Magyar operett Pozsonyban: Grófka Marica

Toto bolo fakt dobré (Ez tényleg jó volt) – mondja az alig húszéves lány a nagymamának, majd jelzi neki, hogy a legközelebbi ilyen előadásra is elmenne. Mi sme všetko rozumeli, ale pre mňa to bolo jednoduchšie, veď som Maďar. (Én mindent értettem, de nekem ez egyszerűbb volt, hiszen magyar vagyok) – mondta egy hatvanas éveiben járó úr szlovákul a feleségének. No a čo som ja? Aj ja som Maďarka. A aj ja som niečo rozumela. (Na és én mi vagyok? Én is magyar vagyok. Én is értettem valamit) – válaszolta a feleség.

Vasárnap délután a pozsonyi Pavol Országh Hviezdoslav Városi Színházban Kálmán Imre Marica grófnője volt a műsoron. Ezen a fantasztikus őszi délutánon nagypapámmal bandukoltunk a Duna-parton, érezni lehetett az őszi levelek illatát, közben a még mindig erős októberi napsugár cirógatta az arcunkat, így nem is gomboltam be a bocskaimat, mert anélkül is elég melegem volt.

A Lőrinckapu utca 20-as szám alatt lévő városi színház előtt már tolongott a nép. Jobbra-balra tekintgettem, felfedezek-e valaki ismerőst, hiszen nem mindennap lehet meghallgatni Kálmán Imre híres operáját. De hiába figyeltem, nem találtam ismerős arcot, s ahogy elmentek mellettem a főleg idős hölgyek és urak, szinte kizárólag csak szlovákul beszéltek. Kezdett gyanússá válni a dolog, s miután második nekifutásra sikerült megtalálnunk a helyünket, mobilon utánanéztem, nem szlovák előadásra fizettem-e be véletlenül, bár magamban azt mondogattam, ugyan miért fordítanák le a magyar dalokat:

– olvasom.

No, nem lehet baj, gondoltam. Még akkor sem gyanakodtam, mikor a pozsonyi Metropolisz Zenekar vezetője szlovákul köszöntötte a közönséget, s behívta a szintén szlovák Adrian Kokoš karmestert. De mikor a narrátor, Jozef Šimonovič szlovákul kezdte elmesélni a történetet, picit meglepődtem.

Hírdetés

S bár idegenkedtem a gondolattól, hogy miért kell szlovák szöveggel felvezetni egy magyar operettet, hallgatva az erős hangú, jó humorú és érthetően beszélő urat. Arra gondoltam, hogy hadd értsék a magyarul egy szót sem tudók, miről is szól a darab.

Felcsendült az első dal, amiben Vadász Zsolt, alias Endrődy-Wittenberg Tasziló gróf – aki a családi adósságoktól menekülve egy erdélyi birtokon vállal tiszttartói állást Török Péter álnéven –, énekelt, kezdtem élvezni az előadást.

Egy-egy új jelenet előtt és egy elénekelt dal után újra és újra feltűnt Šimonovič úr, rövid érthető és kitűnő, de sajnos szlovákul elmondott szövegével, s aztán a Hej, cigány című klasszikusnak is megismerhettük a szlovák verzióját (kihagytam volna). S azt kell mondjam, az operettet meghallgatva nekem, aki azt reméltem, hogy teljesen magyar előadásra jöttem, nem volt rossz szájízem az előadás után.

A kizárólag magyarul felcsendült Szép város Kolozsvár, Ringó vállú csengeri violám, stb. dalok után a közönség hosszas, szűnni nem akaró tapsviharban tört ki, a legvégén pedig felállva tapsolta meg az előadókat.

S bizony, ahogy az írás elején közölt párbeszédből is látszik, a mára szlovákká vált házaspár mindkét tagja magyarnak érezte magát az előadás után, annak ellenére, hogy Pozsonyban él, a férj magyar, a feleség szlovák, a gyerekek alig, de az unokák valószínűleg egyáltalán nem tudnak magyarul. Ráadásul a mögöttem ülő, kizárólag angolul beszélő fiatal lány is egyike volt a leghangosabban tapsolóknak.

Ringó vállú csengeri violám, kisangyalom… Nem megy ki a fejemből. Mit érezhetnek azok a magyarul nem tudó szlovákok, akik ma először hallották e dallamokat? Remélem azt, hogy holnaptól elkezdenek magyarul tanulni.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »