Száz év emlékkincsei

Száz év emlékkincsei

Az emberek emlékeznek. Kivált az idősek. Nem a közelmúlt eseményeire, hanem az elmúlt időkre.  Fontos dolgokat mondhatnak a régmúlt eseményeiről, és ha nem akarjuk, hogy a lélekben feltorlódott értékes emlékkincsek a feledés homályába vesszenek, kötelességünk átmenteni a múltat a jövő számára.

Gombos Rudolf a mátyusföldi Nádszeg község legidősebb lakosa. Rudi bácsi 1921. szeptember 5-én született, ifjú katonaként élte át a második világháború és az orosz hadifogság borzalmait. A 99 éves Rudi bácsi gáláns úriember, aki igencsak jól ki tudja használni személyes varázsát. Első találkozásunk alkalmával rögtön elmondja, hozzá igencsak kegyes volt az élet, mert túlélte a második világégést, megszökött az orosz hadifogságból is, csak a nőkkel nem volt soha szerencséje, három szeretett asszonyt ragadott el mellőle a halál. A nádszegiektől megtudjuk, hogy a bácsi önellátó, egyedül él saját házában, menyecskéje szomszédságában, aki napi szinten törődik vele. Rudi bácsi még az elmúlt években is aktívan gazdálkodott, fóliát húzott, nem kesereg, nem hagyja el magát, vidáman és jó kedélyűen beszélget bárkivel, és legalább húsz évvel fiatalabbnak néz ki valós koránál.

Gombos Rudolffal váratlanul hozott össze a sors a Nádszegen megnyílt Kettétört életek című történelmi tárlat megnyitóján. A kiállításnak otthont adó, a faluban csak Bencze-házként ismert felújított polgári ház falán egy fiatal katona fényképe látható. A közel nyolcvanéves felvétel Rudi bácsit ábrázolja ifjú korában, s ő büszkén mutatja, milyen fess legény volt, majd lassan, de folyamatosan rakja össze az emlékezés tükörcserepeit. Elkomorul, amikor gyermekkoráról kérdezem. Azt mondja, arról nem érdemes beszélni, mert nagyon szegények voltak, az iskolát is csak telenként látogathatta, mert szüleivel együtt napszámba kellett járnia.

– Amíg a kaszára gyenge vótam, addig a család életszínvonala is gyenge vót – ecseteli a huszadik század elejének vészterhes időszakát Rudi bácsi, akit 1942-ben vittek el katonának. Emlékei szerint 1942 áprilisában körülbelül 52 nádszegi legényt vittek sorozásra, ahol eldöntötték, ki alkalmas katonának, és ki nem. Október 5-én a katonai szolgálatra alkalmasnak találtatott Gombos Rudolf több nádszegi ifjonccal együtt berukkolt katonának. Emlékei szerint öten vagy nyolcan kerültek a nádszegiek közül Somorjára, a többieket vitték mindenfelé. Rudi bácsi az aknavető századhoz került, később a fronton aknavető irányzóként is harcolt.  A katonák Somorjáról nyolc hónapnyi gyakorlatozás után kerültek a frontra, orosz földre, ahová vonattal vitték a századot. Rudi bácsi a Kijev, Donyeck, Csernobil, Rogacsev útvonalra emlékszik, elmondja, hogy sokáig őrizték a Zsabinka és Kobrin közötti vasútvonalat is. Miután hazaengedték szabadságra, kiderült, hogy nincs hová visszatérnie, a hadtest megsemmisült. Ebből az időből származik az idős ember legborzalmasabb élménye, aminek hatására megtanulta értékelni a puszta létet. Mint elmondja, a zsabrinkai szolgálat közben helyet cserélt egy ismerős katonával, akit az oroszok még aznap agyonlőttek.

– Nekem az élet szerencsésen megment, harminc hónapig voltam katona, hadifogságban is csak egy nap, egy éjjel voltam – mesél tovább Rudi bácsi.

Hírdetés

1945 nagypéntekjén egy katonai transzport indult Németország felé, innen sikerült megszöknie az akkor 24 éves Gombos Rudolfnak és egy dunakisfaludi barátjának.

– Húsvét vasárnap megérkeztek az oroszok, az egyik katona kezet fogott velem, a másik nem. Kérdezték, hol van a fegyverem, de az akkor nekem már nem volt. Az oroszok egy szomszédos házban mégis találtak magyar puskákat, ekkor a fejemhez tartottak egy pisztolyt és számonkértek, hogy miért hazudtam – mesél Rudi bácsi – az orosz belenyugodott, hogy az nem az én fegyverem volt, de rám parancsolt, hogy törjem össze a magyar puskákat, és aztán menjek ki az ország-útra.

Gombos Rudolf pontosan emlékszik, hogy ekkor, 1945 húsvét vasárnapján, déli tizenkét órakor esett hadifogságba Dunaszerdahely mellett. Az oroszok több ezer katonát tereltek Komárom felé, azt mondták nekik, ott kapják meg az úgynevezett „dokumentet”, papírokat, és azután elengedik őket. Rudi bácsi a menet legvégén került ötös sorba, szerb katonákkal együtt. A szerb és az orosz katonák beszélgetéséből megértette, hogy szó sincs szabadon bocsájtásról, viszik a katonáinkat a Szovjetunióba felépíteni azt, ami lerombolódott.

– Én azért értettem oroszul, és megkértem az orosz felügyelőt, hogy engem engedjen el. Épp Albárnál jártunk, mutattam neki Kürtöt, hogy én oda való vagyok, haza szeretnék menni. És az orosz elengedett, nekem többet attól az orosztól nem kellett félnem.

Rudi bácsi az albári templomnál egy éles kanyarba érve, ahol a többi orosz őr nem láthatta, megszökött és elindult hazafelé gyalog, Vásárút felé. Mint meséli, nem volt félelem nélküli a hazafelé vezető út sem. Útközben egy orosz katonákkal teli teherautóval találkozott.

– Tisztelegtem nekik magyarul, látták, hogy nincs nálam fegyver, nem is beszéltek velem, néztek rám, de továbbmentek. Így értem haza húsvéthétfőn, estefelé. Otthon a szeretőm, későbbi feleségem, meg az akkor már egyéves lányom vártak  – zárja le a visszaemlékezés históriáját már kissé fáradtan a 99 éves Rudi bácsi. 


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »