Itt van a város, vagyunk lakói

Itt van a város, vagyunk lakói

Nálunk a családban kedvenc mesetípus a félig igaz, félig kitalált történet az elbeszélő gyermekkorából. A kis hallgatóknak tippelniük kell, mi az, ami megtörtént, és mely elemeket kanyarítottam hozzá a fantáziámból. Már-már engedtem a noszogatásnak, hogy legyen ezekből a sztorikból kötet, erre tessék: Szászi Zoltán megírta helyettem.

Legalábbis a felnőtteknek szóló verziót. Már a cím is rafinált: Télig mese. Az ember önkéntelenül is a „félig” szóra asszociál, illetve agyunk erre korrigálja az első szót, mint egy túlbuzgó helyesírás-ellenőrző szoftver. És talán pont ez volt a szerző szándéka az agyunkkal. A műfaji megjelöléssel sem kell bajlódnunk, íme: „sok egybemosódó mese, legenda, regénytöredék és egyéb ilyesféle. Arról szólna, hogy nincs hazugság, de senki nem mondja el teljesen az igazat sem, adott percben minden viszonylagos. Ha tehát az apja az ő meséiben magát hősnek adta ki, akkor az is igaz lehet, miként az is, hogy csak hamisan csillogó álom vagy olcsó fantázia szüleménye ez a hősiesség”. (154. oldal) 

Az elbeszélő, aki nyilván maga a szerző, a kötet elején igyekszik rendet vágni édesapja történeteiben. Magát időutazóként megjelenítve visszatér a kisvárosba, hogy megfigyelje, hogyan viselkedett az akkor tizennégy éves apja egy légitámadás alatt, amiről később részletesen mesélt neki, kidomborítva azt a nemes gesztust, hogy saját testével védte a bicebóca Terikét a repeszektől. Nos, elárulom – és ígérem, ez lesz az egyetlen szpoiler –, hogy a dolog fordítva történt, sőt, a gáláns ifjú még össze is pisilte magát, mire kikászálódott a rajta eszméletlenül fekvő kislány alól. Ez az időutazás azonban egy délutáni szunyókálás közben történt, vagyis nem történt meg, azaz máris bonyolódik a helyzet. Az olvasó ezen a ponton arra számít, hogy további leleplező expedíciók következnek, miközben szép sorban elfogynak az édesapa szuperképességei. Ehelyett az elbeszélő kerül fókuszba, illetve ugyebár maga a szerző, de nem biztos, hogy minden pontosan úgy volt, ahogy meséli. 

Hírdetés

Aki személyesen ismeri Szászi Zoltánt, az persze helyzeti előnyben van, tudhatja, mi történt vele és mi nem – vagyis egy másik könyvet olvas. De gyorsan megnyugtatnám a többieket: ők is egy rendkívül izgalmas szöveggel találkozhatnak. A helyszín egy meg nem nevezett kisváros, illetve több gömöri település egybegyúrva. Azt, hogy Gömörben járunk, maga Szászi kottyintja el, amikor a főhős világgá megy: „El innen a fenébe! Negyvenéves mese már ez. Egyes szám harmadik személyben konkrét helyszínekkel elmesélve. Tizenhat évesen kié lehetett a végtelen, ha nem az övé? Kövecsesig gyalog, majd személyvonattal Fülekre. (Hoppá, hát ezek konkrét helyek egy bizonyos térképen. Kérdés, kell-e ennyire pontosnak lenni, vagy csupán a kezdőbetűkkel kellene jelölni a helységneveket? A dilemma eldöntetett, ha egyszer már leírta ezt a falunevet, hogy Kövecses, akkor legyen az, ami. Ez érvényes Fülekre is! Kész, passz!)” (88. oldal) 

Szóval körülbelül a kötet felénél tudják beazonosítani a környéket mindazok, akik eddig nem olvastak semmit Szászi Zoltántól. A Télig mese ugyanis folyatása annak a laza sorozatnak, amely A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága című kötettel indult 2009-ben. Aztán jött a Zimankó és a Város Szíve (2012), és a párbeszédeket nélkülöző, formai kísérletnek is tekinthető A szokott helyen, hatkor (2015). Mindben felbukkantak ugyanazok a szereplők, a Kisváros jellegzetes „díszletelemei”, nagy figurák, akik megérdemlik, hogy fennmaradjanak az utókor számára. Zümi, Fittyu bá, Adjegytízest Zolti, Bébé, Olli és a többiek – fel sem kell tenni a kérdést, hogy létező személyekről van-e szó, annyira egyértelmű. Zimankónak (más néven Tintásnak) elég csak hallgatni a történeteiket, és jegyzetelni, mint Mikszáth, Hrabal, Krúdy, Bächer Iván vagy Grecsó Krisztián tette. Ha ők öten közösen írnának egy szöveget, aztán elküldenék szerkesztésre Salingernek, aki a biztonság kedvéért még Vonnegutnak is megmutatná, talán abból születhetne hasonló hangulatú dolog, mint a Télig mese. 

Bár a kötet hangulata sem állandó: hol vidámabb, hol melankolikus, máskor amolyan belenyugvós, vagy éppen ráérősen laza. Szívszorító passzusok is bőven vannak benne. Lassan kell kortyolgatni, mint egy nagy bögre teát hosszú téli estéken. Arról szól, hogy nem feltétlenül rajtunk múlik, hogyan boldogulunk az életben, hogy a környezet, a családi háttér és a kor is determinál, a véletlennek is szerepe van, és ugyanaz a mese mindenkinek mást mond. Ennek ellenére – vagy épp ezért – el kell mondanunk saját félig igaz, félig kitalált történeteinket, hogy megőrizzen minket az a bizonyos családi legendárium. 

Szászi Zoltán: Télig mese, Madách Egyesület, Pozsony, 2020, 160 oldal


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »