Szellemi erőforrásaink kiaknázása

Szellemi erőforrásaink kiaknázása

Külföldi hungarológiai műhelyekre van szükség, hogy a még meglévő jóindulatú külföldi kutatóknak legyen hova fordulniuk, ha Magyarországról tudni akarnák az igazságot. Nem panaszkodni kell, hogy a külföldiek nem ismernek minket, hanem tenni is kellene ez ellen.

Tekintettel arra, hogy harminchét éven át voltam a római La Sapienza tudományegyetem magyar tanszékének vezetője, nagy érdeklődéssel követem a Magyar Nemzet Hírünk a világban című cikksorozatát. Megítélésem szerint annak egyik okára, hogy miért alakult ki Nyugaton az utóbbi három évtizedben (elsősorban az Antall József, majd az Orbán Viktor által vezetett kormányok idején) az egyre rosszabb Magyarország-imázs, Schöpflin György mutatott rá július 11-i cikkében (Mi magunk vagyunk az alternatíva), amikor felvetette, nem érti, hogy a jobboldalinak nevezett (néha megbélyegzett) kormányok miért nem támogatják a külföldi egyetemi magyar tanszékeket.

A nyugati közhangulat az 1960-as évek elején kezdett belenyugodni abba, hogy Magyarország lett a szovjet láger legvidámabb barakkja, ahol megvalósult a gulyáskommunizmus, ahova érdemes volt elmenni szórakozni, kalandokat keresni, mert minden olcsóbb, mint otthon, és lassanként jó üzleteket is lehetett kötni az úgynevezett reformok és az ország kiárusítására szakosodott állami vállalatok vezetőivel.

Az ’56-os magyar emigráció baloldali képviselői pedig egyre inkább keresték a kapcsolatokat hazai elvbarátaikkal, és a külföldi politikai spekulánsokkal együtt kezdtek közösen felkészülni arra, hogy a gorbacsovi Szovjet­unió előbb vagy utóbb várható összeomlása után ha nem is ők, de legalább az általuk támogatott ellenzéki barátaik kaparintsák meg a hatalmat. És amikor ez nem sikerült, mert a magyar nép 1990 áprilisában megismételte a háború utáni első szabad választás eredményét, akkor a nyugati baloldali értelmiségiek a hazai ellenzékkel összefogva azonnal elkezdték az új kormányt, támogatóikat, sőt a magyar népet jobboldalinak, a Horthy-rendszer restaurálóinak nevezni, amit ma a „populista” megbélyegzéssel szoktak helyettesíteni. Ez határozta meg 1989–1990-től kezdve a legtöbb nyugati ország baloldali értelmiségének gondolkodásmódját, de akkor még nem terjedt ki majdnem a teljes értelmiségi gondolkodásra, mint ma.

Mert az 1980-as években Európában már létezett egy szűk, de igen jól képzett nyugati értelmiségi réteg, angol, francia, német, olasz, skandináv írók, irodalmárok, történészek, közgazdászok, politológusok, kultúrtörténészek, akik szembeszálltak ezzel a ma liberálisnak nevezett, posztkommunisták által elterjesztett Magyarország-képpel. Ezek voltak a nyugat-európai nagyvárosok egyetemi magyar tanszékeinek oktatói és a magyar történelemmel és irodalommal foglalkozó kollégáik, volt tanítványaik. Egy új értelmiségi generáció, melynek képviselői konferenciák és publikációk sorozatában szállt szembe ezzel az eltorzított történelem- és kultúraszemlélettel.

A római La Sapienza Egyetemen 1985-ben alapított, tizenkét olasz egyetemet összefogó Hungarológiai Központ szervezésében 1989 és 2000 között húsznál több nemzetközi konferenciát rendeztünk, kötetet jelentettünk meg a XX. századi magyar történelem, kultúra fő kérdéseiről és támogattuk a modern magyar irodalmi művek kiadását.

Sajnos ez a kezdeti lelkesedés a külföldi közvéleményben a magyar és a közép-európai változások iránt a ma liberálisnak nevezett posztkommunista pártok hatalomba való visszatérésével csökkent, főleg mert a nyugati üzleti körök is ennek örültek, hiszen könnyebb volt a már korábban kialakított üzleti kapcsolataikat a régi emberekkel, illetve fiaikkal, üzlettársaikkal folytatni. Ezért a nyugati média is elkezdte hangoztatni és terjeszteni, hogy a választásokat megnyert pártok jobboldaliak, nacionalisták, nem lehet velük együttműködni, szemben az ’56-os forradalmárnak és demokratának nem nevezhető Horn Gyulával és pártjával, illetve a velük összeálló, magukat merészen mindent tudóknak beállított liberálisokkal. (Na és? – mondhatnánk Horn Gyula után szomorúan.)

Hírdetés

Hogy mindez megtörténhetett, annak az is oka volt, hogy a rendszerváltás utáni jobboldali kormányok az ellenzékkel folytatott harcaik közben nem fordítottak elég gondot arra, hogy kapcsolatban legyenek magyarszimpatizáns külföldi értelmiségiekkel és azok kulturális centrumaival.

Határozott meggyőződésem, hogy ma Nyugaton nem a magyar diaszpóra számának csökkenése és átalakulása a fő probléma, hanem az, hogy míg a XX. század utolsó két évtizedében az összes nyugati ország legalább egy egyetemén komoly magyar tanszék működött, ezek mind megszűntek vagy csak nyelvtanítással foglalkozó lektorátussá alakultak át.

Olaszországban a rendszerváltáskor még kilenc egyetemen (Bologna, Firenze, Milánó, Nápoly, Padova, Pavia, Róma, Torino, Udine) létezett magyar tanszék, ma már csak két intézményben működik kinevezett egyetemi tanár által vezetett magyar tanszék (Firenzében és Padovában), míg Nápolyban, Rómában és Udinében csak szerződéses tanársegédek és lektorok biztosítják (még egy ideig) a magyar oktatást. Ez pedig nem valami természeti katasztrófa vagy Magyarország-ellenes aknamunka eredménye volt, hanem annak következménye, hogy egyik kormánynak sem volt átgondolt kulturális külpolitikája, mely a magyar diaszpóra mellett támogatta volna a 80-as években a nagy európai egyetemeken kialakult komoly hungarológiai tevékenységet kifejtő egyetemi kutatóhelyek, folyóiratok, magyar tanszékek tevékenységét.

2011-ben, a kolozsvári hungarológiai konferencián és a Hitel folyóiratban megjelent cikkeimben erre a veszélyre hívtam fel a figyelmet, hogy amennyiben a magyar állam nem tesz baráti lépéseket, gesztusokat a külföldi egyetemeknek és a tudományos intézményeknek (lektorok küldése, könyvadományok, az egyetem vezetőinek magyarországi meghívása, a nagykövetségek állandó udvarias figyelme a befolyásos kultúrpolitikusok iránt stb.), akkor a már idős magyar tanárok közelgő nyugdíjba vonulása után a szintén veszélybe került nagyobb idegen nyelvi és irodalmi tanszékek fogják maguknak megszerezni a magyar tanárok bérkeretét, és a magyar tanszékek a legjobb esetben csak a magyar nyelv tanításával foglalkozó lektorátussá alakulnak át.

Sajnos Kasszandra-jóslatom majdnem teljesen bevált. A nyugat-európai és az amerikai kontinens magyar tanszékei sorban megszűntek, egyre kevesebb az igazi hungarológus külföldi egyetemi kutató, és aki még maradt, az sem kap segítséget a munkájához.

Pedig csak ők védhetnék meg jó hírünket a világban, mert az semmit sem ér, ha egy külföldön ismeretlen magyar publicista egy magyar újságban jól megmondja magyar nyelven, hogy a nyugati újságok magyarországi híreikben legtöbbször csúsztatnak, magyarul: hazudnak. Ezt eredményesen csak egy külföldi szakember teheti meg a saját országa nyelvén, újságaiban, országa kulturális légkörének és történeti tudatának ismeretében, a tények pontos dokumentálásával. Ehhez külföldi hungarológiai műhelyekre van szükség, hogy a még meglévő jóindulatú külföldi kutatóknak legyen hova fordulniuk, ha Magyarországról tudni akarnák az igazságot. Nem panaszkodni kell, hogy a külföldiek nem ismernek minket, hanem tenni is kellene ez ellen.

El kellene érni, hogy az Európa nagy kulturális központjainak számító városok egyetemein, ahol a XX. században hagyományosan magyar tanszékek működtek, továbbra is egyetemi tanszéki szinten (tudományos színvonalon) folytatódjék vagy újrakezdődjék a magyar történelem, irodalom, nyelv és nyelvészet oktatása, valamint a külföldi magyar intézetek tudományos tevékenysége.
Nem ártana megfogadni Ady Endre intését: „S akik még vagytok, őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán”.

Sárközy Péter, a római La Sapienza Egyetem magyar tanszékének nyugdíjas professzora


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »