Szerzetesek kalandos nyara – A szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon 1950-ben

Szerzetesek kalandos nyara – A szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon 1950-ben

„Itt ülünk a ránk erőszakolt csendben a leponyvázott teherautón. Június 10-e van, nyári hajnal…” – emlékezik Révai József piarista a szegedi szerzetesek 1950-es közös utazására, amelynek célját nem ismerték. Csak később derült ki, hogy a magyar szerzetesség szinte teljes megszüntetéséhez vezetett. Részletek Koltai András levéltárosnak a Jelujsag.hu-n megjelent írásából.

A szerzetesi közösségek a kereszténység felvétele óta Magyarország életének meghatározó tényezői voltak. Templomaikban, ispotályaikban, iskoláikban sokan kerestek lelki és testi gyógyulást, birtokaik és házaik a magyar táj szövetének csomópontjai voltak. (…) A középkor végén, amikor a reformáció gondolatai váltak népszerűvé, a nagy kolostorok kiürültek, majd a katolikus megújulással új közösségek érkeztek az országba, új rendházak épültek, immár többnyire a városokban, mert az új szerzetesi ideál az imádságos életvitelhez hasonló fontosságúnak tartotta az apostoli, karitatív, sőt a tanító munkát is. A felvilágosodás racionalista államférfiai azonban ezt sem találták elég hasznosnak, így II. József alatt a „szükségtelen” kolostoroknak meg kellett szűnniük, a monasztikus rendek tagjainak teljes értékű tanárokká, a kolduló barátoknak lelkipásztorokká kellett válniuk.

Magyarországon a női szerzetesek száma sokáig elenyésző volt a férfiakéhoz képest, de miután a 19. század közepétől új igények léptek föl a lánynevelés terén, a felelősen gondolkodó püspökök egymás után alapították a női kolostorokat és lányiskolákat. (…)

A szerzetesi élet (…) az első világháború utáni években vált igazán gazdaggá és sokszínűvé. A hagyományos tanár urak (bencések, ciszterciek, premontreiek, piaristák), barátok (ferencesek ágai, domonkosok, karmeliták, szerviták) és a sokoldalú jezsuiták mellé megérkeztek az elesettek és szegények felé forduló modern kongregációk (lazaristák, szaléziak, verbiták, iskolatestvérek), de új életet kezdtek a pálosok is. A trianoni országvesztés ellenére 1948-ban épp annyi férfi szerzetes működött Magyarországon, mint 1877-ben: 2400 fő 157 rendházban. A nővérek száma viszont jelentősen megnőtt: 40 rendi közösségben 580 rendházban közel 10 000 nővér élt.

A régi és az újabb közösségek az 1940-es években (…) arra törekedtek, hogy karizmájukat az ország legtávolabbi pontjaiba, új régiókba és városnegyedekbe is elvigyék. Meglepő helyeken is lehetett velük találkozni, mint Csepelen bencésekkel, Tatabányán piaristákkal, Kunszentmártonban karmelitákkal, nem is beszélve a Szociális Missziótársulat és a Szociális Testvérek Társasága családvédelmi intézményeiről.

(…) Ezzel a dinamikus, megújuló szerzetességgel találkozott az 1945-től kiépülő szovjet típusú kommunista diktatúra, amely az egyházakat nem a társadalmat erősítő közösségeknek, hanem elsősorban politikai ellenségnek, a szerzeteseket (…) „a klerikális reakció agitátor apparátusának” tekintette. Az egyházellenes intézkedések már 1945-ben elkezdődtek, majd 1948 nyarán sor került az iskolák államosítására. A kommunisták azt remélték, hogy sok szerzetes a püspöki kar tiltása ellenére, a szerzetesi ruhát levetve, állami állást vállal. De nem így volt. A paptanárok többnyire lelkipásztori munkát vállaltak. (…) A tanító nővérek egyházközségi, hitoktatói, háztartási vagy akár mezőgazdasági munkát. (…)

„A szerzetesek és apácák százai és ezrei járják az országot, és mint az imperialisták agitátorai, mint reakciós hírverők lépnek fel. … Ez a helyzet tűrhetetlen. Nem tartható fenn az, hogy a tanítórendek tagjai, miután megtagadták a tanítást, mint lelkészek duzzasszák meg … a klerikális reakció agitátor-apparátusát” – mondta Révai József kommunista politikus 1950. május 25-én (…)

Hírdetés

Újabb és újabb ürügyekkel indultak megfélemlítő, koncepciós eljárások, internálások egyháziak ellen. (…) Az állami iskolákban minden eszközt bevetettek a hitoktatás ellehetetlenítésére, a kolostorokat (…) államosító bizottságok zaklatták. 1949 októberében és 1950 májusában a nehezen nélkülözhető kórházi ápoló nővéreket is eltávolították a kórházakból. Addigra már az is eldöntött tény volt, hogy a szerzetesi közösségeket teljesen föl kell számolni. (…)

A Belügyminisztérium irányításával a rendőrség 1950 nyarán éjszakai „rajtaütések” során, négy nagyobb hullámban a rendházakat és a kolostorok közel negyedét kiüríttette, és közel háromezer szerzetest telepített – többnyire más kolostorokba. (…) Az érintetteket ez akkor még meglepetésként érte. (…) Az utazás többnyire kalandos volt, a teherautók néha elromlottak, néha eltévedtek, néha karamboloztak. Az atyákat és nővéreket a váci püspöki palotába, a máriabesnyői kapucinusokhoz, a jászberényi ferencesekhez, a zirci ciszterciekhez és más kisebb kolostorokba vitték. (…) A gyűjtőkolostorok gazdáit is meglepetésszerűen érte a „vendégek” érkezése. Sem ágyakról, sem kellő ellátásról nem tudtak gondoskodni. Szerencsére sokan megmozdultak értük. (…) „Hogy magánosok is hoznak és küldenek élelmet, főképpen a plébánosok útján, azt láttuk többször is” – írta a váci püspöki palota kényszerlakóinak egyike, Révai József. – „Még protestáns falvakból is hoztak tojást, tejtermékeket, húsneműt, még élő baromfit is.”

Az első ijedtség után az internálótáborokban rendszeres élet kezdődött. „Órarend szerint beosztottunk minden napot, föliratkoztunk, ki milyen nyelvet akart tanulni, karéneket szerveztünk. … Kéthetenként vasárnap előadást szerveztünk, meghívtuk pl. Sík Sándort is. … Hiányozna az életemből, ha nem lettem volna ott” – emlékezett Badalik M. Jácinta domonkos nővér.

Folytatódtak azonban a rendőri zaklatások. Máriabesnyőn „az ávósok majd minden éjjel összehívják őket, és arra biztatják, hogy hagyják el a rendet. Aki hallgat rájuk, maradjon ott, a többi elmehet…” (…)

Szeptember elején (…) az internált szerzeteseknek el kellett hagyniuk kényszerlakhelyüket (…) „Se pénze, se otthona nem volt a legtöbbjüknek. Még az otthont adó rokonok is féltek” – írta a domonkos nővérek krónikása. A férfiak közül közel háromszázan egyházmegyei szolgálatba álltak, százan állami iskolai tanárok lettek, mivel ezt ekkor az Egyház már nem tiltotta. Az idősebbek rokonaikhoz költöztek, vagy helyet kaptak abban az öt kolostorban, melyeket az állam szociális otthonná alakított át számukra (Bakonybél, Csákvár, Gyón, Jászberény, Jánoshida). 1951-től a püspöki kar további otthonokat létesített Pannonhalmán, Hejcén, Pécsett, Püspökszentlászlón, Piliscsabán és Verőcén.

Egy 1953-ban készült állambiztonsági jelentés arra figyelmeztetett, hogy a szerzetesek „szétszóródtak, cserélődtek, lehetőségük nyílt a megbújásra, az illegális aknamunkára, ellenséges propaganda terjesztésére”. Valójában legtöbbjük nem tett mást, mint puszta jelenlétével sugározta, hogy a kommunista ideológián kívül más Igazság is létezik. (…)

Koltai András írása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: jelujsag.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »