Kulturális veszteségeink XX.

Kulturális veszteségeink XX.

Négy–öt évnyi közös zenélés nem jelent semmit, ha egy pénznyomdát kell tovább üzemeltetni.

The Show Must Go On. Ez jutott eszembe mai témánkkal kapcsolatban, hiszen a várva várt Queen-film bemutatójának hetébe léptünk. De mégsem erről lesz szó, hanem a Wellhellóról. (Lám, mégis lehet találni összefüggést a két zenekar között, kár, hogy nem fogadtam senkivel e tárgyban!) 
Magyarország egyik legnépszerűbb formációját a Fluor–Diaz páros alkotja, ezt mindenki tudja. (Jó: majdnem mindenki). A 2014-es Rakpart óta hasítanak, és azt is bemutatták, hogyan lehet egy albumnyi dallal évekig telt házak előtt turnézni. Film is készült róluk, szövegeiket fiatal irodalmárok elemzik. De mindeddig csak a két frontember körül forgott a világ, a mögöttük álló zenészeket szerintem azok sem vették észre, akik végigtomboltak már egy Wellhello-koncertet. A nevüket pedig csak a legodaadóbb rajongók tudnák felsorolni. 

Nos, múlt pénteken egy közleményből mindenki megtanulhatta a háttérmunkások nevét, mivel a teljes zenekar felmondott. Sőt, a főtechnikus és a monitorkeverős is, akiknek a létezéséről már tényleg csak a szakmabelieknek volt fogalmuk. Flour Tomi és Diaz kiadott egy rövid közleményt, amelyben szépen, cizelláltan fogalmaznak, hogy tudniillik egyre messzebb sodorta őket az élet a zenekartól. A kilépett zenészek közleményéből viszont egy eléggé durva, életveszélyes fenyegetéssel és rendőrségi feljelentéssel tarkított szétválásra lehet következtetni. 

A konfliktus híre péntek délután jelent meg az online sajtóban, másnap este jött a következő Fluor–Diaz közlemény, hogy máris összeállt az új zenekar és folytatják a koncertezést. Csak halkan jegyzem meg: a következő Wellhello-koncert november 12-én lesz, addigra öt-hat embernek kell megtanulnia a repertoárt. Ami akkor is komoly erőpróba, ha tudjuk, hogy meglehetősen egyszerű dallam- és ritmusvilágról van szó. 

Az eset mindenképpen kulturális veszteség, és egyszerre több dologra is rávilágít. Egy: mindenki pótolható. Négy-öt évnyi közös zenélés nem jelent semmit, ha egy olajozottan működő gépezetet, mondjuk egy pénznyomdát kell tovább üzemeltetni. A hiányzó alkatrészeket gyorsan pótolják, és a show folytatódik. Kettő: a siker könnyen az ember fejébe száll, és ahol a felek nem egyenlőek, azaz alá-fölé rendeltségi viszony van, miközben az elvégzendő munka mennyisége nagyjából egyforma, ott előbb-utóbb fellázadnak az elnyomottak. Három: a show-biznisz világa kiismerhetetlen. A rajongók sosem tudhatják, mi zajlik a kulisszák mögött, köszönnek-e egyáltalán egy-másnak azok, akik a koncert végén összekapaszkodva hajolnak meg.

A Wellhello esetében, úgy tűnik, folytatódik az adok-kapok, Fluor ugyanis tegnap azt is kifejtette, hogy abban a bizonyos SMS-ben nem fenyegette meg életveszélyesen a szaxofonosát (aki a rendőrséghez fordult). Szerinte az üzenet inkább „egy zenészek közti, felfokozott hangulatú kifakadás” volt. Azt a fűzfánfütyülőjét neki…!


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »