Pengeélen táncolók

Pengeélen táncolók

A magyarországi médiumok működését megfigyelve ma már általános közhelynek számít az, hogy a legnívósabb nyomtatott sajtótól, a 444 hulladék stílusát megidéző gonzo zugblogokig minden egyes médiatermék egy önálló, saját kis alternatív valóságban él, melyek hol békésebbek, hol kevésbé. Ezek az alternatív valóságok, noha egymásról alig hajlandók tudomást venni, a természet íratlan szabályai szerint működnek, mégpedig három nagyon szigorú, farkastörvény szerint:

1. Mindig a saját valóságukban megfogalmazott nézet az igazság.

2. A másiknak soha semmilyen körülmények között nem lehet igaza.

3. A másik nem azért mondja, amit mond, mert téved, hanem mert szándékosan hazudni akar.

E három törvény együttes hatása hozza létre az újságírás nagy, egyesített hatás-ellenhatás törvényét. Egy üggyel kapcsolatban felmerülő fenntartások megfogalmazására adott válasz egy megjegyzés, a megjegyzésre adott válasz vád, a vádra adott válasz szitok, a szitokra adott válasz őrjöngés. Végül addig zuhanunk egyre szűkülő spirálalakban a magyar zsurnalisztika pöcegödrének mélyére, míg a fontos közéleti kérdések a 444 és a 888 minden gátlást és emelkedettséget nélkülöző cicaharcává nem aljasulnak. A keletkező hullámok végül a mi fejünk fölött csapnak össze, az eredmény pedig 100% indulat, 0% újságírás.

Legfrissebb példánkat a 444 szolgáltatja:

Bojkott és férfihiszti: a Gillette reklámja teljesen kiborította a “férfijogi aktivistákat” és a szélsőjobboldaliakat

Hírdetés

A képmutatásnak olyan távlatai vannak ma Magyarországon, amiket talán be sem igazán látnánk a 444 elszánt újságírói gyakorlata nélkül. Pedig a #metoo mozgalom kétes eredményeit követő féktelen tombolása óta épp úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a zaklatás és a nemi erőszak tényét, mint az elkövetők személyében, pontosabban karakterében történő önkényes válogatás problémáját (melyre a 120 db mozgalom hívta fel a figyelmet [1]), vagy a szándékos hazudozást, ami bizonyos munkahelyeken mára a női kollegákkal történő mindenféle kontaktusból való kivonulást eredményezte [2].

Annyi azonban biztos, hogy a #metoo egy újfajta osztályharcot emelt a felszínre, amire a baloldal úgy kapott rá, mint tyúk a takonyra, és mára már ez a genderideológia egyik legerősebb bástyája, ahonnan előszeretettel öntik a szurkot; jelen esetben például egy provokatív marketingkampány mögé hallucinált társadalmi felelősségvállalására hivatkozva.

A legfrissebb trendek szerint a borotválkozó férfiak átlagos száma csökken [3]. A hipster kultúra elterjedésével az ápolt férfi arcszőrzet divatossá vált, ez pedig komoly bevételkiesést jelent az arcszőrzettől történő megszabadulásra szakosodott multiknak. Egy marketingszakember ilyen válságos időkben van igazán elemében mivel, ha nincs más hátra, hát előre! Akkor mégis hogyan tudta a Gillette ennyire félreismerni a saját piacát? Hogyan volt képes ilyen vérnősző barom módjára belerúgni abba, aki elvileg eteti? – a ronda, borostás, sörszagú férfiba? A megoldás felé vezető út egy egyszerű félreértés tisztázása: ez a reklám nem a férfiaknak készült. Mint említettem, egyre kevesebb férfi borotválkozik. Ugyanez a tendencia a nőknél azonban nem figyelhető meg, leszámítva a feminista szélbal néhány igencsak kócos irányzatát. Márpedig egy tradicionális háztartásban (amiből azért még mindig több van, mint „modern családból”) a piperecuccok bevásárlása általában a nőre háruló feladat. Kibe rúgott akkor hát bele ez a reklám? A szakállas férfi nem érintett az ügyben, nem vásárló, mindegy a véleménye. Aki kifejezetten erre a márkára esküszik, az a felhorgadó kognitív disszonancia miatt úgyis megideologizálja magának a történteket, és nem foglalkozik a dologgal. A férfiak egy igencsak döntő százalékának pedig a felesége emeli le végül a polcról a borotvát. Kikristályosodik hát a nagy trükk: a mérgező maszkulinitással kilincselő reklám a tradicionális férfiértékek elhazudozásával egy, a Gillette számára eddig elhanyagolt piaci szegmens irányába nyitott: a nők felé, akik jelen pillanatban a legkomolyabban borotválkozó réteg a világon.

Természetesen a kultúrbal ilyenkor látványos örömtáncba kezd hiszen, ha elég határozottan állsz bele a hülyeségedbe, akkor a közönséged is hajlamosabb azt végül komolyan venni. Ne legyen azonban senkinek se kétsége: a vállalatokat hidegen hagyja a rasszizmus, a genderideológia, a #metoo és úgy általában ez az egész társadalmi felelősségvállalásosdi. A vállalat a termékét akarja értékesíteni, a lehető leghatékonyabb módon. Ma pedig egy olyan korban élünk, ahol a gonosz, hónaljszagú patriarchátus patikamérlegen kalkulált püfölésével virális marketingkontent állítható elő. Észre kell vegyük azt, hogy minden egyes ilyen reklám pusztán egy matematikai számítás végeredménye, de minden egyes erről születő 444 cikk egy fekete mise, ami a 20. század legsötétebb kollektivizmusait idézi jelenünkbe. És minden ilyen szeánsz után egyre kínzóbban merül fel a kérdés: vajon inkább vagyok zsidó abban a világban amiért a 444 küzd, vagy inkább kulák volnék? Bár így kimondva azt hiszem mindegy is…

Ki tehát az úgynevezett idézőjeles „férfijogi aktivista” és az az úgynevezett szélsőjobboldali aki férfihisztit ad elő a Gillette reklámja miatt?

Én.

És még nyilván sokan mások, akik néma döbbenettel tekintenek a képmutatás feneketlen mély kútjába, ahonnan Uj Péter integet felénk önelégült mosollyal, és közben meggyőződésesen dobálja felénk a sz… szitkot.

Periklész


Forrás:generacio.eu
Tovább a cikkre »