Tétova kísérlet Telek A. Sándor megidézésére

Tétova kísérlet Telek A. Sándor megidézésére

Jó két évtizede egy idősebb rimaszombati hölgy (Borzy Józsefné) keresett meg, aki három megsárgult, karcsú verseskötetet bízott rám azzal, hogy talán érdemes lenne a kötetek szerzőjével foglalkozni. Elővettem a  szlovákiai magyar irodalom lexikonát, amelyben a szerzőről, jelen cikkünk főhőséről, a 140 éve született Telek A. Sándorról ennyi állt: 1880 augusztus 5-én született Füleken, élete nagy részét Rimaszombatban élte le (itt is halt meg 1942-ben október 9-én) költő és publicista, autodidakta költő. Szvatkó Pál a szlovmagyar irodalom kezdeteiről elkövetett egyik tanulmányában nemes egyszerűséggel a dilettánsok közé sorolja, de a többiek is elintézik pár frázissal, lemondó kézlegyintéssel.

Így az évforduló kapcsán utánanéztünk, ki is volt Telek A. Sándor, s érdemes-e ébresztgetni a négy verseskötetből s egy prózai visszaemlékezésből, valamint egykori helyek lapokban elfekvő szatíráiból, novelláiból s egyéb prózai írásaiból álló, terjedelemre is szerény életművet. Mielőtt belevágnánk, szögezzük le, nagyon is érdemes.

„Csak égek, égek, égek, lobogok vadúl// Hogy melengessem didergő fajom,//Míg egy utolsó, szomorú dalba//Végre el nem hal kiáltó jajom” – írja az 1928-ban, Rábely Károly nyomdájában megjelent Őrtűz című kötetében, amelyet Perecz Samunak ajánlott. Amikor a kötet bemutató estjén Veress Samu, a Polgári Olvasókör Irodalmi Társaságának elnöke köszöntő beszédében visszaemlékezett az akkor már közel ötvenéves költővel való első találkozására, büszkén idézte meg az első találkozásukat:

Nos, azt hiszem Veress Samu mondatai választ adnak azoknak, akik Telek A. Sándort simán leautodidaktázták, ezzel el i süllyesztve esetleges kései olvasói elől. De mielőtt belenéznénk ebbe az elparentált életműbe, idézzük meg kicsit a kort, érdemes.

A gyászos trianoni döntés után több millió magyar került teljesen váratlanul kisebbségi létbe. De amíg Erdélynek több évszázados önállói hagyományai voltak, addig a Felvidéken szinte a semmiből kellett elindulni az irodalom útján is. Szinte, ugyanis a Felvidék gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkezett a Halotti beszédtől Balassin, Koháryn át egészen Mikszáthig, a Szlovákiához csatolt területeken legfeljebb egy-egy helyi lapja, s Budapestre vágyó, de azt a nívót megütni képtelen tollforgatója akadt.

A felvidéki helyzetet tovább bonyolította az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság, amelyeknek köszönhetően az országhatárok is csak lassan véglegesítődtek. A Horthy-korszak beköszöntével nem egy száműzetésre ítélt budapesti tollforgató keresett menedéket Masaryk köztársaságában, akik gyorsan összetűzésbe kerülnek a csak dilettánsnak nevezett helyiekkel.

Több kritikus (Szvatkó Pál, Kemény G. Gábor)  a korszakot megidézvén szinte kizárólag az emigránsok (Barta Lajos, Lányi Menyhért, Kaczér Illés) és a régen itt élő dilettánsok (Sziklay Ferenc, Rácz Pál, Jankovics Marcell) harcaként jellemzi. Ide sorolják Telek A. Sándort, akit Kemény „a húszmilliós magyarságról ábrándozók” közül a legkonzervatívabbak közé sorolja. De nem tartja többre Üzenet c. monográfiájában Fónod Zoltán sem, aki szerint Telek a kisebbségi Szabolcska-líra egyhúrú költői közé tartozott.

Többen hadat üzennek az általuk dilettantizmusnak nevezett irodalmi kísérletek ellen, ahogy például a Tűz szerkesztője, Gömöri Jenő Tamás megállapítja:

Idézhetnénk a Léváról indult, de irodalomtörténészi pályáját Budapesten kiteljesítő, s a szlovákiai magyar lexikonokból teljesen kitörölt Féja Gézát is, aki szerint: „A rossz vers, a gyenge regény, a szűk látókörű publicisztika, a partikuláris érdekeket simogató kultúra mind a magyarság emberi és nemzeti igényeinek tagadását jelentik. A dilettáns irodalom tehát távolról sem a nemzeti nyelv ápolója s fenntartója, hanem a nemzet nagy áldozatok és erőfeszítések árán megteremtett szellemi színvonalának megcsúfolása” – s hozzá csatlakozott az a Mécs László, aki például nem volt hajlandó beállni a Pozsonyban alakuló Magyar Jövendő című laphoz, mert annak több leendő szerkesztőjét alkalmatlannak tartotta: „Vajúdik a várva várt gyermek: vigyázzunk, nehogy torzszülött legyen, mert akkor inkább ne jöjjön világra, hogy ország-csúffá legyen.

„Vessük le gondolatban már most a Taigetosz ormáról” – írja válaszul a Kassai Naplóban közzétett levelében, s nem átallja hozzátenni: „A mi közönségünk nem tud különbséget tenni, s ha olyan versikét adnak neki, melyben a hazafisság szódája csiklandozza a száját, hajlandó ezt a löttyöcskét a világ legfelségesebb tokaji boráért elcserélni… Ezt eddig elősegítette itt Szlovenszkón a Tavasz és az Új Auróra, mikor olyan sok dilettánst adott be közönségének, Zerkovitzokat, és a közönség meg volt elégedve.”

Hírdetés

Ugye, ismerős, a milliók által dúdolt Zerkovitzot később Illyés is a szájára vette („anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje”), de ezek az emberek elfeledték azt, hogy a  Blaha Lujza főszereplésével előadott népszínművek tették magyarrá a német Budapestet, ahogy a petőfieskedőknek is megvolt a maguk szerepe, szintúgy a sokat szidott, de máig úton-útfélen dúdolt Zerkovitz-nótáknak. Csak a helyére illik tenni a dolgokat.

Telek A. Sándor Fülekről indul egy szegény sorsú iparoscsaládban, soha nem tagadta konzervatív mivoltát. 1902-ben keresi meg Veress Samut első verseivel, aki szeretettel fogadja a 22 éves ifjút, s a Gömör-Kishontban fokozatosan jelenteti meg a verseit, a novelláit, ahogy a publicisztikai írásait is. A kezdetektől fogva sok-sok melankólia és rezignáció jellemző a költészetére, már a Lévai Izsó nyomdájában 1911-ben megjelent verseskötetének a címe (Felhős ég alatt) is erről árulkodik.

„El-elborult szívvel gyalupadom mellett//Míg minden perc egy-egy új küzdelmet termett,//Míg hullott arcomra homlokomnak gyöngye//S nem akadt egy kéz, aki letörölje” – írja a kötet nyitó versében (Előszó), s a kötetben sorjáznak a nemzetféltő, s a halállal kacérkodó versek. Ez a hangvétel a későbbiekben sem változik, bár az idő elteltével  folyamatosan megbékél a sorsával, s bár például második kötetének címe (Egyre borúsabb napok) még látszólag ellentmond ennek az állításnak, a Törköly Józsefnek ajánlott, viszonylag vaskos kötet (ezt már Rábely Miklós adta ki 1922-ben, vagyis már Csehszlovákiában) a mindennapok gondjait veszi számba, s talán meglepő, de Adyt Endrét is megszólítja: „Új vágyak, álmok előző szele://Rohannék vele// Végig szántva a magyar pusztában//S nem bír a lábam.” – ugyancsak önkritikus vallomás, ahogy az annyiszor megáldott nemzetét is képes kegyetlen, önostorozó szavakkal illetni (Magyar végzet). Érdemes lenne ideidézni az egész verset, de maradjunk most csak az utolsó három versszaknál:

Dicsőségünk, mi volt régenEmlegetünk nyűtt mesékben.S míg a felhőt szelik mások;Folynak itt ló-áldomások.

Hódolunk a régi dalnak,Mit bánjuk, ha megrugdalnak;Mit bánjuk, ha megelőznek,Vitéztornán le nem győznek.

S a jövőért? Tudja Isten bár akarnánk, sehogy sincsenSemmi célunk, semmi tervünkMert hát – magyarnak születtünk.

Nos hát, ez lenne az ókonzervatizmussal, avítt hangvétellel, petőfieskedéssel vádolt dilettáns költő, aki a „tegnap borát itta”, s „könnyes szomorúsága” nem ért fel a mindennapok valóságáig? Telek autodidaktaként (ami mindössze annyit tesz, önerőből képezte magát) köszönti Petőfit (Csillag volt ő az éjszakában), Jókait és Blaha Lujzát, ahogy versben üzen ifjabb kortársainak, Ölvedi Lászlónak és Győry Dezsőnek is.

Dezsőt („Öcsém, körmünkre égett a dolog…//nyakunkba vágott a bolond hajrá.// Se nappal, se éj: ma nincs pihenés.//Itt minden munka hasztalan, kevés://Szorítsd, öcsém, míg készen nem leszünk!”)

A költő verseiben megénekli családi mindennapjait és keserveit, ahogy több verse is szülővárosát, Füleket idézi meg. S ahogy fogynak a napjai, egyre nehezebben néz szembe az elmúlással, ahogy  a technikailag rohamosan fejlődő, de egyre inkább elembertelenedő világgal („Feltörünk az isten világa felé,//Arcunkat a napba nagy kevélyen szegjük//S nyomorultan esünk új bálvány elé.//Villamosság, benzin, gáz, tank, ágyú-parkok,//Minden tudomány az embert ölni kész//És az ember tapsol minden új csodának//Hogy ím nincs Isten.” (Halálos menet).

Harmadik verseskötete elé Pálóczi-Czinke István református püspök ír előszót, idézzük most őt:

Utolsó verseskötete 1937-ben lát napvilágot Isten tenyerén címmel, s 1924-ben Egy morzsa történelem címmel kiadja illavai börtönnaplóját is, amelyet pár éve a Gömörország (2014/nyár) ismét megjelentetett. A napló azt a két hónapot idézi meg, amikor a csehszlovákok zálogul húsz rimaszombati polgárt internáltak.

Még megéli a második világháború kitörését, de annak borzalmas végét, szeretett városa újabb elcsatolását már nem. 1942 októberében, alig 62 évesen hal meg, sírja a rimaszombati temető főbejáratától alig pár méterre található.

„Mert élni kell az én nemzetemnek száz új századon!//Legyen az útja bármilyen sötét, bármilyen vadon” – ebben a két sorban benne van életművének a lényege. Telek A. Sándort kötetei elolvasása után sem emelhetjük a szlovenszkói magyar irodalom élvonalába, nem emelkedett Tompa-i magasságokba, viszont bátran kiemelhetjük a dilettánsok táborából, s ajánljuk újraolvasásra.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »