Hol van, ha egyáltalán van határa a becstelenségnek?

Hol van, ha egyáltalán van határa a becstelenségnek?

Évekkel ezelőtt olvastam Robin Cook Méreg című felkavaró hatású könyvét, amely lényegét tekintve arról szól, hogy a húsfeldolgozó iparban dolgozók bármilyen gátlástalanságra, becstelenségre képesek, ha némi extra profitról van szó.

Mindebbe „beleférnek” az olyan jelentéktelennek tűnő „apróságok”, mint a beteg állatok feldolgozása, a tisztasági szabályok megszegése és a lejárt szavatosságú áru újrafeldolgozása. Az a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ennek eredményeként veszélyes baktériumok egyenesen a fogyasztók bélrendszerébe kerülve fejtik ki nemkívánatos ténykedésüket. Hiszen nem nekik fáj, és nem is ők halnak bele…

Bár az ilyen eljárás a lengyeleknél (is) tiltott, a riporterek szerint több száz ilyen vágóhíd lehet Lengyelország-szerte. A gyomorforgató felvétel éjszakai műszakban készült, amikor nem volt jelen állatorvos, akkor szállították a végsőkig legyengült, beteg állatokat a vágóhídra. Soknak közülük sérülések borították a testét, de nem volt ritka a daganatos megbetegedésben vagy komoly fertőzésben szenvedő állat sem. A leölt állatok ezen részeit a dolgozók egyszerűen kivágták.

Hírdetés

Mint a vágóhídra inkognitóban bejutott riporterek egyike elmondta, aki közel három hetet töltött ott, azt az utasítást kapták, hogy a húsnak egészségesnek kell tűnnie. „A vezetők megparancsolták, hogy a húst minősítsem egészségesnek és gondoskodjak róla, hogy látszatra megfelelő legyen. Szörnyű volt, higgyék el. A rothadó hús bűzétől hányingerem volt. Késsel kellett lekaparnom, hogy jól nézzen ki” – meséli a filmben a riporter.

A későbbiekben elmondták, hogy bár az állatorvosnak a vágás és a felbontás alatt végig ott kéne lennie a vágóhídon, a valóság azonban egészen más. Gyakran csak futtában nézte meg a még élő állatot, vagy egyáltalán nem is volt jelen. Ugyancsak nem végezték el a húsok vizsgálatát, nem győződtek meg róla, hogy nem tartalmaz-e mérgező, egészségre ártalmas anyagokat. A Superwizjer szerint nem volt ritka, hogy a vágóhídra antibiotikummal, vagy éppen erős rákgyógyszerrel kezelt állatok érkeztek.

Az emberek többsége a kényelmes tudatlanságot választja, ha az ivóvizéről és ennivalójáról van szó. S valljuk be, ezen nem is lehet csodálkozni, mert ha ilyesmit látunk, jó ideig felkavarodik a gyomrunk, ha akár a leggusztusosabban elkészített hús is kerül a tányérunkra, s végül oda jutunk, hogy már semmit sem tudunk aggodalom nélkül, jóízűen elfogyasztani. Mert gondoljunk csak bele, azon kívül, amit esetleg mi nevelünk, s magunk termesztünk, van-e még étel, aminek a kifogástalan voltában bizonyosak lehetünk? Aligha.

S ilyenkor merül fel a kérdés, hol van az emberi becstelenség határa, ha van egyáltalán? Mert nem hihetjük, hogy azok, akik az ilyesmit elkövetik, ne tudnák, mit okozhatnak embertársaiknak. Van egyáltalán minderre mentség, magyarázat? Ki az, aki bátran néz tükörbe és nyugodtan alszik azután, hogy embertársai egészségét, életét veszélybe sodorta? Amikor hazamegy és megcsókolja a szeretteit, vajon nem gondol arra, hogy a másokét végső soron akár meg is ölheti? Van az a pénz, mely elhallgattatja a lelkiismeretet, s egyáltalán van az ilyen embernek lelkiismerete? Súlyos kérdések ezek, melyekre ép ésszel nehéz, s talán lehetetlen is választ találni.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »