A nyomorúság nem borzongató különlegesség – Morva Emília a társadalmi felelősségről

A nyomorúság nem borzongató különlegesség  –  Morva Emília a társadalmi felelősségről

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2019. november 13-án Megújulás a szeretetben címmel körlevelet adott ki, melyben korunk társadalmi problémáit tekintette át. A körlevél témáiról Morva Emíliával, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régióvezetőjével beszélgettünk.

– A körlevél történelmi távlatba helyezi a jelenlegi problémákat. Többek között említi, hogy a rendszerváltás óta nőtt a kereseti lehetőségek közötti aránytalanság, a népesség fogyott. De beszél a dokumentum a környezetszennyezésről és a nemzedékek közötti szakadék mélyüléséről is. Ön szerint nőtt Magyarországon a társadalmi feszültség az utóbbi harminc évben?

– Ez egyértelmű, a tudományos kutatások is azt mutatják, hogy nőtt a társadalmi feszültség. Ennek egyik oka a jövedelemkülönbségek növekedése, de az etnikai csoportok között sem sikerült megszüntetni az ellentéteket. Sokszor a munkaadók és a munkavállalók sem partnerként tekintenek egymásra. Mindez természetesen komoly problémát jelent, de engem jobban bánt, hogy ezzel párhuzamosan erősödött az érdektelenség és a közömbösség is. Egyre kevésbé akarjuk észrevenni azokat a közvetlen közelünkben élő embereket, akik bajban vannak, akiknek nincs mit enniük, nincs hol lakniuk, vagy valamilyen más, súlyos hátrányt kénytelenek elszenvedni. Nem ismerjük fel, hogy ezeknek az embereknek a mi segítségünkre lenne szükségük. Pedig ott vannak mindenhol, naponta látjuk őket, a jóléti társadalom tagjai mégsem tesznek értük semmit. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem segítünk, csak keveset, és ez a kevés is sokszor kampányszerű, karácsonyhoz vagy valamilyen más, rövid ideig tartó időszakhoz köthető. 

Volt egyszer egy furcsa élményem. Egy katolikus közösség tagjai eltévedtek egy kiránduláson, így véletlenül eljutottak egy mélyszegénységben élő településre. Hazaérve elhűlve számoltak be a tapasztalataikról. Úgy tekintünk a körülöttünk lévő nyomorúságra, mintha az valami borzongató különlegesség lenne, amitől jobb távol maradni, és nem merül fel bennünk, hogy ezt nem hagyhatjuk így. Nincs bennünk elég bátorság, nem ég bennünk az evangéliumi tűz, pedig megtehetnénk, hogy másnap odamegyünk és segítünk. Csak nézzük őket és elborzadunk. 

– Mi ennek az oka?

– Nagyon kevés a követhető, pozitív példa. A szocializációnknak nem része az aktív segítségnyújtás. Bár a múltban a társadalom nem volt ennyire széttöredezve, mégis természetes volt, hogy adjunk a javainkból a nálunk szegényebbnek. Tudjuk, hogy vannak szegény és rászoruló emberek, de úgy gondoljuk, hogy rajtuk nem nekünk, hanem valaki másnak kell segítenie. Azt várjuk, hogy a döntéshozók, az önkormányzatok vagy az egyházak majd megoldják ezeket a problémákat.

– Ebben a hozzáállásban az is ott rejlik, hogy nem vállalunk felelősséget a másik emberért, mondván, hogy nem mi tehetünk az ő nehéz helyzetéről.

– Valóban nem akarunk felelősséget vállalni másokért, pedig mi is tehetnénk azért, hogy rászoruló embertársaink helyzete változzon. Ferenc pápa mindig arról beszél, hogy a jólétben élő ember adjon a sajátjából, legalább abból, amire nincs feltétlenül szüksége. Ám fontosabbnak tartjuk, hogy mi magunk mindig egy kicsit előbbre jussunk anyagilag.

– Vannak, akik szívesen segítenek másokon, de leginkább azoknak adunk, akik hálásak a segítségért, akikben látunk valami olyasmit, amit értéknek tartunk. Ám nem minden rászoruló „komfortos”.

– Igen, és majd mi eldöntjük, hogy kinek jár, és kinek nem jár. Megmérjük, hogy a másik elég jó ember-e ahhoz, hogy kapjon tőlünk adományt. Mintha lennének – ahogyan a szakirodalom is beszél róla – érdemes és érdemtelen szegények. Ennek a hozzáállásnak az a következménye, hogy a rászorulók nagy része megtanulja, hogyan kell viselkednie azért, hogy rokonszenvet keltsen az adományozóban. Ez egy tanult magatartás lesz, olyan életstratégia, ami hosszú távon nem változtat a helyzeten. Ha valaki azt tanulja meg, hogy jól tudjon kérni, az nehezebben fog fordítani a sorsán. Én azt szoktam mondani, hogy azok a lakóink az igazán becsülendők, akik mondjuk berzenkednek a házirend ellen, akik jelzik, ha valami nem tetszik nekik, mert bennük van még akaraterő és önbecsülés, ez pedig segíti majd őket abban is, hogy kijussanak a nehéz helyzetükből. Nyilván nem ők „az ideális rászorulók”, hanem azok, akik tudják, mit hogyan tegyenek azért, hogy megnyíljon a szívünk és a pénztárcánk. A keresztény tanítás szerint azonban nem a mi dolgunk, hogy mérlegeljük, kinek adjunk és kinek ne.

Az sem jó, ha azért adunk, hogy hálát kapjunk. Ez egy gyakori „segítőbetegség”, amit mindenképpen el kell kerülnünk. Segíteni csak jól szabad. Nem biztos, hogy mindig sikerül, amit szeretnénk, nem biztos, hogy azonnal elérjük a kívánt eredményt, de attól még nem lesz az erőfeszítésünk hiábavaló és eltékozolt.

– Mikor segítünk jól?

Hírdetés

– Ez mindig az adott helyzettől és embertől függ. A Máltánál azt szoktuk mondani, hogy szigorral, szeretettel és okosan kell segíteni. A legfontosabb szempont, hogy a rászoruló érezze, valaki ott áll mellette, egészen addig, amíg egyszer majd a saját lábára tud állni anélkül, hogy belénk kellene kapaszkodnia. Azt egyébként nagyon nehezen hiszik el az elesett emberek, hogy márpedig eljöhet ez a pillanat.

– Vajon kapnak-e megfelelő megbecsülést azok, akik a szociális ellátórendszerben végzik áldozatos munkájukat? 

– Ha a megbecsültségről van szó – főleg a mostani járvány esetében –, szomorú kép tárul elénk. Az egészségügyben dolgozók értelemszerűen a figyelem középpontjába kerültek, ám azokról, akik a szociális ellátórendszerben dolgoznak, mintha megfeledkeztek volna. Pedig ők is a frontvonalon állják a sarat, az ő helyzetük is nagyon nehéz. Sajnos általánosságban is elég alacsony a szociális szféra elismertsége.

– A körlevél több területet vizsgál tüzetesebben. A gyermek – áldás című rész beszél a gyermekvállalás fontosságáról. Ön szerint milyen konkrét segítséget lehet nyújtani azoknak, akik gyermeket szeretnének? Anyagi kérdés ez, vagy más tényezőkön is múlik? 

– Ez biztosan nem anyagi kérdés. A gyermekvállalásról kialakult kép is egyfajta értékválságra mutat rá, hiszen azt becsüljük igazán, akinek jó autója, nagy lakása vagy drága nyaralója van, nem pedig azt, aki sok gyermeket nevel. Inkább furcsán nézünk azokra, akiknek öt-hat gyerekük van. Nem látjuk meg, hogy mekkora kincs a gyermek.

– Székely János szombathelyi megyéspüspök beszélt a társadalom kettészakadásáról a roma felzárkóztatással kapcsolatban. Ön szerint is ennyire súlyos ez a probléma?

– Magam is súlyos problémának látom. Most Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke is ezzel a területtel foglalkozik, így még közelebb került hozzánk a cigánykérdés. A legnagyobb gond ezzel az, hogy úgy beszélünk a romák helyzetéről, mint bajról, és nem látjuk meg, hogy ez sokkal inkább feladat, amivel mindannyiunknak dolgunk van. Fontos volna, hogy lehetőségként tekintsünk a cigánykérdésre, hogy a közbeszédben is úgy jelenjen meg, mint egy alkalom, ami erősítheti a társadalmi kohéziót. Jót tenne nekünk, ha összefognánk, ha a feladatunknak tekintenénk a romák helyzetének javítását.

– A körlevél a hit és a szeretet hiányában látja a problémák gyökerét? Véleménye szerint miért fontos, hogy ez a kettő legyen a cselekedeteink vezérfonala?

– Szerintem minden emberben van szeretet, legfeljebb nem tudja jól használni. Böjte Csaba testvér beszél arról, hogy „ki kell szeretnünk a másik emberből a jót”. A közömbös, bátortalan emberek is szívesen élnének szeretetben, ők is adnának szeretetet, akár a rászorulóknak is, csak nem tudják, miként kell ezt megtenni. A mai szekularizált világban ez nyilvánvalóan igen nehéz, de a hit és a szeretet két olyan alapérték, ami az elmúlt évezredekben közösségteremtő és megtartó erőnek bizonyult.

– „Akkor leszünk képesek kitartani a szegények szeretetében, ha a bennük élő és az Eucharisztiában jelen lévő Jézust egységben látjuk, így lesznek számunkra a megtört, sebzett és szegény testvéreink Krisztus testeként az evangelizáció forrásaivá” – olvassuk a körlevélben. Az elesettek szolgálata hogyan hat vissza a hitünkre?

– A Szentírás arról is beszél, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. Ha szociális segítőként odamegyünk egy hajléktalan emberhez, aki nem kér a segítségünkből, de mi otthagyunk neki egy takarót és egy kis meleg teát, és azt mondjuk neki, hogy rendben, de majd imádkozunk érte, az nem csak neki jó, az a mi hitünket is erősíteni fogja. Ha nem csak a magam problémáját, hanem a másik ember nyomorúságát is Isten elé viszem, az vissza fog hatni az én hitemre is.

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat sokat tesz „a megtört, sebzett és szegény testvéreinkért”. Milyen hatással lehet ez a társadalom gondolkodására?

– Egy harminc éves szervezetről van szó, az elmúlt évtizedekben végzett munka pedig önmagáért beszél. Azt látom, hogy figyelnek ránk az emberek, ennek eredménye, hogy sok önkéntes is csatlakozik hozzánk. A Málta abban is példát mutat, hogy a szociális területen hogyan kell bátornak lenni, miként kell felvállalni olyan feladatokat, amelyekre elsőre azt mondanánk, hogy ez őrültség. Lehet, hogy nekünk is többször és hangosabban kellene elmondanunk, hogy mit gondolunk a társadalmi igazságtalanságokról. Mindemellett úgy látom, hogy nagyon fontos szerepünk van és lesz a társadalmi szolidaritás erősítésében.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

 Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 24-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »