Dr. Jankovics Marcell: Őszanyám mesél 1894

Dr. Jankovics Marcell: Őszanyám mesél 1894

„Minden vasárnap délelőtt benéztem hozzá. Vasárnaponként szabad voltam és átmehettem őszanyámhoz. Így hívtam dédanyámat, mert ezüstfényű, fehér haja volt. Csak két esztendővel fiatalabb a századnál. 1802-ben született, de mikor én már másodéves jogász voltam – még 1894-ben is regélt nekem a „régi rossz időkről”. Nem nevezte a lepergő századot „régi jó időknek”. Összecsapta a patiance-t (pasziánsz). Játszol velem egy-két mariage-t (máriás)? – kérdezte ellenállhatatlan kedvességgel. Életemben az volt az egyetlen kártyajáték, melyet játszottam. Őszanyám kedvéért. Ezt a játékot is már éppen félszázad előtt elfelejtettem. Ő e naiv kis játék közben gondolkozott és emlékezett.

Őszanyám férje, ez a dédapám, vezérőrnagy volt. Származását a Kofler név mutatta, mert a Kofel szó Sexten és Brixen tájékán hegyet jelent. A derék katona tehát dél-tiroli volt, Brixenből.  Leveleiből, őszanyám meséiből tudom, hogy a dédapa gondolatai mindig magasan jártak. Ahogy később bakaláda meséinél elmondom, és az ő rézpántos politéros meggyfaládikája most is ott áll egyik könyvszekrényem mellett. Mikor elmegyek mellette, meghajolok, mintha az a bakaláda valamelyik szentnek képmása vagy ereklyéje volna. Ez az osztrák generális két eszményért rajongott: kötelességéért és szabadságáért.

Nézegettem a kis láda szerszámai között az apró köteteket, a Beaumarchais-t, Scribe-t, Victor Hugo-t. Fia´ – szólt őszanyám – túlságosan szereted a könyveket. Tegnap szombat volt, csak ott voltál a jurátusok bálján? Sokat táncoltál?

– Nem őszanyám, nem szeretem a táncot.
– Én bizony szerettem táncolni. Rám mosolygott áldott szemeivel.
– Pedig akkor még apró leányka voltam. De Napóleon marsalljai délceg táncosok voltak. Mikor meglátogattak, mindig táncra kértek a spinót mellett.  Azok a vitéz, kegyetlen marsallok… Sejtették, hogy magam is generálisné leszek…

A század közepe után nehéz sorom lett, áldott jó uram elhagyott. 1846-ban hősi halált halt attól a golyótól, melyet még százados korában a lipcsei nép-csatában kapott a nyakába. Vőmet – den Honvéd-Obersten, – den lieben Meszlényi – innét a pozsonyi vízi kaszárnyából vitték el 18 évi nehéz vasba. Schweres Eisen (nehéz vas)! Ezt kapta kegyelmül a Pulver und Blei (por és ólom) helyett. Fiamat, den Dichter Felix, kezeim közül vitték 18 évre Theresienstadtba. Ő nem is tudott magyarul, de magyar akart lenni! Leányomat, a fiatal Meszlényi ezredesnét a komiszárosok itt a pozsonyi Duna utcában kis szobájába konfinálták. A rendőrség megtiltotta, hogy találkozzam és bárhol is beszélhessek vele. – Jóízűt nevetett. Mit gondolsz fiú, ki erősebb, a rendőrség tömérdek ágense vagy az édesanya? Az anyai szeretetet nem lehet megtiltani. Egyszerűen leányomhoz szegődtem takarítónőnek. Minden reggel télen-nyáron beállítottam hozzá fejkendővel, nagykendővel, kosarammal, söprűimmel. Beállítottam söpörni és szeretni.  A Duna utcai házban senki sem álmodta, ki vagyok. A szomszéd folyosón a „csömörletes asszony” ahogy a ház fő feladóját tekintetes asszony helyett címezték, jobb fizetéssel el is akart csalni a lázadó magyar feleségétől… Így lettem excellenciás asszonyból Frau Sabine, a takarító asszony. Az excellenciás dáma még osztrák volt, de a pozsonyi takarító anyóka már rendületlenül magyar lett. Semmi sem tudott annyira magyarosítani, mint azok börtöne, akiket szerettünk…

Hírdetés

Jankovics Marcell: 100 perc című kiadatlan művének egyik legfontosabb, legérdekesebb része lesz a Kossuth Lajossal való találkozása, aki magához hívja a fiatal rokont. A másik ilyen fontos rész a mostani, az 1802-ben született dédanyáról – ahogy Jankovics hívja őt, őszanyáról – szóló rész. Több szempontból is. Az első, hogy rámutat a dél-tiroli rokonságra, beszél a 19. század elején átélt ifjúságáról, majd a 1848 utáni nehéz időkről is.

Az elfeledett író és családja 1883-ban költözött Pozsonyba , s mint már arról beszámoltunk, a Pozsonyi Királyi Katholikus Főgymnasium diákja volt, majd jogot hallgatott. Az őszanyjával folytatott beszélgetés 1894-ben történik, akkor, amikor megjelenik első, Buzavirágok című verseskötete. Ekkor jogot hallgat, és már ő maga is járja a hegyeket, mint dédapja, akinek a novellában is említett bakaládáját élete végéig megőrizte.

Ugyanúgy, mint Lenau versei, akivel 1885-ben „ismerkedett meg”, amikor édesanyjával lakbért mentek fizetni a pozsonyi Schäritzer Györgyhöz, akitől megtudták, hogy abban a szobában, amelyben laktak, korábban Nikolas Lenau lakott. Ekkor kezdte olvasni az ő forradalmi verseit (11 évesen), melyek nagy hatással voltak rá, valószínűleg azért is, mert a kisfiúnak – aki ekkor már tökéletesen beszélt németül – Lenau műveinek forradalmi hangulata reálisnak és rokonnak tűnk azzal a forradalmi hangulattal, melyet a nagyapjától hallott.

De az igazi útravaló még csak ezután jött, hiszen a Kossuth Lajossal való találkozás még előtte volt. Legközelebb ezzel folytatjuk.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »