Hétpecsétes népszavazás

Van egy álmom, de nem mondom el, mi az – viccelődtek a Jóbarátok című tévésorozat szereplői azon, mi lett volna, ha Martin Luther King így kezdi történelmi jelentőségű beszédét. S valóban: a történelemkönyvekbe azok a politikai szereplők szoktak bevonulni, akik nyíltan hangot adnak a jövőről alkotott vízióiknak, és nem azok, akik elhallgatják őket. Ezért is különös, hogy az a miniszterelnök, aki jó másfél éve azt is kimondja migránsügyben, amit európai kollégái még gondolni sem mernek, az október 2-i népszavazáshoz közeledve mély hallgatásba burkolózik annak várható következményeit illetően.

– Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam – válaszolta Orbán Viktor az Origónak adott, szigorúan ellenőrzött interjúban arra a kérdésre, miért nem árulta el korábban a közrádióban, milyen lépéseket tervez eredményes referendum esetén. Tudjuk, a hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk – de azért mégsem teljesen mindegy, mi vár ránk a túlsó parton. S aki átkelésre szeretne ösztönözni bennünket, talán nagyobb eséllyel teszi, ha megosztja velünk ezt az aprócska, ám egyáltalán nem lényegtelen információt. Enélkül a sorsdöntővé stilizált népszavazás olyanná kezd válni, mintha arra kérdeznének rá, vennénk-e használt autót Orbán Viktortól. S bár nyilvánvaló, hogy a magyarok többsége ma még tőle venne és nem az ellenzéktől, a magunk részéről mégiscsak kíváncsiak lennénk, mi rejtőzik a motorháztető alatt.

E kíváncsiságot fokozza, hogy nem csak a kormányfőből, de a különböző rendű és rangú kormányközeli közszereplőkből sem lehet kihúzni egyetlen épkézláb mondatot arról, mik lennének a sikeres népszavazás politikai következményei. Az Index riportere ezzel a kérdéssel nagyobb riadalmat keltett a fideszes képviselők soraiban, mintha a vagyonnyilatkozatukról faggatta volna őket. Így kénytelenek vagyunk abból kiindulni, amiket ugyanezek a képviselők különböző lakossági fórumokon mondanak arról, mitől kell tartanunk, ha nem megyünk el szavazni. Azt már pontosan tudjuk, hogy azokba a városokba, ahol nem lesz elég magas a nemek aránya, Brüsszel bevándorlók százait fogja telepíteni; hogy a kistelepülések lakói azon veszik majd észre magukat, hogy terroristák költöztek a szomszédjukba; hogy a romáktól meg kell vonni a segélyt, az önkormányzati lakásokból ki kell költöztetni a jelenlegi bérlőket, a kormánypárti politikusoknak pedig hirtelen muszlim vőjelöltekkel kell számolniuk.

Mindez valóban nem túl fényes perspektíva. Még szerencse, hogy ma már nemcsak Jean-Claude Juncker, hanem az újabban közeli és megbízható szövetségesünkké vált Robert Fico, az unió soros elnökségét betöltő Szlovákia kormányfője is arról beszél: a bevándorlók újraelosztását szolgáló kvótáknak politikai szempontból végük. Ha ez így van – márpedig miért ne lenne, ha a velünk egy csónakban evező V4-es vezetők is így látják? –, akkor már nem is tűnik annyira aggasztónak a kvótareferendum esetleges érvénytelensége. Lassan aggasztóbb belegondolni: vajon mit tervez a kormány eredményes népszavazás esetén, ha ennyire kell titkolnia?

Persze aki hangot ad ennek, könnyen azt a vádat vonja a fejére, hogy viccet csinál a Magyarország jövőjét meghatározó kérdésből. A migrációs krízis valóban komoly probléma, viccet azonban a kormány csinál belőle – egyfelől a kényszeres, irracionális nagyotmondással, másfelől az érthetetlen hallgatással. És mindezt talán csak azért, mert a kampányguruk ezúttal túl nagyot álmodtak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »