A liberális jogfelfogástól a nemzeti önvédelemig

A most decemberben megjelent könyvemhez (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: NEMZETI JOGVÉDELEM.
Az európai értékek és a nemzeti önazonosság elleni
globalista-patriofób támadások, és az ellenük való védekezés nemzetállami, jogvédő és civil eszközökkel, https://www.facebook.com/gaudinagytamas/posts/2789390041113933) Varga Domokos György író, újságíró írt magvas és méltó előszót “A liberális jogfelfogástól a nemzeti önvédelemig” címmel. Hálásan köszönöm ezt neki, illetve a kötet szerkesztéséhez és kiadásához nyújtott nélkülözhetetlen segítségét.

A teljes előszó itt elolvasható:

Varga Domokos György:
A LIBERÁLIS JOGFELFOGÁSTÓL A NEMZETI ÖNVÉDELEMIG (ELŐSZÓ dr. Gaudi-Nagy Tamás: NEMZETI JOGVÉDELEM című könyvéhez)

E könyv szerzője, Gaudi-Nagy Tamás megtisztelt azzal a rangos címmel, hogy én volnék a Nemzeti Jogvédő Szolgálat krónikása. El kellett gondolkodnom rajta: vajon miért alakult így? Milyen felismerések tereltek a nemzeti jogvédők társaságába, és milyen meglátások óvtak meg attól, hogy liberális jogvédőknek legyek lelkes szószólója, támogatója?
Népes családomban nevezetes voltam kissé túlfűtött igazságérzetemről. Úgy vélném talán, hogy a nemzeti jogvédők jellemzően az igazság, az igazságosság pártjára állnak, s ugyanez a liberális jogvédőkről már nem mondható el?
Egyelőre biztosan csak a következőt állítanám: jócskán túljutván életem delelőjén, bőséges tapasztalataim alapján két erős, mondhatni megingathatatlan meggyőződésem támadt derék embertársaimról. Az egyik szerint az emberek túlnyomó többsége alapból jóindulatú, jószándékú. A másik szerint viszont az emberek túlnyomó többsége alapból gyáva; ha kicsit is nyomás alá helyezik, ha kicsit is fenyegetve érzi magát, még attól is visszaretten, hogy véleményét hangoztassa.
Egy friss közvélemény-kutatás szerint Németországban a válaszadók több mint háromnegyede, 78 százaléka nem mer nyilvánosan politizálni. Nem mer például állást foglalni a migráció kérdésében. Pedig nehéz ennél súlyosabb, a német állampolgárok jelene és jövője szempontjából fenyegetőbb ügyet elképzelni, mint az ellenőrizhetetlennek és kezelhetetlennek bizonyult tömeges bevándorlás.
Ugyanebben az országban külön megkérdezték a fiatalabb korosztályokat is. Nos, már a 12-25 éves válaszadóknak is valamivel több mint kétharmada úgy véli, hogy egyes témákról nem lehet szabadon beszélni. Holott e korcsoportok tagjainak jellemzően még nem kell attól félniük, hogy szabad szólásukkal az állásukat, családjuk eltartását veszélyeztetik.
Azt hiszem, sem nemzeti, sem liberális szellemű gondolkodók nem vonhatják kétségbe, hogy a demokráciának, a szabad választásnak és felelős döntésnek elemi feltétele, hogy az állampolgárok szabadon nyilváníthassák ki a maguk véleményét, és szabadon juthassanak hozzá mások véleményéhez.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy ahol a választók 78%-a – vagyis elsöprő többsége – az őt legalapvetőbben érintő ügyekben nem mer véleményt nyilvánítani, vagy nem juthat hozzá fontos álláspontokhoz és ismeretekhez, ott tényszerűen le kell szögeznünk: habár a demokrácia formailag még működik, tartalmilag, valóságosan már nem.
Ha pedig az Európát összefogó unióban éppen Németország demokráciája az egyik dicséretes példa és követendő minta, a sokkal szókimondóbb Magyarországot pedig a jogállamiság, a demokrácia hiánya vagy sérülése címén sorozatosan pellengérre állítják, akkor azt is tényszerűen le kell szögeznünk, hogy a demokrácia az Európai Unió egészében is inkább csak formailag működik, valóságosan nem.
S valóban, az elmúlt évek során számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy a legnagyobb horderejű, létfontosságú döntések nem az európai választók szabadon kinyilvánított többségi véleménye és akarata szerint születnek, hanem sokkal inkább globalista befolyásolások, erőszakos nagyhatalmi zsarolások, balliberális véleményvezérek és szellemi divatdiktárorok mesterkedései nyomán.
Mindezek után azt a határozott állításomat bocsátom előre, hogy ennek a helyzetnek – ennek a demokráciára és a nemzeti létre, függetlenségre nézvést közveszélyes helyzetnek – az előidézésében kulcsszerep jutott a mára teljesen eltorzult, kificamodott individualista, liberális jogfelfogásnak.
Továbbá azt is állítom, hogy a liberális jogvédelem civil intézménye ugyanezen a kificamodott jogszemléleten nyugszik, ennek következtében pedig valójában nem védelmezője a demokráciának és az állampolgároknak, nem megerősítője a választók és az állampolgárok alkotta közösségeknek, nem igazi támogatója az egyének és közösségek valóságos szabadságküzdelmeinek, hanem ellenkezőleg: a valóságban, a gyakorlatban mindezeknek a gyengítője inkább.
S végezetül azt is állítom, hogy a nemzeti jogvédelem társadalmi létjogosultságát, szerepvállalásának fontosságát éppen ez a visszás helyzet idézte elő. Vagyis az az elképesztően visszás helyzet, hogy a demokratikus választások nyomán mind inkább kisebbségi létbe szorult liberálisok egyre agyafúrtabban kezdték kilúgozni a valóban demokratikus, valóban többségi tartalmakat a demokrácia egész intézményrendszeréből.

Határozott álláspontom és előrebocsátott súlyos ítéletem ellenére is le kell szögeznem: e kificamodott liberális eszmevilág követőinek legtöbbje nem ördögtől való. Rájuk is igaz az, amit élettapasztalataim alapján az imént állítottam az emberek többségének jóhiszeműségéről. Ha egyszerűen csak jellemhibásak lennének, vagyis az emberiség tudatos rosszakarói, elvetemült haza- és nemzetárulók, bizonyára könnyebben, határozottabban lehetne harcba bocsátkozni ellenük. E tekintetben a legnagyobb nehézséget éppen az okozza, hogy ők is szentül meg vannak győződve a maguk igazáról.
E szent meggyőződés azonban náluk – sajnálatos módon – nem egyéb, mint egyfajta együgyűség: a különbségtevés, az összetett, logikus gondolkodás, a messzelátás képességének krónikus hiánya. Néhány közismert megnyilvánulás felidézésével mindjárt bizonyítani is kívánom sarkosnak tűnő állításomat. De előtte még hadd szögezzem le: a liberális eszmeiség híveire kiváltképp igaz az, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy a pokol útjai is jószándékkal vannak kikövezve.
E jószándék jelenvalósága számomra teljesen nyilvánvaló például azoknál a civileknél – legalábbis a túlnyomó részüknél –, akik tevőlegesen fáradoznak a bevándorlók megmentésén, ellátásán, a többségi társadalomba való beilleszkedésük megkönnyítésén.
Sőt úgy vélem, hogy még az olyan megveszekedett bevándorláspárti német pártvezért is, mint amilyennek a szociáldemokrata Martin Schultzot ismerhettük meg, a migráció dolgában leginkább a jószándék vezérelte. Gaudi-Nagy Tamás e fontos, hiánypótló könyvében olvashatjuk tőle a következő meghökkentő vélekedést:
„Ha megkérdőjelezzük Európát és az integrációt, akkor a következő nemzedék sorsával játszunk, mert a 21. század az együttműködés és a világrégiók versenyének évszázada, nem az olyan kis országoké, mint a hazám. Vessük össze a 80 millió lakosú Németországot az 1,4 milliárd lakosú Kínával! Hogyan lehet túlélni egyedül a 21. században? Azok, akik arról beszélnek, hogy véget kell vetni Európának, és újra nacionalizálni kell, egy teljes nemzedék biztonságával és jövőjével játszanak. A probléma nem Európa, hanem egyes nemzeti kormányok nacionalizmusa pontosan ez sodorta válságba Európát. Vannak kormányok, amelyek nem vesznek részt a menekültek szétosztásában, amelyek maguk okozzák a gondokat a nacionalista viselkedésükkel, utána pedig azt mondják, hogy Európa képtelen megoldani a migrációs válságot. Példátlan cinizmus!”
Fogadjuk el, hogy Martin Schultz őszinte hittel mondta, amit mondott. Jószándékból, meggyőződésből, és nem afféle példátlan cinizmusból. Tehát ha csakugyan nyilvánvaló butaságot, logikátlanságot mondott, akkor ezt a különbségtételre, körültekintésre és előrelátásra való képtelensége miatt tette, vagyis sajnálatos együgyűségéből fakadóan.
Nos, Martin Schultz logikája ugyanabban a téveszmében gyökerezik, amelyben a kommunizmusé. E világnézet szerint csak a központi irányítás lehet üdvös, mert csakis ez tudhatja megakadályozni, hogy az egyes részek törekvései gyengítsék, kioltsák egymást. Központi irányítás alatt nyilván mindenki egy irányba tart, minden rész egy irányba húz. Lehet-e ennél nagyszerűbbet, hatékonyabbat elképzelni?
Csakhogy e logikusnak tűnő elképzelésnek van egy elvitathatatlan gyenge pontja. Méghozzá az, hogy a kommunizmus – nem is olyan rég – a gyakorlatban is kipróbálta már, ráadásul a világ egy igen tekintélyes hányadán, és csúfosan bele is bukott. Tehát széles körű, hosszadalmas gyakorlat bizonyította be napnál világosabban: korántsem biztos, hogy odafönt minden jobban látható és jobban tudható, mint odalent. Ezzel nem számolni Nyugat-Európában, Brüsszelben: színtiszta együgyűség.
De ugyancsak együgyűség arra számítani, hogy a kommunizmus még friss emlékeit magukban hordozó közép-kelet-európai országok önként és dalolva fognak engedni az újabb központosító törekvéseknek, az újabb önkényeskedésnek. Együgyűség ezt remélni mindenki részéről, aki az erőteljes központosítást csakugyan nem alávalóságból, hanem jóhiszeműségből, rövidlátóságból szorgalmazza. Legyen szó akár európai vagy hazai politikusról, akár civil tömörülésről, éppenséggel a közismert liberális jogvédő szervezetek valamelyikéről.

*

De lássunk a liberális együgyűségre még néhány közkeletű, s ugyanennyire riasztó példát.
Egy új s felettébb önhitt ellenzéki párt fő arca és vezetője hangoztatta a széles nyilvánosság előtt – szó szerinti idézet következik:
„Az emberi jogok eleve többségellenesek, mert arról szólnak, hogy bizonyos jogaid akkor is érinthetetlenek, ha az ország összes embere ellened van”.
Namármost: az emberi jogokat egyszerre két okos dologra találták ki, s mint látni fogjuk, mérhetetlen együgyűség elválasztani a kettőt egymástól.
Az egyik törekvés az volt, hogy az egyes állampolgárokat, az ő szabadságukat és méltóságukat megvédjék a hatalom vagy a többség esetleges túlkapásai ellenében. De ugyanennyire fontos cél volt az is, hogy magát a társadalmat, a társadalom egészét óvják meg attól, hogy a hatalom vagy a többség a saját kedvére önkényeskedhessen az egyes állampolgárokkal vagy a kisebbségekkel, hiszen ezek szabad kezdeményezőkészségének, alkotókedvének és -erejének a kioltásával végső soron az egész társadalom rosszul jár: romlik a teljesítőképessége, s vele együtt az általános életszínvonal és az általános közérzet.
Az emberi szabadságjogok kivívásával, elterjesztésével tehát egyformán fontos célkitűzés volt az egyének és a közösségeik javát szolgálni. Amíg a liberalizmus ezt a kettős célt tartotta-lebegtette szeme előtt, addig fontos és hasznos történelmi küldetést töltött be.
Ennek a szép történelmi korszaknak azonban immáron vége. A liberális jogfelfogás, a liberális jogvédelem azóta kirúgta maga alól a társadalmat mint szerves egészet, kirúgta maga alól a különféle természetes közösségeket. Ma azon fáradozik, hogy korlátlanná tegye az egyéni szabadságjogokat. Azon fáradozik, hogy bizonyos egyéni jogoknak akár az ország összes embere ellenében is érvényt szerezzen. Egyúttal pedig azon fáradozik, hogy az egyéni szabadságjogok javára felszámolja a különféle közösségek iránti egyéni felelősségvállalásokat és kötelezettségeket.
Mára a liberális jogfelfogás és jogvédelem mérhetetlenül egyoldalúvá vált. S amennyire egyoldalúvá, annyira együgyűvé és annyira kártékonnyá.
Társadalmi és egyéni szinten roncsolja az erkölcsi érzéket és az igazságérzetet, noha aligha vitatható – akár nemzeti, akár liberális szemszögből –, hogy ezek működése nélkül nem képzelhető el egészséges, harmonikus társadalmi, közösségi élet. Egyetlen jogszabály, egyetlen emberi jogi paragrafus sem képes helyettesíteni őket.
Lássunk ennek igazolására egy közismert esetet, egy meghökkentő, sőt döbbenetes példát.
2011. július 22-én Norvégiában egy 32 éves szélsőjobboldali, nacionalista terrorista összesen 77 embert mészárolt le, pokolgéppel, puskával, pisztollyal, zömében fiatalokat. A törvények által megengedett lehető legsúlyosabb ítéletet kapta, 21 év letöltendő börtönbüntetést. Hidegvérrel gyilkolt, vallomása szerint tíz centiről lőtte fejbe legtöbb áldozatát, s nem bánta meg tettét. Helyesnek és szükségnek vélte, hogy így hívja fel a figyelmet az iszlám, a kulturális marxizmus, a multikulturalizmus terjedésének veszélyeire, és arra szólította fel az európaiakat, hogy újítsák fel a történelmi keresztes háborúkat az iszlám ellen.
Sokan vannak nemzeti oldalon olyanok, akik a felsorolt veszélyekre ugyancsak igyekeznek – akár nap mint nap – felhívni a politikusok és a köz figyelmét. A norvég tömeggyilkossal tehát nem az volt a baj, hogy a társadalmi történésekből ne tudott volna helyes és igaz következtetéseket levonni, hanem az, hogy nem működött az erkölcsi érzéke, nem működött az igazságérzete. Ártatlan fiatalok tömeges lemészárlásával gondolt féket vetni számára nemkívánatos eszmék terjedésének, károsnak tűnő társadalmi folyamatoknak. A maga módján ő is együgyű volt. Nem fogta fel, hogy szörnyűséges tettével mindazt elősegíti, ami ellen vakhitűen harcolt, és mindazt gátolja, amit segíteni szeretett volna. Hiszen ha egy ilyen elvetemült, szélsőjobboldali, nacionalista tömeggyilkos lép fel az iszlám és a multikulturalizmus térnyerése ellen, akkor a legtöbb ember ösztönösen is arra gondol, hogy a jobboldaliak és a nacionalisták ellen kell élethalál harcot folytatni, nem pedig az iszlám és nem a multikulturalizmus ellen…
Volt még ennek a tömeggyilkosságnak egy kevésbé közismert és talán nem kellően taglalt epizódja. A szigeten elkövetett mészárlás után a tettes telefonált a rendőrségnek, hogy feladja magát. A rendőrség azonban nem hívta vissza, ezért úgy döntött, hogy tovább gyilkol. Mint emlékezetes, pár évtizeddel korábban a németországi vagy az olaszországi szélsőbaloldali terrorszervezetek tagjai (Vörös Hadsereg Frakció, Vörös Brigád), amíg csak tehették, mindent elkövettek, hogy elrejtőzzenek a rendőrség szeme elől, s gyilkos akcióikat megússzák büntetés nélkül.
Modern világhálós és jogvédős korunkra azonban sikerült odáig eljutnunk, hogy vészesen lecsökkent a különbség és a távolság a szabad világ és a börtönvilág között.
Az én gyerekkoromban még az volt a jellemző, hogy ha valaki rossz fát tett a tűzre, az megszeppent, az magában gubbasztott, s a többiek ezt hagyták. Ösztönösen is így látták helyesnek, hisz csak a bűn megbánása jogosít fel másokat a megbocsátásra.
Hetvenhétszeres gyilkosunk azonban nem ilyen erkölcsiségű és igazságérzetű világban nevelkedett már, hanem olyanban, ahol jószerivel mindent liberális jogok, józan észtől elrugaszkodott paragrafusok igazgatnak. Lássuk be: nem a tömeggyilkosok, és általában véve nem a bűnösök és elítéltek hibája, ha vérszemet kapnak, s a lelkifurdalás és a bűnbánat helyett az köti le figyelmüket, hogy mindenáron érvényt szerezzenek saját emberi szabadságjogaiknak.
Mert bár bűneik miatt ún. szabadságvesztésre ítélték őket, de a liberális jogfelfogásnak az idők során sikerült olyan szabadságjogokat juttatnia a börtönökbe, hogy ettől a hetvenhétszeres gyilkos is teljes, sőt méltóságteljes embernek kénytelen érezni magát, aki ezért szabadon és megalapozottan perelheti az államot, mondván, hogy állati körülmények között tartják.
S a bíróság – igaz, csak részben, de – igazat is adott neki. A nagyfokú liberális hivatástudattal megáldott bírónő ugyanis azt hangoztatta, hogy – szó szerint idézem: „Demokratikus államban az embertelen és megalázó bánásmód tilalma alapvető érték. Ez mindenkire vonatkozik, terroristára és gyilkosra egyaránt.”
Nos, ha a hetvenhétszeres gyilkossal valóban embertelenül és embertelenül megalázó módon bántak volna, minden tisztességes embernek hajlania kellene arra, hogy egyetértsen a bírói döntéssel. Csakhogy a száraz tények és a bírói ítélet alapján egészen más kép bontakozik ki.
Az „embertelen”, illetőleg „állati” körülmények annyit jelentettek és jelentenek, hogy a tömeggyilkos a börtönben három cellát használhat, futópad, szobabicikli, számítógépes játékok állnak rendelkezésére, újságokat, magazinokat, könyveket olvashat. A tömeggyilkos kifejezetten állati bánásmódra panaszkodott a mikrohullámú sütőben melegített ételek minősége és a gyakran hideg kávéja miatt, de amiatt is, hogy műanyag evőeszközökkel kényszerül enni.
Nos, ítéletében a bírónő elmarasztalta a börtön vezetőségét a felperes elszigetelése miatt, továbbá azt is nehezményezte, hogy börtönkörülményeinek megszabásakor a hatóságok nem szenteltek kellő figyelmet a mentális egészségének.
Arról viszont nem szól a fáma, hogy ebben a hajmeresztő ügyben bárki is törődött volna a társadalom egészének mentális egészségével. Az egész hajmeresztő történetben megint a mérhetetlen egyoldalúság és együgyűség a legkínosabb és legriasztóbb.

Hírdetés

Nem önmagában baj az, hogy liberális jogvédőink előszeretettel sietnek olyan nyilvánvaló törvénysértők segítségére, akik illegálisan, erőszakkal igyekeznek hazánk területére lépni. Nem önmagában baj az, hogy valóban kiszolgáltatottak segítségére sietnek.
A baj abból fakad, ha igazságérzetük egyoldalúra, együgyűre sikeredik. Ha akkor támad kedvük a betolakodók megsegítésére, amikor Sorostól és Brüsszeltől kezdve csaknem egész Nyugat-Európán át mindenki Magyarország függetlenségének felszámolásán fáradozik; azon fáradozik, hogy sürgősen adja meg magát. Tárja szélesre kapuit, engedve a liberális jogfelfogásnak, amely szerint minden ember és minden kultúra egyenlő és szabadon felcserélhető, aki tehát akadályozza az idegenek szabad beáramlását, az emberi jogot sért.
Mit számít az, hogy a magyar állampolgárok szabad választásokon, háromszori kétharmaddal nyilvánították ki, hogy ők másképp gondolják? Mit számít a demokrácia, mit számít a jog, ha a liberálisok mást szeretnének, ha máshova akarnak kilyukadni?
Akkor a jogállamiság, a liberális demokrácia brüsszeli és hazai bajnokai még az Ocean Viking háromszorosan törvénysértő kapitányából is képesek az emberi jogok hős védelmezőjének eleven szobrát kifaragni.
Akkor ők még Gyurcsányék szemkilövető véres rendőrterrorja felett is képesek szemet hunyni.

*

De ha legalább csak a politika, a demokrácia terén okozna kárt a liberális jogfelfogás, ennek egyoldalúsága és együgyűsége! Egyre inkább megmérgezi azonban a magánéleti, családi szférát is. Nagyon nemes törekvése volt a liberalizmusnak, hogy a többséget belátásra, türelemre bírja a testi, szellemi „fogyatékkal” élők ellenében. Együgyűségük miatt azonban itt sikerült átesniük a ló túloldalára. A liberális jogvédők bátorította büszkeségmenetek már nem az elfogadásukat kérik, nem is a hátrányos és méltatlan megkülönböztetésük felszámolását követelik, hanem a többséggel való azonos elbírálásukat.

Ám azt, hogy a liberális jogfelfogás és jogvédelem mennyire együgyű tud lenne, még csak nem is ez bizonyítja igazán, amikor a természet adta különbségekről és ennek természet adta következményeiről egyszerűen nem vagyunk hajlandóak társadalmi szinten tudomást venni. Hanem együgyűsége abban mutatkozik meg, hogy a hátrányos megkülönböztetés felszámolásának kívánalmából képes volt eljutni a pozitív megkülönböztetés kívánalmáig, vagyis egészen odáig, hogy a társadalom minél nagyobb része tekintse egyre kívánatosabbnak a kisebbségi állapotokat (a korábban természetellenesnek nevezetteket), mint a többségieket (a korábban természetesnek nevezetteket). Egyebek között divat lett homoszexuálisnak, transzneműnek lenni, divat lett „szabadon” nemet választani, nemet cserélni. Divat lett azt gondolni, hogy az emberiség szabadon beavatkozhat az isteni rendbe, szabadon garázdálkodhat Isten birodalmában. A természet valósága, határtalan összetettsége és bonyolultsága azonban rendre visszavág. Illetékes szakember megállapítása szerint transzneműek százai térnének vissza eredeti nemükhöz. Különösen sok közöttük az éretlen, tudatlan fiatal.
Itt kell utalnom arra, hogy az együgyű liberális jogfelfogásnak kiváltképpen könnyen érzékenyíthető és behálózható alanyai a már koruknál, éretlenségüknél és jólétüknél fogva is bámulatos leegyszerűsítésekre és együgyűségekre hajló fiatalok. Már most látható, hogy minél jobban lovat adnak alájuk, annál inkább elszalad velük a ló. Mint mindenki, ők is mind inkább vérszemet kapnak, ők is megbillentik a társadalom összhangját, s előbb-utóbb ők maguk is áldozatává válnak majd a rövidlátó, együgyű emberi jogi küzdelemnek.

Ha csak nagyon vázlatosan is, de talán sikerült kellőképpen érzékeltetnem azt a harci helyzetet, amelyben mostanság a világ is, Magyarország is leledzik. S amelynek létrejöttét kétségkívül elősegítette a liberális jogfelfogás és a liberális jogvédelem egyoldalúsága, rövidlátósága, együgyűsége. Nem szóltunk azonban még egy kevésbé szellemi, sokkal inkább lelki indítékról: arról, hogy a liberális jogfelfogás és jogvédők hívei ösztönösen is olyan társadalom kialakulásában érdekeltek, amely teret enged a saját individualista liberalizmusuknak. Ezért kívánatos számukra minden olyan törekvés, amely a nemzeti önazonosságot – önrendelkezést, együttműködést, kultúrát – gyengíti, s amely a hagyományos társadalmi kötelékeket, közösségeket (nemzet, haza, egyház, család stb.) gyengíti.
Ez a fő oka annak, hogy a liberális jogvédőknek is előbbre való az államrend és a nemzet gyengítése, mint a közösséget is erősítő emberi jogok és igazságok érvényre juttatása. Jellemzően csak az a jogeset kerül figyelmük homlokterébe, amelynek jogvédelme így vagy úgy a hazafias, nemzeti erők gyengítésével járhat. Amikor azonban őket erősítené vele, azonnal megfeledkezik jogvédő szerepéről, hivatásáról. Ahogyan ezt 2006 őszén is napnál világosabban láthattuk. A bestiális rendőrterror, a hajmeresztő rendőrségi, ügyészségi, bírósági és büntetés-végrehajtási túlkapások, az elemi emberi szabadságjogok égbekiáltó, tömeges megsértése nem érték el ingerküszöbüket. Tisztelet az egészen ritka kivételeknek.
A jog halálának e drámai helyzetében vált halaszthatatlanná a nemzeti jogvédelem erőteljes és hatékony fellépése. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány, és az ebből kinövő Nemzeti Jogvédő Szolgálat az egyoldalú liberális jogvédelem ellensúlyozásának szándékával kicsit már korábban megszületett, de ekkor, ebben a vészhelyzetben, a nemzetet és a hazafiakat szorongató, hirtelen elszabadult önkény hatására sikerült előpattannia teljes jogvédő fegyverzetében.
Habár annak az önkényeskedő rendszernek 2010-ben végül leáldozott, s Magyarország azóta – legalábbis amennyire csak lehetséges – végre a saját útját járja, a liberális együgyűség Damoklész-kardja váltig ott lóg Magyarország és Európa fölött.
Gaudi-Nagy Tamás nagyon fontos önvédelmi, sőt honvédelmi feladatot végzett el e könyve megírásával. Egyfelől azzal, hogy könnyen áttekinthető, tömör leírását adta annak az európai történelmi helyzetnek, amelyben jogvédőknek álcázott jogsértők igyekeznek csorbítani Magyarország függetlenségét s felszámolni az önálló nemzetek alkotta, keresztény alapzatú Európát. Másfelől pedig azzal, hogy kiváló összefoglalóját nyújtotta a globalista-patriofób támadások elleni nemzeti jogvédelem állami, jogvédő és civil lehetőségeinek, eszközeinek.
Köszönet érte, a nemzet nevében.
Személyes köszönetem pedig azért, hogy jogi végzettség híján is lehetek a derék nemzeti jogvédők krónikása, harcostársa.

 

 

 


Forrás:gaudinagytamas.hu
Tovább a cikkre »