Április 18-án, csütörtökön a Szentatya kihallgatáson fogadta a sarutlan kármelita nővérek elöljáróit és küldötteit, akik abból az alkalomból gyűltek össze Rómában, hogy a rend konstitúcióját felülvizsgálják.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük Ferenc pápa spanyolul elmondott beszédének fordítását.
Jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Spanyolul fogok beszélni.
Örülök, hogy találkozhatom veletek, amikor összegyűltetek abból a célból, hogy együtt gondolkodjatok és dolgozzatok konstitúciótok felülvizsgálatán. Hogy a ’90-es években vagy a korábban készült konstitúcióról van-e szó, nem tudom; az a lényeg, hogy dolgoztok rajta. Fontos ez a találkozó, mely nem csupán a közösségi élet természetes fejlődésének emberi szükségletére válaszol; ez inkább a „Lélek ideje”, amelyet az ima és a megkülönböztetés alkalmaként kell megélnetek. Belsőleg nyitottnak maradva arra, amit a Szentlélek sugallni akar nektek, az a feladatotok, hogy új beszédmódokat, új utakat és új eszközöket találjatok, melyek nagyobb erővel lendítik előre a szemlélődő életet, melyre az Úr meghívott benneteket, hogy karizmátok megőrződjön – a karizma változatlan –, hogy karizmátok érthető legyen, és sok szívet vonzzon, Isten dicsőségére és az Egyház javára. Ha egy kármel jól működik, akkor vonz, vonz! Nem igaz? Mint a fény a legyeket… Vonz, vonz!
A konstitúció felülvizsgálata pontosan ezt jelenti: összegyűjteni a múlt emlékeit – nem szabad megtagadnunk –, hogy a jövőbe tekintsünk. Csakugyan, ti arra tanítotok, hogy
Ezért történelmeteknek és mindannak emléke, amit a konstitúció az évek során elraktározott, olyan gazdagság, amelynek nyitottnak kell maradnia a Szentlélek sugallataira, az evangélium örök újdonságára, az Úrnak az életen és az emberi kihívásokon keresztül adott jeleire, és így őrződik meg a karizma.
Ez általánosságban a megszentelt élet összes intézményére igaz, de ti, klauzúrában élő nővérek ezt különleges módon megtapasztaljátok, mert teljes mértékben átélitek a világtól való elkülönülés és a világba ágyazódás közötti feszültséget. Ti biztosan nem menekültök az ember belső világára szűkülő lelki vigasztalásba vagy valóságtól elidegenedett imádságba; ellenkezőleg, a ti utatok olyan út, amelyen engednetek kell, hogy Krisztus szeretete megérintsen benneteket, egészen odáig, hogy egyesültök vele, hogy ez a szeretet áthassa egész létezéseteket, és kifejeződjön minden mozdulatotokban és összes mindennapi cselekedetetekben.
Avilai Szent Teréz ezt tanítja bölcsességével és lángoló hitével. Meggyőződése volt, hogy a misztikus és belső egyesülés – mellyel Isten egyesíti magával a lelket, mintegy „megpecsételve” szeretetével – áthatja és átalakítja egész életünket, anélkül, hogy elszakítana bennünket mindennapi elfoglaltságainktól, vagy hogy a lelki dolgokba való menekülést sugallná. Teréz kijelenti, hogy szükség van a csendnek és imádságnak szentelt időre, melyet az apostolkodásnak és mindazon napi feladatoknak a forrásaként kell felfogni, amelyeket az Úr az Egyház szolgálatára kér tőlünk. Azt írja ugyanis: „Higgyétek el, hogy Mártának és Máriának együtt kell lenniük, hogy vendégül lássák az Urat, és mindig vele legyenek, és ne legyenek rossz vendéglátók, akik nem adnak neki enni. Hogyan adna neki Mária, aki mindig az ő lábánál ül, ha nővére nem segítene neki? Az ő étele pedig az, hogy minden módon, ahogyan csak tudjuk, elérjük a lelkeket, hogy megmeneküljenek és mindig dicsérjék őt” (Belső várkastély, hetedik lakás, negyedik fejezet, 14 [Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest 2011, 338]). Eddig tart az idézet, melyet ti jobban ismertek, mint én.
Ily módon a szemlélődő életet nem fenyegeti az a veszély, hogy egyfajta spirituális tétlenséggé szűkül, mely elvonja a figyelmet a mindennapi élet kötelezettségeitől – egy pap, aki nem ismeri ezt a fajta misztikát, „aluszékony apácáknak”, alvó életet élő nővéreknek nevezte őket –, hanem a szemlélődő élet továbbra is belső fényt ad a megkülönböztetéshez. Vajon nektek milyen fényre van szükségetek a konstitúció felülvizsgálatához, ahhoz, hogy a kolostorok és a közösségi élet számos konkrét problémájával szembenézzetek? A fény ez: az evangéliumba vetett remény. De mindig az alapító atyákba, az alapító anyába és Keresztes Szent Jánosba gyökerezve.
Azt jelenti, hogy tudunk bátor és merész döntéseket hozni, még ha rejtve marad is a cél, amely felé vezetnek. Azt jelenti, hogy nem pusztán emberi stratégiákat, vagyis nem védekező stratégiákat követünk, amikor megmentendő vagy elhagyandó kolostorról, a közösségi élet formáiról vagy a hivatásokról kell gondolkodnunk. A védekező stratégiák a múltba való nosztalgikus visszatérés gyümölcsei; ez nem működik, a nosztalgia nem működik, az evangéliumi remény a másik irányba megy: megadja, hogy örülni tudjunk mostanáig megélt történelmünknek, de arra is képessé tesz, hogy a jövőbe tekintsünk, azokkal a gyökerekkel, amelyeket kaptunk. Ezt hívják a karizma megőrzésének, az előrehaladás vágyának, és ez tényleg működik.
Nézzetek a jövőbe! Ezt kívánom nektek. Evangéliumi reménnyel nézzetek a jövőbe, sarutlanul, vagyis az Istenre hagyatkozás szabadságával! Múltbeli gyökereitekkel nézzetek a jövőbe! És az Úr jelenlétében való teljes elmerülés adja meg nektek mindig a testvériség és az egymás iránti szeretet örömét! A Szűzanya kísérjen benneteket! Szívből adom áldásomat mindannyiatokra, az ezekben a napokban végzett munkátokra, közösségeitekre, a kolostorban élő nővérekre. És kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok értem – értem, ne ellenem!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
