A fényképezés mostanában különösen az érdeklődés középpontjába került, nyilván nem véletlenül. A múzeumok, hacsak tehetik, ennek megfelelően adnak is kiállítóteret a fotósok munkáinak.
A digitális korszakban elképesztően megnőtt a képkészítők száma. Egyszerűen úgy fogalmazhatunk: manapság mindenki fényképez. Elég magunkkal vinni a mobiltelefont, a kijelzőn megérinteni a szükséges „gombot”, és már készülhetnek is a fotók hihetetlen mennyiségben, s persze a legváltozatosabb minőségben. Igényes és igénytelen fényképek milliói kerülnek fel naponta a világhálóra. Mint tudjuk, nem volt ez mindig így. Az úgynevezett analóg fényképezés idején kellett gép, film és labor, ahol a negatívot előhívták, s nagyításokat készítettek róla általában papírra, korábban fém- vagy üveglemezre. Ebből is látszik, hogy költséges dolog volt a fényképezés, spórolni kellett a negatívval, az expozícióval. Fontos volt a megfelelő világítás, az élesség és a záridő beállítása is, hiszen nem létezett még mesterséges intelligencia, amely szinte magától beállítja a készülő kép paramétereit.
Nemrég írtunk a Millennium Házában rendezett Mélység/élesség – Remekművek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből című nagyszabású tárlatról, amely átfogó képet nyújt a magyarországi fényképezés múltjáról. A Szépművészeti Múzeumban most látható kiállítás az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt magyar származású fotográfusok munkáit mutatja be, első alkalommal. A tárlat a történészek által rövid 20. századnak nevezett, az első világháború kezdetétől a Szovjetunió összeomlásának kezdetéig tartó időszakban Amerikában otthonra találó magyar fotóművészek munkásságából ad válogatást.
A több mint százhetven művet felvonultató anyagban harminckét olyan alkotó szerepel, akik meghatározónak tekinthetők az Egyesült Államokban letelepedett fotográfusok közül. A képek jó része, százhúsz alkotás tizenhét amerikai gyűjteményből érkezett Budapestre. Láthatunk felvételeket André Kertésztől, Kepes Györgytől, Moholy-Nagy Lászlótól, Robert Capától, Munkácsi Mártontól, illetve olyan fotósoktól is, akik talán kevésbé ismertek, mint például Kondor László, Lőrinczy György vagy Nicolas Muray. Brassaï szintén világhírű magyar fotós volt, de tőle nem szerepelnek képek a kiállításon, ő ugyanis Párizsban élt és működött.
A legfontosabb a meglátás, észrevenni a témát, és időben exponálni – így születik meg az alapanyag, amiből jó kép lehet. Az előhívás és a nagyítás során aztán a fotó készítője kiválaszthatja a legjobb képkivágást, ami a téma lényegét fejezi ki. Persze nem feledkezhetünk meg a fotós legfontosabb tulajdonságáról, a kíváncsiságról sem; ha ez hiányzik valakiből, sosem lesz jó fotográfus, mert megörökíteni az ember csak azt akarja, ami érdekli. E felsorolt tulajdonságokat, ismérveket mind felfedezhetjük a Szépművészeti kiállításán.
A tárlat első felében látható egy kis méretű André Kertész-kép 1917-ből, amely a Kálvin téri Danubius-kútról és a református templomról készült, még hagyományos stílusban. A falon ezt olvashatjuk a magyarországi kezdetekről: „A 19. század második felében a fényképezés a világ többi országához hasonlóan megragadta az emberek képzeletét. Amatőr és professzionális fotográfusok egyaránt kihasználták a George Eastman által alapított Eastman Kodak vállalat fényképezőgépei révén elérhetővé váló művészeti forma lehetőségeit. Leginkább romantikus, idilli hangvételű piktorialista stílusban alkottak, amely az 1920-as évek végére »magyaros stílusként« vált ismertté. Az irányzat a nemzeti identitást a vidéki és egyéb néphagyományokhoz kapcsolódva fogalmazta meg, nem pedig a fotográfia világán hamarosan végigsöprő modernizmus jegyében.” A későbbiekben pont André Kertész volt az egyik, aki szakítani tudott a konzervatív szemlélettel, és újszerű fotográfiai látásmóddal, merész képkivágásokkal vált a műfaj megújítójává.
A magyarok sikerességének remek bizonyítéka Kertész életútja. Fiatal korától fényképezett, és már a korai képein is fellelhetők később ismertté vált stílusjegyei. 1925-ben Párizsba költözött, ahol szabadúszó fotográfusként különféle lapoknak dolgozott, a Frankfurter Illustriertétől a londoni The Timesig. 1927-ben volt az első önálló kiállítása az Au Sacre du Printemps avantgárd galériában. Sikerei ellenére 1936-ban New Yorkba tette át székhelyét, ahol 1947-ig nem túl jó anyagi körülmények között élt, de ekkor leszerződtette a Condé Nast kiadó. A következő másfél évtizedben mintegy háromezer fotóval bővítette életművét. A művészeti világ 1964-ben fedezte fel, amikor a New York-i Museum of Modern Artban megnyílt retrospektív kiállítása. Azóta a 20. század egyik legjelentősebb fotográfusaként tartják számon.
A Szépművészeti Múzeum kiállítása rámutat arra, hogy a fotó készítésének mennyire fontos része – a képkivágáson túl – a kontraszt, a ritmus és az ellentéthatás (formai, nagyság- és irányellentét, sötét és világos kontrasztja stb.). A merész képkivágásra jó példa Kálmán Béla cím nélküli kompozíciója. Zebrán áthaladó gyalogosok láthatók a kőkeményre exponált felvételen. Annyira erős a kontraszt, hogy szinte már grafikai hatást kelt. A kép Chicagóban készült az 1960-as évek végén. Kálmán neve itthon kevésbé ismert; ő 1956-ban ment ki Amerikába, Chicago és New York után Bostonban telepedett le, ahol saját műtermet nyitott, és sikeres reklámfotós lett.
A kiállítás nyolc szekcióra bontva mutatja be a magyar származású alkotók munkásságát Berlintől Párizson át egészen a New Yorkban, Chicagóban és Hollywoodban dolgozó fotósokig. Megismerkedhetünk a fotóriport készítésének kezdeteivel, és a divatfényképezés titkaiba is bepillantást nyerhetünk néhány remek fotó segítségével.
Az egyik legfontosabb kategória: a riportfotó. Ahogy a divatfotózásnak, úgy e „műfaj” kezdeményezőjének is sokan Martin Munkácsit tartják. Az 1920-as években nagy szenzációt keltett a legkülönbözőbb sporteseményekről (autóversenyekről, futballmeccsekről) készült riportjaival. Módszere megteremtette a sportfényképezés máig érvényes irányelveit. A legendás Henri Cartier-Bresson Munkácsi hatására lett fotográfus. Így méltatta azt a képet, amelyet Munkácsi 1931-ben készített három, az óceánba gázoló fiúról: „Életemben egyetlen fotográfiai alkotás hatott rám (…) Micsoda életöröm és képi gazdagság! Ez a fotó a mai napig magával ragad.” Munkácsi egyszerű filozófiát vallott a jó fotó készítéséről: „Egy ezredmásodperc alatt meglátni azt, ami mellett a közömbös emberek vakon elmennek – ez a sajtófotó lényege. És amit ezen ezredmásodpercen belül meglátunk, azt a következő ezredmásodperc alatt rögzíteni kell – ez pedig a sajtófotó gyakorlati oldala” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között. Ő azonban nemcsak a riportfotóban jeleskedett, hanem, mint említettük, a divatfotózásban is az élen járt.
Színes felvétel is akad a kiállított fényképek között, de a többség fekete-fehér nagyítás. A színesek közül kiemelkedik Muray Miklós Frida Kahlo kék ruhában című portréképe 1939-ből. Muray jelentősen hozzájárult a magazinok színes kiadásához. 1931 júniusában, a világon elsőként, az akkor népszerű Ladies’ Home Journal női magazin Móka a strandon, a legszínesebb módon címmel két oldalon közölte a közvetlenül színes eredetikről, négyszínnyomásos eljárással sokszorosított fotóit. A 21. században már elképzelhetetlen egy színek nélküli világ, ám az 1930-as évekig a magazinok és a mozifilmek is fekete-fehérek voltak, csakúgy, mint az új találmány, a televízió képe.
A modernizmus, a szürrealizmus és az absztraktció mélyen gyökerezik számos magyar származású amerikai fotós munkásságában, az alkotók esztétikai és technikai megközelítésében. A 20. századi fotográfiára gyakorolt hatásuk vitathatatlan. Bár számos magyar születésű fotós élt Amerikában, származásuk gyakran nem ismert a nagyközönség és nemritkán a szakma előtt sem. 1932-ben a Brooklyn Museum Nemzetközi fotográfusok című kiállításának harminckilenc alkotója közül tizennyolc amerikaiként, hét franciaként és tíz németként szerepelt a tárlaton. André Kertészt, az emigráns magyar fotóst, aki négy évvel később kivándorolt az Egyesült Államokba, a francia alkotókhoz sorolták. A szintén magyar származású Moholy-Nagyot pedig, aki 1937-ben telepedett le Amerikában, a német fotósok között említették.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán persze az említetteken kívül még sok más alkotó képeit is láthatjuk. Tekintettel arra, hogy például Robert Capa háborús fotói és életképei elég közismertek, most nem ezeket emeltük ki. Moholy-Nagy László és Kepes György újszerű képei is kiválóak, ezek ugyancsak hosszabb elemzést érdemelnének. Mindkettejük munkássága nemzetközileg is jelentős és máig meghatározó.
A Kertész, Moholy-Nagy, Capa… – Magyar fotóművészek Amerikában, 1914–1989 című tárlat augusztus 25-éig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeum harmadik emeletén, az időszaki kiállítótérben.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
