Ferenczy Anna: Nem a színház, a közönség hiányzik

Ferenczy Anna: Nem a színház, a közönség hiányzik

A bántások leperegtek róla, küldetéstudata erősebb volt annál, hogy megfutamodjon és otthagyja a színházat, ahol egy időben nem látták szívesen. Most ugyanígy veszi az életet.

Vannak jó és rossz napok, de kénytelen úgy elfogadni, ahogy jön. Az augusztusban 85. születésnapját ünneplő Ferenczy Annika úgy van vele, hogy amíg itt van, az a dolga, hogy elvégezze, amit a sors rá bízott. Sok mindent elvégzett, az Állami Faluszínházban, majd Komáromban, a Magyar Területi Színházban több mint száz szerepet játszott, köztük sok-sok főszerepet, amelyekben emlékezeteset alakított. Megélt sok csodát, de csalódást is. Arcáról, szeméről ez mind leolvasható.

Érezni, hogy a panaszkodás nem kenyere, a dolgot annyival próbálja elütni, hogy nem jól van mostanság. Ingadozó a vérnyomása. „Sose tudom, mikor mi a helyzet. Nem ismertem a gyógyszereket, most, vénségemre éjszakára is kell bevennem, hogy legalább aludni tudjak. Néha szédülök, akkor le kell ülni, azért még mindent megcsinálok, füvet nyírok, virágokat ültetek, söprögetek.” A radványi kerten, ami egész a Dunáig nyúlik, meg is látszik a keze nyoma. Lenn a Duna-parton, ahol még a bokrokat is neki kell metszenie, mióta a férje meghalt, már csak a nyomait fedezni fel az egykori társasági életnek. Pedig egykor sokan megfordultak itt.  

Jön-megy, takarít, tesz-vesz. Összehordja a fadarabokat, amiket partra mos a víz, lent a pince mellett megszárítja, lesz télire tüzelő, mert a házban kályhával fűtenek. Két fia van, de egyik sem nős, az egyik, aki geofizikus, Komáromban él, de azóta, hogy megszűntek a szövetkezetek, ahol ő építette az öntözőberendezéseket, nincs munkája. A másik fia, aki kamionnal járt, itt van vele, ő évekkel ezelőtt balesetet szenvedett, s ez nyomot hagyott rajta. Ahelyett, hogy most már őt kényeztetnék, neki kell gondoskodnia róluk. Nem is ezt fájlalja. „Az unokáknak lehetne mesélni, játszani velük, lemenni a Dunához, de hát nincs egy se. A fiam reggel elmegy, későn jön haza, aztán nézi a tévét. Most kivételesen itthon van.” Roni meg-megjelenik, amíg beszélgetünk, s mindig akar valamit. 

Nem hiányzik a színház, Annika? 

Nekem a közönség hiányzik. Nemhiába. A régiek is úgy mondták, hogy a színház bolondok háza, tényleg az. Én a Faluszínháznál kezdtem, ott is voltak problémák. Az igazgató, aki cseh volt, rám szólt, hogy ne vessem le a rakott szoknyámat, hadd lássák az emberek, honnan jöttem, s hogy akinek van valamihez tehetsége, az boldogul. Igen ám, de a többiek meg nem akarták ezt így elfogadni, úgy jártam mindig utánuk, mint a csirke a baromfiudvarban. Mindig három méterrel hátrébb álltam, mert azt kérdezgették, hogy »hát ez ki?« Királyhelmecen voltunk, amikor Turner Zsiga megfogta a karomat, s elvitt egy varrónőhöz, s amíg én ott ültem egy bugyiban, ő a rajtam lévő rakott szoknyát kivasalta, s ruhát varrt belőle. Szerettem a színházat, csak az a probléma, hogy most mindenki azt hiszi, minden szerepet el tud játszani. És ez szörnyű. Talán egy hónapja hívott fel egy kolléganőm, aki külföldön lakik, azzal, hogy bocsánatot kér. »Ne haragudj, sokat bántottunk.« Eldugták a sminkes kofferemet, bezárták az ajtót, s amikor meglöktek, leestem.

S ezt miért csinálták? Irigység volt, rosszindulat?

Nem tudom, fogalmam sincs. Ha tudnám, megmondanám. Nem is gondolkoztam rajta. Úgy vagyok vele, hogy a rossz nem érdekes, mert azon nem tudok változtatni. A Faluszínház prózát és zenés játékot is játszott. Hát, ugye, akinek nem volt hangja, az nem énekelhetett, így a szerepeket rám osztották meg a Bottka Zsuzsira. A másik kettőnek nem volt hangja. Bejártuk az egész országot, a keleti határig, sokszor meghívtak bennünket házakhoz vagy a kultúrházba, nagyon jó volt, csak nekem nem volt jó. Mert probléma volt, hogy miért mindig én. Mondtam, hogy gyerekek, ne rám haragudjatok, nem tehetek róla. Épp elegem van, mert otthon négy férfi van a háznál, a két fiam, a férjem, és hozzánk került a férjem édesapja is Párkányból. Az sem lett volna baj, csak őrá meg rájött a feledékenység, mindig keresni kellett. Nem volt könnyű. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha majd nyugdíjban leszek, milyen jó lesz, nem lesz semmi problémám, lesz egy-két unokám. Hát, itt vagyok a semmi közepén… Bemennék, mert a színháznál adnának munkát. De hogy mehetek? A fiam nyitva hagyja az ajtót. A garázsban ott a sok befőtt, mert rengeteg mindent elteszek. Érik már az őszibarack, a sárgabarack, aztán van itt egy kertünk, tizenkét ár. 

Azt ki műveli?

Most már senki, ez itt a probléma. Az a helyzet, hogy akitől megvettük, annak a néninek az unokája nem akarta elfogadni, hogy a nagyanyja eladta. Leszedték a barackot, amiből pénzem lett volna, fölszedték a krumplit, a borsót. Mindig azt gondoltam, hogy a barna bőrű barátaink teszik ezt velünk. De nem, az unoka. A fiamat is kizavarta, hogy takarodjon a földjéről. Akkor jött az első infarktus. Két infarktusom volt. Nem tudom elviselni azt, hogy miért vagyunk mi, emberek, ilyenek. És mert nem alszom, és ilyesmiken gondolkodom, annak van következménye. 

Hát igen, ezért mondják, hogy az állat emberibb, mint az ember. 

Az csak a túlélésért küzd, hogy felnevelje a kicsinyeit, legyen ennivalója. Az ember meg rosszindulatú. A kolléganőmnek, akit említettem, nem mondom ki a nevét, csak annyit válaszoltam, mikor felhívott, hogy ez már engem rég nem érdekel. Engem még az öltöztetőnő sem öltöztetett, én mindig magam csináltam mindent. Volt, akinek még a paróka alá is be kellett csavarni a haját. Én összecsavartam a nagy hajam, rátettem a fáslit, rá a parókát, és kész. Nem tudtam úgy viselkedni, mint egy díva. Nekem a színház a közönséget jelentette, nem a színpadot. Ahogy befejeztük az előadást, a kolléga azt mondja, „látjátok, milyen f…a nő ül az első sorban?” Hát, ki a fene nézi ezt. A fejek fölött az ember elnéz, látja, hogy mennyien vannak, s azoknak játszik, nem azt nézi, hogy ki hol ül, hány csinos nő vagy férfi van ott. 

Visszatérve a 17 éves rakott szoknyás kislányhoz: nem volt megijedve, amikor Pozsonyban leszállt a vonatról, és mindjárt bekerült az Állami Faluszínház magyar tagozatához?

A Csemadok elnöke vitt fel bennünket tehetségvizsgára, s én azzal mentem, hogy megnézem a várat, ha csak messziről is, nem a színház miatt. Emlékszem a felvételire, volt ott egy ócska asztal, öreg székek. Amikor felmentem a színpadra, és azt mondták, hogy takarítónő legyek, hát a stokedliknak letöröltem a pántját is, ami nem volt, meg kiráztam a porrongyomat a nem létező ablakon. A felvételiztetők meg röhögtek, gondoltam, hogy engem röhögnek ki. Amikor azt mondták, altassam el a gyerekemet, azt is megcsináltam, s kifelé menet az ajtóból visszanéztem, hogy alszik-e a nem létező gyerekem. Nekem volt egy öcsém, hát én tudtam, hogy addig nem megyek ki, amíg nem alszik el, mert ha fölkel, akkor ordítani fog. 

Hiába akarta Andrej Bagar fölvenni érettségi nélkül, 1952-ben Komáromba szerződött. 

Alapító tag voltam ott is és Pozsonyban, a faluszínház magyar tagozatánál is. A pozsonyiak azt akarták, hogy maradjak ott, s tanuljak meg szlovákul. Azt mondtam magamban: „Ferenczi, te ne légy hülye, ilyen színésznő mindenhol van. Aki szlovák, az legyen szlovák, aki magyar, az meg magyar.” A nyitrai színház is kért, hogy tanuljak meg szlovákul, még az édesanyámhoz is fölmentek, hogy beszéljenek rá, mert közel leszek a szülőfalumhoz. Mert mi Nyitragerencséren közvetlenül a hegy alatt laktunk. De megint úgy voltam, hogy hát van egy csomó szlovák színész, én magyarnak éreztem magam, s maradtam a magyar színháznál. Aki szlovák, ne akarjon magyar lenni, és fordítva. 

Komáromban száznál több főszerepet játszott, ezekre a közönség úgy emlékszik, hogy emlékezetes alakítások voltak. Ferenczy Annának melyik a legemlékezetesebb?

Nem tudnám kiválasztani. Megmondom, miért. Ha fölmentem a színpadra, nekem a legkisebb szerep is fontos volt, abban is lehet emlékezeteset nyújtani, ha az embernek a színpad a fontos, nem gondol másra. 

Van olyan szerep, amelyre vágyott, de kimaradt az életéből? 

Nem emlékszem rá. Mert az volt a fontos, hogy bármilyen kis szerepet is tökéletesen eljátsszak, magamévá tegyem az utolsó porcikámig. Akármilyen szerepet kaptam, azt mondtam, hogy „Ferenczy, neked ezt tisztességgel el kell játszani”.

Nem könnyű folyton más bőrébe bújni. 

Nem könnyű, de lehetséges. A színpad egy külön világ, ott nem kell arra gondolni, hogy mit csinál otthon az anyám meg a gyerekeim. Le volt írva, hogy előadás előtt jó, ha senki nem eszi tele magát, mert akkor az agya a gyomrával van elfoglalva. Hányszor volt, hogy én ott fönn éhesen éreztem, ahogy a falusi bácsi ette a finom kolbászt, sustorgott a papírral. 

Komoly drámai szerepek után hazaérve hogyan tudott szabadulni a démonoktól?

Ki kell kapcsolni. Az igaz, hogy nem volt időm szöveget tanulni, mert én elég sok főszerepet kaptam. Egyszer a fiam azt kérdezte az apjától, hogy miért morgok akkor is, amikor porszívózom? Tanultam a szöveget, memorizáltam. Fölakasztottam az asztali lámpára a szöveget, s amerre mentem, daráltam. Mert ugye, ott volt a négy férfi, főzni, mosni, vasalni, takarítani kellett. 

Miben rejlik a színház varázsa?

Nem tudnám megmondani. A varázsa azt jelenti, hogy ha az ember idetévedt, csinálja tisztességgel. Nem akartam színész lenni, apáca akartam lenni. Én hordtam nekik a tejet. Kíváncsi gyerek voltam, mindent akartam tudni, abból lett a Madárábécé című könyvem is. Érdekelt minden, az erdő, a természet, a csillagok, amelyekről a nővér azt mondta, hogy az angyalok ablakai. 

Annak idején azt nyilatkozta, hogy „amíg itt vagyok, az a dolgom, hogy elvégezzem, amit a sors rám bízott”. Remélem, hogy még sok a tennivaló. 

Van. Mindig van, mert én találok magamnak. Írni már nem nagyon tudok, mert nem jól látok, de összeszedem a fát, fölszedem a diót, hogy legyen mivel etetni a madarakat télen.

Urbán Klára


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »