Fernando Filoni bíboros a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend küldetéséről

Fernando Filoni bíboros a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend küldetéséről

Ferenc pápa a Népek Evangelizációjának Kongregációja korábbi prefektusát, Fernando Filoni bíborost nevezte ki a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend nagymesterének. A január 16-án a lovagrend római székhelyén beiktatott új nagymesterrel François Vayne készített interjút, melyet a La Stampa olasz napilap tett közzé. A beszélgetést Jungbert Béla fordításában, szerkesztve közöljük.

– Milyen lelkülettel fogadja ezt az új megbízatást, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend nagymesterévé történt kinevezést, amelyet a pápa december 8-án tett közzé?

– Az Egyház szolgálatában eltöltött időben – először Rómában káplánként (kilenc évig), majd az Apostoli Szentszék szolgálatában (mintegy negyven éven át) – megtanultam szeretni mindazon feladatokat, amelyeket a sors elém hozott. Ezek között nem tehetem meg, hogy ne emlékezzem vissza a Közel-Keleten teljesített egyházi szolgálataimra, így dolgoztam Iránban az Irán és Irak közötti háború idején, aztán Irakban és Jordániában is voltam 2001 és 2006 között. Különösen emlékezetes számomra Jordánia, az a föld, ahol a próféták is jártak, így Mózes, Keresztelő János és végül maga Jézus. Különös kapocs köt ezek után a megszentelt történelemhez. De soha nem gondoltam eddig arra, hogy egyszer a sors még összehoz ezekkel a felsorolt területekkel, mégpedig a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend vezetőjévé történő kinevezésem formájában.

– Kinevezésének napján a szociális média többször is úgy értékelte az eseményt, mintha a nagymesteri cím mindössze egy „tiszteletbeli” megbízatás volna. De egyáltalán, maga a rendbéli tagság is vajon nem egy tiszteletbeli szerepvállalás?

– Úgy gondolom, hogy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendnek két dimenziója van, melyek azonban teljesen ismeretlenek a média előtt. Először is, a lovagrendnek több évszázados történelme van. Nem lehet azonban leszűkíteni mai hivatását e hagyomány folytatására. Ma mintegy harmincezer tagja van a világ minden részén, akik saját önkéntes vállalásaikkal és adományaikkal azon dolgoznak, hogy a Szentföld ne váljon számunkra élettelen múzeummá; ellenkezőleg, élettel telítődjék. Ez egyrészt az ott élő keresztényekre irányul, mégpedig az iskoláik, plébániáik fenntartása, a betlehemi egyetem, az egészségügyi ellátás, egyéb intézmények fenntartása által, és a mai időkben az ottani menekültek segítését is jelenti. Másrészt szerepük van a szentföldi zarándoklatok szervezésének támogatásában is, tehát azért, hogy az ott élő keresztényeket ezáltal jövedelemhez juttassák. Mindez a Jeruzsálemi Latin Patriarkátussal való szoros együttműködésben folyik, melynek egyházi jogköre Izraelre, Palesztinára és Jordániára is kiterjed. E tények tükrében félrevezető, ha valaki „tiszteletbeli rendi feladatokról” beszél a lovagrend összefüggésében.

– Nagyon szerencsés a rend számára az ön kiterjedt, személyes egyházszolgálati tapasztalata, amely a Közel-Kelethez kötődik. Volt nuncius Jordániában, Irakban, sőt Iránban is. Milyen élő emlékei vannak erről az időszakról? Mit gondol arról, hogy hosszú távon vajon a rendnek is lehet-e szerepe az ottani béke megteremtésében?

Hírdetés

– A béke csakis az érintett felek közötti együttműködésnek lehet az eredménye. Valóban elkeserítő, ha dolgozunk érte, de mindez tartósan hiábavalónak bizonyul. A békét a minden érintett iránti tiszteletnek kellene táplálnia. Az én figyelmem immár elsősorban a Szentföldön élőkre irányul, de ez nyilván kiterjesztendő az egész közel-keleti térségre. A nehézségek abból adódnak, hogy rendszeresen előjönnek az előítéletek, a felsőbbrendűségi meggyőződések, a történelmi felfogásbeli eltérések, a valóság komplex megítélésének elvetése, ami türelmet és dialóguskészséget feltételezne minden oldal részéről. Ha a közös hagyomány örökségére gondolunk, ami összeköt zsidókat, muszlimokat és keresztényeket, és túlmutat ez a spiritualitáson, akkor nyilvánvaló, hogy mennyire egységesek lehetnénk ebben, amennyiben az Úristen mint Atya feltárta magát a világ számára. Az Úrnak nincsenek preferenciái (elfogadja a sokféleséget), és az ő nevében nem lehet harcolni és ölni. A heves harcok és a Szentföldet vagy a Közel-Keletet vérbe borító ellenfelek nem meríthetnek elvi alátámasztást az Úrra való hivatkozásból. Sehol, de különösen nem azon a földön, amely a magát kinyilatkoztató Istenhez kötődik.

– A lovagrend általában kevéssé ismert; gyakran pedig előítéletek övezik megítélését, miközben szerepvállalása alapvető fontosságú az Anyaszentegyház szentföldi általános missziójában is. Hogyan fogalmazná meg saját elvárását a harmincezer lovaggal szemben, saját vállalt hivatásuk megélése terén, a szentséghez való kötődésüket illetően, valamint az Egyház szolgálata vonatkozásában?

– Az előítéletek megölik az igazságot. Ezek sok esetben a tudatlanságon alapulnak. Nekünk – és itt a lovagrendre gondolok – feladatunk többek között: küzdeni az ilyen jelenségek ellen, mindaddig, amíg reményeink szerint egyszer elmúlnak. A megvilágosodás pedig jobban rávilágíthat majd a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend igaz arculatára is. A rendhez tartozás többé nem kiemelt családok vagy társadalmi rétegek privilégiuma. Ma mindenkié a rend, aki befogadja és megéli a keresztény életeszményt, amely egy üres sírhoz kapcsolódik ugyan, amely azonban az élő Jézus Krisztusként történt feltámadásának helye. Egy lovag vagy dáma élete ezért „krisztológiai” dimenziójú, hiszen Jézus misztériumára épül. Szent Pál mondja (1Kor 15,14): „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” A rendtársak hivatásának további eleme a Szentföld és az ott élő hittestvéreink támogatása. A harmincezer testvér egy nagy családot képez, ha tetszik, egyetlen nagy plébániát.

– A rend egy pontifikális intézmény, amely ilyen módon szervesen kapcsolódik a Szentszékhez. Az Egyházhoz kapcsolódó életmód mely formáit ajánlja a lovagoknak és dámáknak, hogy erősödő egységben legyenek az egyetemes Egyházzal?

– Most eltekintek a régi történelmi gyökerektől. A rendnek mindig is feladata volt az Apostoli Szentszék védelme. Ez látszik a szervezet újjáépítésében is, lásd X. Piust (1907), aki saját maga számára kívánta fenntartani a rend nagymesteri címét. Aztán XII. Pius (1940) átadta a címet egy általa kinevezett bíborosnak, és ez mai napig így van. Mindenképpen nagyon szoros a kapcsolat a mindenkori Szentatya és a lovagrend között. Ezért fontos a tagságnak a keresztény életmodell vállalása mellett a Szentföld szolgálata, de ezen kettős alapon szükséges a hit tanúságtevő megélése, továbbá a Katolikus Egyház jogainak védelme a teljes szélesebb régióban. Ennek a mások jogai tiszteletben tartása mellett a békés egymás mellett élés elfogadásával kell megvalósulnia. A rend különösen figyelemmel van a legfelsőbb egyházi vezetés tanítására és állásfoglalására a térség érzékeny kérdéseiben – ez az irány pedig a harmóniát és a támogatást irányozza elő.

Forrás és fotó: La Stampa

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »