Felvidék: Az ovátlanítás és egyéb útvesztőink

Elöljáróban és csak emlékeztetőül, hogy immár több mint negyedszázada érvényben van a 300/19993 sz. törvény a családi és utónevekről. Ennek értelmében, aki nemzeti kisebbséghez tartozik, jelen esetben, aki magyar nemzetiségű, az mind családi, mind keresztnevét magyar nyelven, a magyar helyesírás szerint írhatja a hivatalos iratokban is (pl. személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány, stb.).

A nőknek sem kell családi nevüket a szlovák –ová végződéssel megtoldani. Arra is lehetőség van, ha valakinek a családi nevét korábban szlovák nyelvű írásmódra változtatták, de szeretné ismét magyar alakban használni. Engedély és illeték nélkül át lehet íratni a vezetéknevet kisebbségi helyesírás szerinti változatra, pl. Baláž-t Balázs-ra.

Nagy kérdés, hogy az elmúlt közel harminc évben hányan éltek ezzel a törvény adta lehetőséggel?

Ötvenes éveiben járó kedves hölgyismerősöm mesélte el vezeték- és keresztnevével járó élményeit. Van annak már 15 éve is, hogy eldöntötte, családi nevéből /fiktív név következik/, Szalkóová, elhagyja az -ová végződést, Katarína keresztnevét pedig a továbbiakban annak magyar megfelelőjeként, Katalinként fogja viselni. Az ezzel járó ügyintézést akadálytalanul lebonyolította az illetékes anyakönyvi hivatalban, ahol az újonnan kiállított anyakönyvi kivonatában már Szalkó Katalin szerepelt.

Családja örömmel üdvözölte elhatározását, egyedül csak egyik kolléganője nem értett teljesen egyet eme követésre érdemes lépésének megtételével mondván, nehogy a későbbiekben problémái legyenek belőle.

Kolléganőm félelme ez idáig csak félig igazolódott be – kezdte névváltoztatásával járó élményeinek felelevenítését nőismerősöm. Két évvel ezelőtt jártam Rózsahegyen a katonai kórházban. Hosszú várakozás után jutottam be a szakorvos rendelőjébe, ahol egy magas, szikár, kemény arcvonású férfi fogadott.

Az egészségügyi beutalómra tekintve nem a betegségem felől érdeklődött elsőként, hanem a beutalón szereplő nevemre utalva eléggé kimérten azt kérdezte: „Milyen név ez?! Japán?“ Jobbnak láttam válasz nélkül hagyni fura és bántó megjegyzését, és gyorsan rátérni egészségügyi problémám ismertetésére…

A nevemmel kapcsolatos másik élményem a napokban történt Mártonban az egyetemi kórház egyik szakrendelőjében. Miután alaposan kivizsgált a kedves középkorú orvosnő, aki egyébként hibátlanul ejtette ki mind a vezeték-, mind a keresztnevemet, megjegyezte:

Hírdetés

„Milyen gyönyörű neve van! Szalkó… Katalin… Katalin!” Mondtam, hogy szlovák megfelelője a Katarína. „Igen, igen, mindjárt gondoltam, hogy arról van szó” – tette hozzá mosolyogva.

Fontosnak tartom még elmondani, hogy a színtiszta szlovák doktornő még csak véletlenül sem Katalyin-nak ejtette nevemet, mi több, a nővérkéje is helyesen, lágyítás nélkül Katalin asszonynak szólított. Érdekes, ahányszor csak megfordultam vegyes lakosságú városunk egészségügyi központjában, rendre vagy „Pani Szalko”-nak /Szalko asszony/ vagy Pani Katalyin-nak /Katalyin asszony/ szólítottak a szlovák ajkú nővérek, és az orvosok is.

Itt jut eszembe, hogy néhány évvel a névtörvény hatályba lépése után az egyik járási anyakönyvi hivatalban afelől érdeklődtem, hogy az érintettek élnek-e családi és keresztnevük magyarosításával.

A magyarul is beszélő anyakönyvvezető elmondta, ha nem is tömegesen, de azért néhányan kérték már nevük magyar helyesírás szerinti anyakönyvezését.

Kuriózumként említette, hogy az egyik hölgy házasságkötésük után ugyan „ovátlanította” a férje után felvett vezetéknevét, de néhány hónap múlva, nem tudni milyen megfontolásból, kérte családi nevének „ovásítását”.

Hát, gondoltam magamban, ilyen furcsa eset is van… Ennél viszont jóval sajnálatosabb, hogy a felvidéki magyarok, nem túlzok, ha azt állítom, többsége nemhogy az utónevét nem magyarosítja, vagy a nők nem kérik vezetéknevükből a toldalék elhagyását, de az sem zavarja őket, hogy családi nevük a szlovák helyesírás szerinti írásmódot követi. Például Annuš, Bakoš, Čáki, Juhás, Kišš, Lukáč, Mésároš, Sabó, Senteši, Vaš, Žigmond, Žolnay, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Találkoztam én már olyan, magát nagy magyarnak valló úriemberrel, aki a Csemadok-gyűlés jelenléti ívén úgy írta alá, hogy: „Kalocsai”, személyi igazolványában viszont „Kaločai” díszeleg! Hadd említsek egy ellenpéldát. Kedves ismerősömnek, aki sohasem hivalkodik magyarságával, az áll a személyi igazolványában, hogy: „Ocsovszky”.

Jó, jó, tudom, hogy a névváltoztatásnak anyagi vonzata is van, ami az új személyi okmányok kiállításával jár. No, de ennyit nem ér meg nekünk, hogy nevünket magyarul használhatjuk?!

Egyébként nehezen hiszem el, hogy akiket ez érint, ne hallottak volna a szóban forgó névtörvényről. Mondjam azt, hogy a törvény nem ismerete nem enyhítő körülmény! 

Bodzsár Gyula


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »