Tiszta köntösben jöjjetek – Karol Wojtyła művészi világa (6. rész)

Tiszta köntösben jöjjetek – Karol Wojtyła művészi világa (6. rész)

Születésének centenáriumához kapcsolódva újraolvastuk Karol Wojtyła – II. János Pál pápa magyarul megjelent szépirodalmi műveit. Befejezésül a Római triptichon középső részének verseivel foglalkozunk. Hatalmas látomás ez a versfüzér nemcsak az emberről, hanem az Egyházról és a pápaságról is. Küldetéséről, a felelősségről a népek üdvéért.

André Frossard a Ne féljetek! című kötetben szép metaforával így jellemezte II. János Pál pápa szépirodalmi munkásságát: „a virágcsokor a bástyatorony csipkés oromzatán”.

A 2000-es évek elején született Római triptichon versei különleges virágok ebben a csokorban. Az idős szentatya évtizedek után újra irodalmi formában, a szavak szépségével és erejével fejezi ki gondolatait. A költő, aki teológus és filozófus is, a teremtett világot, majd az ember művészi teremtő erejét csodálva a teremtés és az élet misztériumáról elmélkedik. Nagy metafizikai utat jár be, míg a Forrást, a kezdetet keresi, ugyanakkor nem tudja levenni szemét a végső állomásról, az Ítéletről sem. És az emberre nem tud másképp tekinteni, nem tud másképp gondolkodni róla, csak eszkatologikus távlatban.

A Római triptichon második részének címe: Elmélkedések a Teremtés könyvéről, a Sixtus-kápolna küszöbén. A kulcsszavak a látás és a kép.

„Az emlékezetes két konklávé évében…” – olvassuk az utolsó vers befejezésében. A pápa évtizedek távlatából emlékezik vissza arra az évre, mely az ő életének is új és végleges irányt szabott. Visszaidézi a pillanatot, amikor megállt a Sixtus-kápolna küszöbén… és versbe foglalja az ámulatot.

Mert az a kápolna, benne Michelangelo halhatatlan művével a legnagyobb titkokról beszél: Isten és ember kapcsolatáról és az ember Istentől Istenig vezető útjáról – a teremtésétől a végítéletig.

A kápolna küszöbén ámulva álló főpap ugyanaz az ember, aki fizikailag a Tátra erdeiben, valójában saját metafizikai erdeiben elindult az árral szemben – viaskodva, kapaszkodva, meg nem hátrálva – hogy kutassa a lét Forrását. Most, a Sixtus-kápolnába lépve vajon meglátja, érintheti a forrás, a Kezdet titkát?

Ő a Teremtő:
      Mindent átölel, a semmiből létbe szólítva nem csupán
kezdetben, ám folyton-folyvást.
      Minden folytonos alakulásban létezik –
      „Kezdetben volt az Ige, és minden Általa lett.”
A kezdet titka az Igével születik, az Igéből tárul elénk.
Az Ige – az örök látás és az örökké csendülő szó.
Ő, ki teremtett, látott – látta, „hogy ez jó”.
Másként látott, mint mi látunk:
Ő – ki elsőként látott –
mindenben látta, felfedezte Létének,
                          önnön teljességének valamiféle nyomát –
Látott: Omnia nuda et aperta sunt ante oculis Eius

Ő, a semmiből a létbe szólító, Ő, aki elsőként látott, látta, hogy jó, amit alkotott. „Igaz, rendjénvaló és szép”. Őbenne van a lét kezdetének titka – mely „az Igével születik, az Igéből tárul elénk”.

az Ige, a varázslatos Ige – az Örökkévaló Ige, láthatatlan küszöbeként
mindannak, mi csak létezett, létezik vagy létezni fog.

A költő, aki szintén látnok, a Sixtus-kápolna küszöbén állva fürkészi a misztériumot: az Igét, a lét, minden létező létének küszöbét. A látást képekbe álmodó és festő Michelangelo alkotásán keresztül olvassa a Teremtés könyvét. Az egyik művész a másik művész látásán és művén keresztül lát. A költő látását a festő látása ihleti.

Belépünk, hogy végigolvassuk,
ámulatból ámulatba esve.

Itt van hát – szemléljük és tanulmányozzuk
a Kezdetet, mely előbukkant a nemlétből,
engedelmeskedve a teremtő Igének;
S most e falakról szól hozzánk.

A második versben, melynek címe Képmás és hasonlatosság, az ember teremtésének misztériumáról faggatja a teológus-filozófus költő Michelangelót és a Sixtus-kápolnát. Azon töpreng, hogy

Hírdetés

Miért éppen eme egyetlen napról mondatott:
„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”?

Az ember teremtése a legfőbb jó? Isten szemében az ember a legnagyobb jó minden alkotása közül? „Nem vall-e másról a történelem?” – olvassuk a fájdalmas kérdést a versben. A válasz a sziklaszilárd hit válasza: minden jó, amit Isten alkotott, az ember is jó, sőt nagyon jó lehet, hiszen hordozza „a képmás és hasonlatosság igazságát”.

Michelangelo „ezen igazsággal zárkózott be egykor a Vatikánban, / hogy előlépve onnan, ránk hagyhassa a Sixtus-kápolnát”. És elmondhassa, a színek és a képek nyelvén a Biblia szavait: a Teremtő, „ki mindent a maga teljes valójában lát”, látta, hogy nagyon jó, amit alkotott. A költő előtt pedig a kép és a szent szöveg nyomán feltárul egy gyönyörű látomás az első emberpárról. „Ők is részesültek ama látomásban, / mellyel a Teremtő láthatta őket.” Igazak és áttetszőek egymás előtt, és „hálaadó himnuszt zengenek, / az ember legmélyéről feltörő Magnificatot”. „Ő engedte meg nekik, hogy részesüljenek ama szépségben, mit beléjük lehelt.”

A szemlélődő szentatyának erről a tiszta, a lélek legmélyéről feltörő istendicséretről eszébe jutnak Tibullus elégiájának sorai, melyeket nyolc esztendőn át naponta olvasott a wadowicei gimnázium kapuján:

Casta placent superis; pura cum veste venite
et manibus puris sumite fontis aquam

(Az égiek a tisztának örvendnek; tiszta köntösben jöjjetek, és tiszta kézzel merítsetek a forrás vizéből. Kálnoky László műfordításában: „Tisztát kedvel az ég, hát gyertek tiszta ruhában, / s mely mer a forrásból, tiszta legyen kezetek.”)

A Teremtő Isten, akinek „a Sixtus-kápolna ezer színében” emberi alakja van („Mindenható Ősöreg-Ember ott, / hasonlatos teremtményéhez, Ádámhoz”), a kölcsönös ajándékozást hagyja ajándékul az embernek, a férfinak és a nőnek, és ebben az ajándékozásban meglelik a Kezdet titkát. Az apaságban és az anyaságban megérinthetik az élet forrásait…

A Kezdet misztériumának kutatása után a Vég titkára tekint a költő. És mindenen túl, ami mulandó, ami meghal, egyedül csak azt látja, ami elpusztíthatatlan az emberben.

A Vég éppúgy láthatatlan, akár a Kezdet.
A mindenség az Igéből született, és az Igéhez tér vissza.
A Sixtus-kápolna középpontjában e láthatatlan Véget
az Ítélet látható drámájában tárta elénk a művész

[…]
Az, mi bennem elpusztíthatatlan,
most szemtől szembe áll Azzal, aki van!
Ekként népesült be a Sixtus-kápolna központi fala.
Ádám, emlékszel? Ő kezdetben így szólongatott: „Hol vagy?”
S te feleltél: „Elrejtőztem Előled, mert mezítelen vagyok.”
[…]
Mindazok, kik benépesítik a Sixtus-kápolna központi falát,
a te akkori feleleted örökségét hordozzák!

A fiatal főpásztornak, aki a verset író idős pápa egykor volt, abban a bizonyos évben kétszer kellett belépnie a kezdet és vég hatalmas látomását a szemek elé táró Sixtus-kápolnába, annak a közösségnek a tagjaként, „mely az Ország kulcsainak örökségéért felel”. Michelangelo látomásával, a kápolna színtengerével átöleli a bíborosokat, akik a Teremtő akaratát és látását kutatva, annak átadva magukat a századok során újra és újra kiválasztanak egyet maguk közül.

Augusztusban még nem, de októberben már ő következett, a lengyel bíboros – „az emlékezetes két konklávé évében”.

A Sixtus-kápolna ezer színe akkor az Úr szavával szól:
Tu es Petrus – hallotta Simon, János fia.
„Neked adom a Mennyország kulcsait.”

A költő immár a pápaság, a kulcsok titkát szemléli. Azok a kulcsok Krisztustól származnak. És kétezer éves a folytonosság, ami most az ő kezébe adta őket. Magára ölti a tiszta fehér köntöst, és ettől kezdve Róma lesz az otthona. Az egész világ pásztora lesz, és a pásztornak, akinek sorsa egy minden ember sorsával, beszélnie kell a misztériumról, amelyet szemlélt, s amelyről talán többet tud másoknál. Tanúságot kell tennie arról, amit lát, szüntelenül és fáradhatatlanul. A kezdetről és a végről, arról, hogy mekkora biztonságban vagyunk, hiszen az Igéből születtünk és az Igéhez térünk vissza.

A Sixtus-kápolnában történt választás után néhány nappal, október 22-én a fehér ruhás pásztor, aki filozófus és költő is, világgá kiáltja: „Non abbiate paura!” Ne féljetek. 

* * *

A Római triptichon Lengyelországban és a Vatikánban is 2003-ban jelent meg. A magyar fordítás és a kiadás is megjelent már ebben az évben, az Új Ember Kiadó gondozásában. A verseket Zsille Gábor fordította, Koncz Éva közreműködésével. (A szövegben idézett részletek innen származnak.) 

Fotó: ocdn.eu; museivaticani.va

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »