Zene és gyógyítás a 17. századi Dániában – Rose Tremain regényéről

Zene és gyógyítás a 17. századi Dániában – Rose Tremain regényéről

Szebb és méltóbb címlappal nem indíthatta volna a 21. Század Kiadó a kora újkoros történészből lett és nyilvánvalóan zenerajongó angol írónő, Rose Tremain 1999-ben Whitbread-díjjal megkoszorúzott regényét, a Zene és csendet, mint Caravaggio A lantos című festményével.

A történet 1629-be, a 17. század harmadik évtizedének végére kalauzol el bennünket, a sokat betegeskedő, főleg emésztési nyavalyákban és álmatlanságban szenvedő IV. Keresztély dán király udvarába. Ide kap meghívást Peter Claire, egy angol lelkészcsaládból származó, angyalarcú lantművész. Peter a betegeskedő király minden rajongása és hálája ellenére ugyanazt a sorsot szenvedi el, mint zenésztársai: egy fagyos és dohos pincében kell muzsikálnia, mert az uralkodó nem tűri el maga körül a zenészek látványát; úgy érzi, a muzsika csak úgy és akkor képes gyógyulást hozni neki, ha a varázslatos hangok bonyolult csőrendszereken jutnak el hozzá. Igaz, Petert olykor meginvitálja a királyi lakosztályba, egy-egy kis szólóhangversenyre is. Erről eszünkbe juthat a Sámuel első könyvének 16. fejezetében szereplő, közismert bibliai történet, amikor Dávid a lantjátékával igyekszik megnyugtatni Saul király dúlt idegeit. De ha már angol vendégművész kerül a dán udvar soknemzetiségű zenekarába, felidéződhet bennünk egy zeneszerető angol költő, lovag és diplomata, Sir Philip Sidney alakja is. Ő egy akkori generációval a Zene és csend drámai történései előtt, 1586. október 17-én hunyt el, néhány nappal a spanyolok ellen, a hollandok oldalán vívott zutpheni ütközet után, ahol üszkösödéshez vezető combsérülés érte. Utolsó tudatos óráiban – stílszerűen – megverselte a saját tragédiáját A törött combcsonthoz című versében, és egy, a halálos ágyához hivatott lantossal meg is zenésíttette ezt a költeményt.

Ha a királynak és Sidney-nek segített is a zene betegségük, illetve utolsó óráik elviselésében, Tremain megmutatja a zene és gyógyítás téma fonákját is, azokat a drámai hónapokat, amikor az ír O’Fingal gróf csaknem belepusztul az elveszített hangokba, egy kudarcba fulladó zenemű megalkotásakor. Alkotói válságából, ideglázából az menti ki, hogy hűséges asszonya, a grófné, a La Dolorosa címet viselő napló szerzője, egy időre magán-zeneszerzéstanárként, sőt, zeneterapeutaként alkalmazza az Angliából Írországba érkező Petert. Feltétlenül idézésre méltóak itt Peter Claire zenészi, zenével gyógyítói hitvallással felérő szavai: „– El sem tudja képzelni, O’Fingal grófné, mennyire örülök a rám váró feladatnak – mondta. – Gyermekkorom óta rajongok a zenéért, de soha nem tudtam pontosan mi okból? Apám, aki lelkész, azt mondja, a zene kifejezi az ember lelkében, tehát az én lelkemben is ott élő sóvárgást Isten után, és semmi kétség, igaza van. Ám továbbra is fennmarad a kérdés: mi okból? És igen gyakran csatlakozik hozzá a „Mi”. Mi a zene és Mi okból fordítok hátat minden másnak, hogy egyedül ennek szenteljem az életemet? De most látom, hogy ha valami csoda által vissza tudom juttatni az ön férjét a Paradicsombamelyet álmában megpillantott, eddigi munkám nem volt hiábavaló, épp ellenkezőleg: előkészület volt erre a különleges pillanatra, a megvilágosodás pillanatára.”

Ha az angyalarcú lantos írországi gyógyítása sikeres volt is, annál nagyobb rombolást végzett a nyomorult Keresztély király testében és lelkében felesége, Kirsten zene iránti izzó gyűlölete. Az asszony természetesen gyakori hűtlenségével, kicsapongásaival is ártott az ő ifjúságához képest bizony „Marke király korú”, meglehetősen rozzant férjének, ám az uralkodó életében nagybetűs Zene iránti féktelen ellenszenvével még inkább. Kirsten szavaival: „Én nem egyszerűen Közömbös vagyok a Zene iránt; én gyűlölöm. Amikor Rosenborgban voltunk, és odalent játszott a zenekar (…) én azonnal a csapóajtóhoz siettem, amelyen a kürtök és csövek felhozták a vonósok és fuvolák döngicsélését, és egy bosszúszomjas rúgással lecsuktam. Nagy Élvezettel és Elégedettséggel képzeltem el, hogy a lecsapódó súlyos ajtó támasztotta léghuzatban kialszanak a pincében a kottatartókhoz erősített gyertyák, s az ostoba Zenészek ott maradnak a csöndben meg sötétben. És elmosolyodtam.”

Hírdetés

Tremain sajátos, a számára legfontosabb szavakat nagybetűkkel nyomatékosító magánortográfiája nem kelt zavart az olvasóban, inkább a javára van. Kada Júlia magyar szövege pedig, éppúgy, mint minden munkája, igazi mestermű. Zenei nyelven szólva: kompozíció a javából.

(Rose Tremain: Zene és csend, 21. Század Kiadó, Budapest, 2019)

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. április 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »