IX. Piusz pápa nem adta Rómát, az olasz haderő ágyúval törte át a város falait

IX. Piusz pápa nem adta Rómát, az olasz haderő ágyúval törte át a város falait

Itália egyesítésének utolsó lépése Róma elfoglalása volt, amelyre 1870. szeptember 20-án került sor. Viktor Emánuel olasz uralkodó hosszú évekig halogatta a lépést többek között azért, mert a pápát a francia császár, III. Napóleon katonái védték. Miután a francia-porosz háborúban a franciák vereséget szenvedtek, megnyílt az út Róma felé. IX. Piusz pápa azonban megmakacsolta magát.

Az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúban az osztrákok súlyos königgrätzi veresége után az Olasz Királyság újabb területekkel gazdagodott. Az 1866. október 3-án megkötött bécsi békeszerződés értelmében Friuli és Veneto tartományokat Velence városával egyetemben Olaszországhoz csatolták. II. Viktor Emánuel király, aki korábban az Itália egyesítését elindító és irányító Szárd-Piemonti Királyság uralkodójából lett Olaszország uralkodója, Rómára szegezte szemeit.

A Pápai Állam utolsó bástyája, Róma ugyanis makacsul őrizte függetlenségét, és IX. Piusz pápa hallani sem akart semmiféle önkéntes csatlakozásról. Furcsa helyzet állt elő: bár a Torinóban ülésező első olasz parlament 1861 márciusában megszavazta az Olasz Királyság létrejöttét és Rómát annak fővárosává tette, a király nem léphetett be „birodalma” központjába. A katolikus egyház fejét ugyanis nem lehetett csak úgy egyszerűen elűzni.

Az Egyházi Állam ugyan 1860-ban elvesztette területei legnagyobb részét, amikor Viktor Emánuel akkor még szárd-piemonti hadereje szétverte a pápai sereget és elfoglalta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, de Rómába azonban a győztesek nem vonultak be, sőt az Egyházi Állam történelmi magját megvédték a győzelemittas, túlzottan radikális Garibalditól is.

Giuseppe Garibaldi tábornok ugyanis úgy gondolta, hogy miután fegyvereseivel megbuktatta a Nápoly-Szicíliai királyságot, tovább folytatja az „országegyesítő” körútját, és miután szeptember elején elfoglalta Nápolyt, fegyvereseivel Róma felé vette az irányt. Viktor Emánuel, aki nem akart diplomáciai bonyodalmakat a francia császárral, maga sietett Garibaldi elé, és Dél-Olaszországban, Teanónál találkozott vele. A köztársaságpárti Garibaldi nem folytatta menetelését Róma felé. A Pápai Állam, amely III. Napóleon francia császár haderejének védnöksége alatt állt, egyelőre megmenekült.

Hírdetés

1862 nyarán az olasz egyesítés ikonja, a nyughatatlan Garibaldi újra elindult Róma felé Szicíliából. Az önkéntesekből toborzott seregét azonban az olasz királyi haderő feltartóztatta. Az Aspromonte-hegy melletti ütközet mindössze tíz percig tartott. A szembenálló felek ugyanis tisztelték egymást, Garibaldiban és önkénteseiben a királyi haderő katonái az egységes Olaszország megteremtőit látták, és nem nagyon fűlött a foguk ahhoz, hogy vérfürdőbe torkoljon a találkozó. A fegyverek azért eldördültek és a csekély számú sebesült között ott volt maga Garibaldi is, aki később amnesztiával szabadult.

Az 1866-os háború után a köztársaságpártiak, élükön Garibaldival újra felbátorodtak. Garibaldi nem kertelt: „Olaszország szégyenének és pestisének” nevezte a pápaságot. 1867 novemberében újra megpróbálkozott Róma elfoglalásával, de a mentanai csatában a Pápai Államot védő francia egységek szétverték erőit.

Róma elfoglalását végül a francia-porosz háború segítette elő. A porosz erők megállításához ugyanis III. Napóleonnak minden katonájára szüksége volt, így kivonta egységeit Rómából. Miután a franciák elhagyták a várost, a tömegek megmozdultak Rómában és az utcákon tüntetve követelték az olasz kormány Rómába költözését. Az olasz kormány azonban egészen a franciák vereségéig nem lépett, mert a francia haderő az egyik legerősebb volt Európában és nem akarták felingerelni III. Napóleont.

Az 1870. szeptember 1-én és 2-án megvívott sedani ütközetben a poroszok azonban bekerítették és megverték a franciákat, foglyul ejtették magát III. Napóleon francia császárt is. Ezzel elhárult a francia intervenció veszélye, Viktor Emánuel végre akcióba léphetett. A pápa tekintélye azonban óvatosságra intette, az ajtót nem lehetett csak úgy a köztiszteletben álló, a katolikus egyházat irányító IX. Piuszra dönteni.

Viktor Emánuel király 1870. szeptember elején Gutavo Ponza di San Martino grófot küldte Piuszhoz tárgyalni. A gróf közölte a pápával, hogy az olasz hadsereg kész Rómába vonulni, hogy oltalmat és védelmet nyújtson Őszentségének. A gróf egy egyezményt is átnyújtott a pápának, amelyben az olasz állam deklarálta, hogy a „Leóváros”, amely nagyjából a mai Vatikán állam területének felel meg, a pápa irányítása alatt maradna. Ezen felül az olasz állam garantálta a pápa szabadságát a katolikus világgal való kommunikációban, valamint diplomáciai mentelmi jogot mind a pápai nunciusok és külföldön tartózkodó követek, mind pedig a Szentszéknél működő külföldi diplomaták számára.

IX. Piuszt azonban nem hatotta meg sem a katonai védelem, sem a szűkebb Pápai Államnak biztosított szuverenitás. Fennhangon ordítva viperának nevezte az olasz világi hatalmat, majd amikor lehiggadt csöndben csak ennyit mondott San Martinó grófnak: „Nem vagyok próféta, de azt mondom, hogy önök soha nem fognak Rómába lépni!” A nagyjából 13 ezer fős pápai hadsereg behúzódott Róma falai mögé és nem mozdult onnan. A patthelyzetet az olasz királyi haderőnek kellett feloldania.

Raffaele Cadorna tábornok 50 ezres hadereje 1870. szeptember 19-én ért Róma falai alá. Háromórás ágyúzás után szeptember 20-án ledöntötték az ókorban felhúzott Aurelianus-féle falat és a Porta Piánál behatoltak a városba. A pápát védő haderő letette a fegyver, IX. Piusz pedig bezárkózott a Vatikánba és a „Vatikán foglyának” nyilvánította magát és nem akart tárgyalni az olasz állammal. Itália egyesítése Róma elfoglalásával lezárult, de a Vatikán és az olasz állam közötti jogi és politikai nézeteltéréseket csak 1929-ben a lateráni egyezménnyel sikerült tisztázni.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »