Alföldi és a sikerkultusz

Alföldi Róbert lassan többé vált önmagánál.

Az RTL-nyuggeresztrád, az Alföldi-féle Nemzeti elsiratása óta kulturális ikon, aki minden kézenfekvő lehetőséget kimaxol a saját státuszának kiemeléséhez.

Mártír” – sőt – színházi, a művészi attitűd szempontjából hivatkozási pont, trendteremtő alkotó lett, hatással volt a „független” színházi társulatok témaválasztásaira is, hidat vert a kőszínházak és az alternatívok világa között, de ez nem jelenti azt, hogy valójában progresszív lenne az, amit csinál. A körülmények emelték föl. Ez kétségtelen. Ugyanakkor Alföldi nem jelentéktelen alkotó és nem is tehetségtelen. Veszélyes, értelmetlen volna így ítélkezni felette, de máshogyan lehet.

Az önmegváltástan kínjainak és a kulturális relativizmus prófétája, aki már-már unottan ismételgeti elhasznált, de még mindig újrahasznosítható frázisait, mint a kíváncsiság, az európaiság, stb. A függetlenség, a semlegesség, az ún. rejtélyes alap ügyek, a szabadság érzetének felvállalásának ügyeskezű, jól fizetett bűvésze, technikai virtuóza, színházi iparosa. Aki minden „originális” munkájában megvillantja a szabadságával szembekerülő, az önmeghatározásra kényszerített „én” belső káoszát, a személyesen Alföldi Róbertet is érintő problémát.

Ezért csodálják.

Persze ezt is csak akkor (és addig), amíg szalonképes maradhat (a sokszor felemlegetett „devianciája” is látszólagos, exploitation jellegű, nem a lényegre tör) és ha egyáltalán van megjelölhető tartalom, amit egyáltalán még közölni akar (vagy tud) a nagyívűnek szánt, direkt, megosztó politikai gesztusokon kívül. Úgy tűnik, egy ideje már nem rendelkezik ilyesmivel. Csak a gesztusok maradtak.

Még akkor is, ha önkifejezési vágya túlmutat a színházon és közvetlenül a bulvárban manifesztálódik, a társadalom tudatalattijában. Az egész Alföldi-jelenséget belengi a 90’-es évek izzadság- és lábszagú sikeréhsége, a siker titkának misztériuma, a sikerkultusz.

Röviden: Alföldi elgesztisedett.

Ez a vallás, a siker mérhetősége az, ami felemészti az emberekkel, az egész társadalommal szembenálló kimondás lehetőségét. Mert az, amiről Alföldi papíron beszélni akar, nem válthat ki tetszést – ezért inkább ezt-azt elhallgat és az erkölcsileg kifizetődő ellenzéki státuszba vonul. A nagy művészet az emberrel áll szemben, az emberért. Nem politikai pártokkal vívja az értelmetlen árnyékharcot és nem vonul be talpasnak a lövészárokba.

„Én a terrorista akciókat modern kori rabszolgalázadásnak tartom, összekeveredve iszonyú aljas emberek mesterkedéseivel, mindenféle Isten nevében.” Spartacus, mint „terroristavezér”. Felettébb érdekes elgondolás ideológiai alapon mentegetni a tömeggyilkosságokat. Előre a lenini úton, avagy így lesz a belpesti sztárértelmiségiből első-generációs foxi-maxis komcsi.

Értjük (…), megint ott tartunk, hogy a virtuális egyént a „társadalmi és szociális nyomás” belekényszeríti, beletaszítja abba, hogy fegyvertelen embereket mészároljon le, szisztematikusan, kegyetlen pragmatizmussal. Hamvas írta: „Tőlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom.” A felelősséget, az erkölcsi, etikai terhet áttestálva az elnyomó, kegyetlen társadalomra, a mechanizmusra.

Pedig nem erről van szó – a lázadó ember felhevült állapota egy döntésen, egy tiszta pillanaton alapszik, hogy: „eddig és nem tovább”. Ettől lehet drámai, tragikus. A lázadó ember felvállalja a döntés minden következményét, súlyát, ha ennek a magatartásnak egyáltalán van még létjogosultsága. Mert ez az alapállás ténylegesen igaz lehet a rabszolgalázadásokra, a koloniális- és nacionalista szabadságmozgalmakra, de nem a posztmodern terrorizmusra.

Pláne a mai nyugati „mintatársadalmakat” érintő terrorizmusra – ha ezek az emberek valamiért gyilkolnak, akkor csak az önazonosságuk megtartásáért, visszaszerzéséért. Pontosan azért, amitől a posztmodern relativizmus megfosztaná őket, az önazonosságuktól, az Istenüktől, mert – és ez így is van – Allah nem azonos a többi istennel. Az iszlám ebben a félelmében, modernizációs hisztériájában felhasznál minden olyan eszközt, ami a rendelkezésére áll, hogy ne jusson a kereszténység sorsása. A kulturális relativizmus elavult és irreális. A valaha volt legnagyobb liberalizmus-ellenes lázadás zajlik az iszlámon keresztül szerte a világban.

Vagy: „Miért van az, hogy bennünk nem működik a kíváncsiság? Nekünk az első gondolatunk az, hogy terrorista, nem pedig az, hogy nekik milyen elképesztően finom konyhájuk van.” Ezt már nem is kommentálnám.  Csak röhögjünk. Azzal, hogy Alföldi a színpadon aktív politikát csinál, a jó, a megkérdőjelezhetetlen oldalra kivonulva, a magyar kritika tarthatatlan viszonyai között támadhatatlanná teszi rendezéseit, ám egyúttal felmérhetetlenné is, a többség számára érvénytelenné.

A jobboldali vircsaft a legminimálisabb provokációra azonnal, szolgailag buzizó, robertázó, tehetségtelenező csőcselék ordibálása ugyan rásegít arra, hogy kibontakozzon az illúzió: „…itt történt valami”. Pedig nem történt semmi. Legkevésbé színház történt. Alföldi valójában végtelenül konformista – önmagát adja, őszinte, de pont annyira, amennyire az általa felsorakoztatott, fennálló, létező színházi konvenciók fogyaszthatóvá teszik.

Semmi radikalizmus, a felület művészete. A 80’-as évek hangulatára, az örök ellenállás, az ellenállás viszonyíthatóságának, nosztalgiájára építi fel alkotásait, ettől olyan végtelenül unalmas. Olyan világot épített fel magának, amiben kényelmesen építheti légvárait, hogy elérhetetlenné váljon. Igazi európai.

www.tutiblog.com


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »