Amiről keveset beszél(t)ünk

Amiről keveset beszél(t)ünk

Bukovszky László: „Fontos, hogy a hontalanság éveit, bő hét évtized múltán, már ne csak a sértettség és az önigazolás, hanem a jogtalanságok elleni tiltakozás tényeinek szemszögéből is lássuk”

Kereken hetven éve, 1949 februárjában tartóztatták le Budapesten Krausz Zoltánt és Varró Istvánt, az 1945 őszén alakult Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktivistáit, hogy átadják őket a csehszlovák belügyi szerveknek.

Ezzel megkezdődött az úgynevezett Népi Szövetség belső ellenállást szervező hálózatának hatósági leleplezése, aktív tagjainak a korábbiaknál is komolyabb zaklatása vagy letartóztatása, aminek kicsúcsosodása az 1949. december 30-ai ítélethirdetéssel véget érő „csehszlovákiai magyar Mindszenty-per”. Bukovszky László történész arról is beszél, miért tudunk olyan keveset az 1945 és 1949 közötti időszak hazai magyar tiltakozásairól.

A rendszerváltás óta eltelt harminc esztendőben már sem a tényfeltárásban, sem a közbeszédben nem tabutéma a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni vesszőfutása: a deportálások, a reszlovakizáció, a lakosságcsere, a magyar szó tiltásának érzékeny története. Arról viszont, hogy a teljes jogfosztottság időszakában az itteni magyarok körében volt-e tiltakozás és belső ellenállás, továbbra is meglepően kevés szó esik. Önmagunk következetlen vállalása a ludas ebben, vagy az érdeklődésünk szelektív?

Több mint hetven év múltán sem közhely kinyilvánítani, hogy a II. világháborút követően a (cseh)szlovák kormányzati szervek a kollektív bűnösség vádjával sújtották a szlovákiai magyarságot, ami természetesen tartós nyomot hagyott az itt élő magyar nemzeti kisebbség egyéni és közösségi emlékezetében. E keserű történelmi tapasztalatnak megokoltan van hát meghatározó szerepe abban, hogy különösen az 1945 utáni első éveket – mind saját sorainkban, mind a többségi nemzet felé – általában a sérelmi megközelítés uralja, és e korszak eseményeinek történetét általában a kisebbségi önigazolás szemszögéből tárgyaljuk. Következésképpen a hontalanság éveiben tanúsított egyéni és csoportos tiltakozások 1989 után – a levéltárak szabadabb hozzáférhetősége, a nyíltabb közbeszéd ellenére – sem váltak központi témává. Gondolom, harminc évvel a rendszerváltás után ezért egészében véve elmondható, hogy a jogfosztottság éveinek ma már a közvélemény által is tudott sérelmi ismeretanyagán túlmenően, országos és regionális viszonylatokban egyelőre híján vagyunk a mélyebben árnyalt, tüzetesebben részletezett historiográfiai tudásnak. Így a szóban forgó időkre és azok konkrét szereplőire, ha egyáltalán, akkor továbbra is gyakran sémákban tekintünk.

Hazai magyar történetírásunk megkerülhetetlen személyisége, Vadkerty Katalin már hét-nyolc évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy az 1945 és 1948 között jogfosztottá vált szlovákiai magyarok az ellenállás akkori formáival, tudatosabban vállalva önmagunkat, a fiatalabb történészgenerációnak lenne kötelessége foglalkozni. Tény, önnek 2016-ban megjelent kötete ebben a témában; de kérdés, miért nem iparkodtak önt többen is megelőzni, vagy azóta újabb ismeretekkel bővíteni a negyvenes évek második felének tiltakozási törekvéseit érintő történetírásunkat?

Kötetem valóban csupán egyik kiindulópontja lehet a szóban forgó kérdéskör további részletező kutatásának. Méltánytalanság volna azonban elsiklani afölött, hogy a kötetem fontos „előfutára” volt az író-költő Tóth László által összeállított, még 1995-ben megjelent és az 1945–1948-as esztendőket idéző csehszlovákiai magyar emlékirat- és dokumentumgyűjtemény. Egyelőre azonban várat magára a szűkebb szakma élénkebb érdeklődése a több mint hetven éve történt tiltakozások iránt. Meglátásom szerint ennek egyik objektív oka kutató történészeink csekély száma lehet. Ráadásul a történettudományi vizsgálódások manapság gyakran évfordulókhoz kötődő programok keretében zajlanak, azok eredménye pedig inkább összefoglaló jellegű, mintsem részletező. Késlekedésünk egy további magyarázata talán az is, hogy a nálam idősebb történészeknek egészen az 1990-es évekig lényegében nem volt megfelelő hozzáférésük az addig zárolt levéltári és állambiztonsági forrásokhoz, a bizalmasnak minősített bírósági anyagokhoz.

Mindezt tudatosítva sejthető, hogy a hontalanság éveit és a szlovák–magyar országközi vagy hatósági kapcsolatokat tekintve nyilvánvalóan sok még a lezáratlan téma.

Ami tagadhatatlan, hogy negyvenöttől létezett itt egy nacionalista kormányzati politika, amelynek mi, magyarok voltunk a vesztesei. A II. világháborút követő első „békeévek” eseményeinek történetét kutatva arról megbízható ismereteink vannak, hogy a két ország között milyen irányba haladtak a hivatalos diplomáciai kapcsolatok. És ma már az szintén ismeretes, hogy 1947 tavaszától a szlovák állambiztonsági szervek és a magyar ÁVH vezetői szorosan együttműködtek. Sőt, közös belső ellenséget keresve jóformán heti rendszerességgel találkoztak. Az ŠtB itteni vezetői ugyanis úgy vélték, hogy a szlovák országrészt érintő ügyeket nem fogják Prágával egyeztetni, hanem saját hatáskörben tartják. A szlovák ŠtB ily módon kívánta legitimizálni magát Prága előtt, és ezt az önállóságát csak 1949-ben vesztette el, amikor egy határozott prágai irányítás kezdődött.

A szlovákiai magyarok körében kialakult belső ellenállás legmeghatározóbb szervezete az 1945 őszén alakult Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt. Hetvennégy esztendő távlatából hogyan jellemezhető a szerepe, az önmeghatározása?

Hírdetés

Az akkori események számbavételét valamivel korábban, már negyvenöt tavaszával kell kezdeni, hiszen az úgynevezett Népi Szövetség létrejötte előtt több hasonló, a kezdetekben még egységesen képviselt szándékokat mutató szervezet alakult. Például a Magyar Végrehajtó Bizottság már 1945 áprilisában tiltakozólevelekben emelt hangot a súlyos kormányzati atrocitások ellen; de szót emelt – főként Peéry Rezső és Szalatnai Rezső érdeméből – a hatóságok által üldözött és a szovjeteknek kiszolgáltatott Esterházy János ügyében is. Mintegy fél évvel később azután a CSMADNÉSZ lett a legnagyobb, a legátfogóbb, végül is a leghosszabb ideig működő földalatti szervezet. Ezek a szerveződések elsősorban az ideológiáikban különböztek egymástól, hiszen eszmei irányultságukat nézve polgári jobboldali, jobboldali népi-nemzeti, baloldali népi és kommunista organizációk voltak. Valószínűleg ebből a különbözőségből adódóan nem volt igazán szoros az együttműködésük.

És a „Csemadnész”?

Önmeghatározása az egyszer a felvidéki, másszor a kisebbségi magyar üdvözlettel köszönést használó hiteles dokumentumai alapján: a felvidéki magyarság párt- és felekezeti különbség nélküli egyetlen önvédelmi szervezete. Ez is jelzi, alapító s vezető személyiségei világosan tudatosították, hogy a jogfosztottság időszakában az itteni magyarságnak politikán felül álló és közös fellépést mutató tiltakozásra volt szüksége. Ezt a célt követve a Népi Szövetség viszonylag széles körű érdekvédelmi tevékenységet végzett. Felméréseket készített a magyarságot ért sérelmekről; a gyűjtőtáborba hurcolt vagy az állásukból menesztett magyar közalkalmazottak részére gyűjtéseket szerveztek, élelmiszer-adományokat adtak, és a szociális támogatás egyéb formáit keresték. A szövetség nyugati és keleti csoportja között futárszolgálat működött; 1946 tavaszától az illegális sajtójuk – időszaki közlönyként – Kelet-Szlovákiában az Észak Szava, a nyugati régiókban a Gyepű Hangja volt. Ma a Népi Szövetségnek 18 csoportjáról tudunk, ezekkel Pozsonytól Királyhelmecig lényegében egész Dél-Szlovákiát behálózták. A jogsérelmekkel sújtott magyarság körében végzett adatgyűjtést egyrészt közvetlenül ezek a csoportok, másrészt mintegy húsz további bizalmi személy látta el.

A szervezet az akkori baljós helyzetben miként kereste a kitörés lehetőségeit?

Egy-egy aktuálisan kialakult szituációra általában naprakész válasszal, véleményt tükröző dokumentumokkal igyekezett reagálni. Például az itteni magyarságnak óriási félelmet okozó lakosságcsere-egyezmény aláírása után nemcsak erélyesen helytelenítette azt, hanem a fájó gondokat enyhítendő emberiességi szempontokat követő javaslatokat is kidolgozott a magyar külügyminisztérium részére, emellett a lakosságcsere helyett a területcsere ötletét is fölvetette.

A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség a megalakulása, illetve az 1949-ben rendezett első szlovákiai magyar koncepciós perrel határolt bukása között eltelt négy esztendő alatt hány memorandumot és egyéb dokumentumot tett közzé?

Fentebb már szóba került, hogy a hontalanság éveinek belső ellenállását vizsgálva még számos részletező kutatás szükséges, ami nyilván a dokumentumok pontos számát is befolyásolni fogja. A 2016-ban megjelent munkámban egy 1945-ös és tizenhat 1946-os keltezésű bizonyíték szerepel.

A Népi Szövetség mely szálakon hozható szorosabb összefüggésekbe Esterházy Jánossal, illetve Mindszenty József érsek-hercegprímással?

Esterházyval tulajdonképpen csak közvetve, hiszen amikor 1949 áprilisában a szovjetek visszaadták őt a csehszlovák belügynek, akkor itt már hetek óta folyamatban volt a CSMADNÉSZ tevékenységének hatósági felgöngyölítése. Szót érdemel viszont, hogy Turczel Lajos egyik írásában előhozta, Arany A. László, a Népi Szövetség vezető alakja kettejük későbbi beszélgetésében megemlítette Esterházyval való közös raboskodását Illaván. A Mindszenty József hercegprímáshoz kötődő szálak viszont félreérthetetlenek, mert a Népi Szövetség alapítói, néhány vezetője, aktivistája katolikus vagy református pap, illetve egyházi körökben járatos fiatal értelmiségi és egyetemista volt. Közülük többen is személyes kapcsolatban álltak a szlovákiai magyarok jogfosztottságán nemzetközi nyomással enyhíteni akaró esztergomi érsekkel. Végül is miután 1948 decemberében Mindszenty Józsefet letartóztatták Magyarországon, a nála előkerült szlovákiai magyar tárgyú dokumentumok vezettek két hónappal később Krausz Zoltán és Varró István letartóztatásához; ennek összefüggései révén pedig az itt 1949 tavaszán kezdődött kihallgatásokhoz. Azután hamarosan sor került a CSMADNÉSZ tagjai elleni, az ŠtB által sugalmazott vádemelésekre, majd karácsony után a háromnapos koncepciós perre, amely megpecsételte a Népi Szövetség sorsát.

A hontalanság éveinek tiltakozásait illetően kihívást jelent a nehezen félremagyarázható tájékozatlanságunk?

Szerintem ez nem kihívás kérdése. Inkább annak felismerése, mi mindenről gondoljuk azt, hogy tudjuk, közben kénytelen-kelletlen rádöbbenünk, hogy a dolgok jóval összetettebbek, viszont az ismereteink csak felszínesek. Például ebben a témában is.

 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »