Súlyos béklyó a valóságtagadás

Súlyos béklyó a valóságtagadás

A hivatásos balliberális aggódók nekikezdtek az álhírgyártásnak és valóságtagadásnak, ismét bemesélik maguknak, hogy a balliberális szavazók mindegyike le fog szavazni egy jobbikos jelöltre, és fordítva.

A magas választási részvétel ellenzéki győzelmet hoz, Orbán Viktor szava Európában semmit sem számít, a V4-ek együttműködése gyenge és eredménytelen. Hányszor hallhattuk már ezeket a képtelen állításokat különféle vitaműsorokban, amikor a polgári oldal valamelyik képviselője szembeszállt a balliberális oldal egyik véleményformálójával! Az elmúlt kilenc évben pontról pontra megdőltek az ilyen és ehhez hasonló ellenzéki állítások. Ők ugyanakkor továbbra is ellentmondást nem tűrő magabiztossággal, arroganciával szajkózzák az újabbnál újabb képtelenségeket.

A 2010-es kormányváltást követően a nyolcéves balliberális országlás által okozott gazdasági károkat kellett először helyrehozni, amelyet kizárólag egy komoly és alapjaiban mindent megváltoztató gazdaságpolitikai fordulattal lehetett elérni. Ennek a mozgástérbővítésnek fontos eleme volt az IMF hazaküldése, a multinacionális vállalatok megadóztatása és egy munkaalapú gazdaság megteremtése. Nem is kellett sok, a hivatásos balliberális aggódók nekikezdtek az álhírgyártásnak és valóságtagadásnak, szinte mindennap a lehető legtöbb fórumon azt állították, hogy a kormány úgynevezett unortodox gazdaságpolitikája miatt összeomlik a magyar gazdaság, az IMF nélkül pedig esély sincsen a növekedés beindítására. Bajnai Gordon egy 2012. őszi konferen­cián például arról beszélt, hogy a megszorításokat szorgalmazó IMF-fel való megegyezés valós gazdasági érdek, az IMF-hitel korai visszafizetését pedig Orbán Viktor és Matolcsy György „propagandahúzásának” tartotta 2014-ben.

Miután bebizonyosodott, hogy IMF nélkül is van élet, a magyar gazdaság pedig a recesszióból visszatért a növekedési pályára, megérkezett a legújabb balliberális mendemonda, ami szerint a jó GDP-adatok csupán egyszeriek és megismételhetetlenek, azok kizárólag a pozitív külső hatásoknak, az alacsony bázisnak, illetve az uniós forrásoknak köszönhetők, sőt a kormány intézkedései nélkül még magasabb is lenne a növekedés üteme. Az egyik legemblematikusabb ellenzéki vészmadár Petschnig Mária Zita, aki 2014 nyarán azt nyilatkozta az ATV-ben, hogy szerinte a négy-hat százalékos növekedéssel nem is érdemes foglalkozni, mert, ahogy mondta, az a „vágyak világa”. A baloldali gazdasági szakember hozzátette azt is, hogy szerinte „Jó, ha a következő években két százalék körüli bővülést tud produkálni a jelenlegi gazdaságpolitika”.

A tények jól arcon csapták ezeket a megmondóembereket, hiszen amit ők vágyálomnak tartottak, az valósággá vált. Az elmúlt években a magyar gazdaság növekedési pályára állt, a bővülés üteme pedig egyre grandiózusabb, az utóbbi időszakban rendre sikerült az európai uniós növekedési rangsor élmezőnyében végeznünk az öt százalék feletti értékekkel.

Hasonló a helyzet a többi gazdasági mutatóval is: a fogyasztás folyamatosan nő, a munkanélküliség a rendszerváltás óta nem látott alacsony szinten van, miközben a foglalkoztatottság szintén rekordmagas, a kivándorlás pedig megállt, sőt a dinamikusan emelkedő fizetéseknek köszönhetően egyre többen térnek vissza Magyarországra.

Ugyanígy vakvágányra futottak a közmunkaprogram támadásával. Ahol csak tudták, támadták a 2010 utáni rossz gazdasági és munkaerőpiaci környezetben több százezer embernek segély helyett munkát adó programot. Azt állították, hogy az nem jelent segítséget, emellett a közmunkaprogramból képtelenség átkerülni a piaci szférába. Természetesen ezek a várakozások sem igazolódtak be: a munkaerő­piaci helyzet javulásával ezek az emberek fokozatosan átmennek a magánszektorba, rá­adásul a programnak köszönhetően lassan felnőhet egy olyan generáció, amelyik rendszeresen dolgozni látja a szüleit, nem pedig a segélyt várja. Hiá­ba mondták többször is kormánypárti politikusok, hogy a közfoglalkoztatási program támadásával lényegében az embereket támadják, ők hosszú éveken keresztül ezt tették meg politikájuk fő üzenetének.

Hírdetés

De nemcsak a gazdasághoz, hanem a politikához sem igazán értenek az ellenzéki megmondóemberek. A legnagyobb baklövést talán a tavalyi országgyűlési választás kampányában követték el, amikor saját magukkal és a szavazóikkal is elhitették, hogy magas választási részvétel mellett garantálható a kormánypártok bukása. A választást megelőzően szinte minden fórumon azt hangoztatták, hogy a magas részvétel biztos bukást hoz a Fidesznek, az ellenzéki sajtótermékek ennek megfelelően, politikai pártként viselkedve, teljes mozgósításba kezdtek. A részvétel magas lett, a Fidesz pedig elsöprő, ismételten kétharmados győzelmet aratott. Az ellenzéki véleménybuborék hermetikus lezártságát mutatja, hogy a választás után nem hitték el a végeredményt, sokuk tiltakozott az utcákon, illetve – például a DK – választási csalást emlegettek.

Ugyancsak a valóságérzékelés teljes hiányából fakad az állandó összefogásvita és az ellenzéki együttműködés fontosságának hangoztatása. Már a 2014-es választás előtt is eszeveszett casting indult meg az ellenzéki oldalon, 2018-ra pedig már a Demokratikus Koalíciótól egészen a Jobbikig terjedő szivárványkoalíció létrehozását erőltették a balliberális véleményvezérek. Mi, elemzők, illetve a közvélemény-kutatások hiába figyelmeztették őket, hogy egy ilyen összefogással csak saját szavazótáborukat erodálják, ők minderre fittyet hányva közös színpadra álltak ki a kampányban.

Mindennek a legnagyobb vesztese a Jobbik lett, amely a rendszerváltás utáni politikatörténet legnagyobb összeomlását produkálta az elmúlt egy évben: a nemrég még húszszázalékos párt Gyurcsány Ferenc halálos ölelésének következtében mára hat százalékra olvadt. De szintén nagy vesztese ennek a csupán elméletben működő szavazat-összeadásnak az MSZP, amely párt lényegében saját maga engedte át szimpatizánsait a Demokratikus Koa­líciónak a „Szavazzatok az esélyesebb jelöltre!” szlogennel. Az ellenzéki pártok csupán azt érték el, hogy elvesztették stabil szavazóbázisukat, és ugyanazt a tortát vagdossák egymás között, s éppen az lesz a kakas a szemétdombon, aki sikeresebb kampányt csinál az aktuális választáson.

Úgy tűnik, nem tanultak az eddigi hibáikból, és az őszi önkormányzati választáson ismét az összefogásban bíznak. Ismét bemesélik maguknak, hogy a balliberális szavazók mindegyike le fog szavazni egy jobbikos jelöltre, és fordítva. Ismét elhiszik, hogy a többször bukott és leszerepelt Karácsony Gergellyel meg tudják szólítani a magszavazókon túli választópolgárokat. A balliberálisok jelöltjével szemben Tarlós István a Fidesz szavazóin túl is sokakat meg tud szólítani, ráadásul botránymentes és sikeres városvezetése kellő kompetenciát jelent neki a kudarcokkal és botrányokkal teli zuglói polgármesterrel szemben.

A belpolitikai arculcsapások mellett euró­pai ügyekben is kínos szembenézéseket hozott az elmúlt időszak az ellenzéki oldalnak. Az európai parlamenti választás után a Fidesz–KDNP mindent elsöprő, 52 százalékos győzelmét követően több ellenzéki politikus is hatalmas fideszes vereséget vizionált, majd azzal házaltak a médiában, hogy Orbán Viktort Európában nem veszik komolyan, a Fidesznek sem az Európai Néppártban, sem Euró­pában nincsen semmilyen befolyása.

Egyik vitaműsorban egyenesen azt állították, hogy Orbán Viktor nem is ül a tárgyalóasztalnál, hanem „rajta van a menün”, tehát nincsen érdemi beleszólása a döntésekbe. Mondta mindezt úgy, hogy ugyanazon a napon jött ki a hír, miszerint a V4-ek vezetői a francia elnökkel tárgyaltak arról, hogy miként tudnák megakadályozni közösen azt, hogy Manfred Weber vagy Frans Timmermans legyen az Európai Bizottság következő elnöke. A valóság természetesen ismét felülírta a baloldali mesemondókat, állítá­saikkal szemben a magyar delegációnak sikerült megakadályoznia a csúcsjelöltek győzelmét és a V4-ekkel közösen érvényesíteni tudta az érdekeit.

Meddig tudják még folytatni az álhírgyártást? A számok és a választási eredmények szerencsére azt mutatják, hogy egyre kevesebben veszik be az ilyen vágyvezérelt mondatokat, így saját magukat lövik lábon ellenzéki barátaink.

Deák Dániel

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »