Zászlók mindenütt

Lengyelországból jöttem haza nemrég Felvidéken és Magyarország északkeleti részén át. Átléptem a román határt, s nemsokára rossz érzés fogott el. Vége volt a zászlómentes hétnek. Itthon lépten-nyomon zászlókat látni.

A lengyelek, szlovákok, magyarok valahogy nem kívánják éjjel-nappal emlékeztetni magukat arra, hogy ők lengyelek, szlovákok, avagy magyarok. És másokat sem. Állami intézményeken látni egy-egy nemzeti lobogót, de nem minden hivatalocskán. Itthon főleg az a baj, hogy nemcsak a hivatalos épületeken – de mindeniken –, hanem villanyoszlopokon, településközpontokban árbocon és magánházakon is zászlót lenget a szél. Egy-egy település úgy néz ki, mintha nemzeti ünnepre cicomázták volna ki. De csak oszlopok magasában, alant a földön minden a rongyos régi.

Aztán mindenfélét megjelölnek zászlóval. Még illemhelyet és szénakazalt is. Aztán vannak, akik sportot űznek abból, hogy Székelyföldre érve zászlót tűznek a kocsijukra, hogy emlékeztessék az őshonos népet, hol is élnek tagjai. Vagy eljönnek a Besenyői-tó partjára, kocsijuk mellé egy horgászbotra felhúzzák a zászlót, és bömböltetik a manelét.

És vannak, akik tömegesen, szervezetten, rendszeresen idegenbe járnak zászlót lengetni. Nem tudnak otthon „ünnepelni”, elmennek Brassóból Székelyudvarhelyre, Vranceából Kézdivásárhelyre, Olténiából Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába. És elmennek Úzvölgyébe temetőt foglalni.

Hírdetés

És Bukarestben felvonulnak Budapest száz évvel ezelőtti elfoglalását megünnepelni, arra emlékeztetni. Zászlóval ünnepelni. És azt írják a közösségi médiában, hogy meg kellene nekik köszönni, hogy felszabadították Magyarországot. Kifosztásáról nem esik szó. No meg köszönettel tartozna a magyar nép, amiért nemzetállamot teremtett számára Románia. Mert Nagy-Magyarország csak a „túlhevült magyar lelkekben” létezett, míg Nagyrománia „megmutatta a román nép nagyságát”, ezt „véssék jól eszükbe a magyarok”. És fogják már fel, hogy Trianont „nem siratni kell, hanem megköszönni, hisz akkor született meg a magyar nemzetállam”. És igen. Kolozsváron szobrot állítottak Gheorghe Mărdărescu tábornoknak, aki hadseregével száz évvel ezelőtt megszállta Budapestet. Már csak ő hiányzott. Avram Iancu már rég ott egyensúlyoz a magasban.

No de vissza a zászlóhoz. Jó lenne felfogni, hogy a zászlóval ünnepelni kell, nem hivalkodni.

Valahogy Lengyelországban végig éreztem, hogy ott vagyok, pedig nem lengett lépten-nyomon a piros-fehér zászló. Jó lenne, ha Erdélyben úgy tudnám itthon érezni magam, hogy ne emlékeztessenek folyton arra, hogy Romániában vagyok.

Szekeres Attila / Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »