C.S. Lewis az elromlott emberi gépezetről

C.S. Lewis az elromlott emberi gépezetről

A választások óta sokszor eszembe jutott C.S. Lewis egyik eszmefuttatása az erkölcsről, aminek elválaszthatatlan része az ideális emberi társadalom kérdése, illetve, hogy hogyan lehet,  ha lehet, megjavítani, ha egyszer elromlott. Remélem, az alábbi sorok segítenek majd a megoldás felé haladnunk ezekben a konfliktusokkal terhes napokban vagy legalábbis meglátni, hogy hol keressük a megoldás kulcsát.

Következzen tehát a részlet C.S. Lewis Keresztény vagyok című könyvéből (a kiemelések tőlem):

Két módja van annak, hogy az emberi gépezet elromoljon. Az egyik az, amikor az egyének elsodródnak egymástól, vagy amikor összeütköznek és kárt okoznak egymásnak, csalással, bántalmazással. A másik eset az, amikor az egyénen belül történik valami helytelen, amikor különböző összetevői (képességei, vágyai stb.) más-más irányba hatnak, vagy amikor ezek összekeverednek egymással. Legjobban akkor kaphatunk képet erről, ha alakzatban hajózó flottának képzeljük magunkat. A tengeri út csak akkor lesz sikeres, ha először is a hajók nem ütköznek össze, nem kerülnek egymás útjába, s másodszor, ha mindegyik hajó alkalmas a tengeri hajózásra és hajtóműveik rendben vannak. E két feltétel közül valójában egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ha a hajók folyton összeütköznek, akkor nem maradnak sokáig biztonságosak. Másrészt, ha elromlanak kormányműveik, akkor nem fogják tudni elkerülni az összeütközéseket. Vagy képzeljük az emberiséget egy zeneművet játszó zenekarnak. Eredményességéhez két tényező szükséges. Mindegyik zenész egyéni hangszerének a többivel összhangban kell lenni, és mindegyiknek a megfelelő pillanatban kell belépni úgy, hogy együtt hangozzanak a többivel. Van azonban valami, amit még nem vettünk figyelembe.

Nem tettük fel azt a kérdést, hogy hová is igyekszik a flotta, vagy hogy milyen darabot próbál előadni a zenekar. A hangszerek lehetnek ugyan jól összehangolva és mind a megfelelő pillanatban léphetnek be, az előadás azonban mégsem lesz sikeres, ha arra szerződtették őket, hogy tánczenét szolgáltassanak, de nem játszanak mást, mint gyászindulókat. S ugyanígy, bármilyen jól hajózik is a flotta, utazása kudarc lesz, ha New York-i rendeltetés helyett valójában Calcuttába érkezik. Úgy tűnik tehát, hogy az erkölcs három kérdéssel foglalkozik. Először az egyének közötti tisztességes magatartással és összhanggal. Másodszor az egyes egyénen belüli tényezők elrendezésével és összhangba hozatalával. Harmadszor az emberi élet egészének általános céljával: mi végre van az ember a világon, más szóval: milyen irányt kell venni az egész flottának, vagy milyen darabot akar játszatni a zenekar karmestere. Bizonyára észrevették már, hogy a modern ember majdnem mindig csak az elsőre gondol és elfelejti a másik kettőt. Amikor az újságban egyesek úgy nyilatkoznak, hogy a keresztény erkölcsi követelmények megtartására törekszünk, akkor rendszerint csak arra gondolnak, hogy törekszünk a nemzetek, osztályok és egyének közötti jóindulatra és becsületességre; vagyis csak az első tényezőre gondolnak. Amikor az ember arról beszél, hogy mit akar tenni, és ezt mondja: „Ez nem lehet rossz, mivel senkinek sem árt”, akkor is csak az elsőt veszi figyelembe. Úgy véli, ha nem ütközik bele a legközelebbi másik hajóba, nem számít, milyen az ő hajója belülről. S egész természetes, hogy amikor az erkölcsről kezdünk gondolkozni, akkor elsőnek a társadalmi kapcsolatokkal kezdjük. Először is azért, mert a rossz erkölcs következményei ezen a téren egészen nyilvánvalóak és mindennap találkozunk velük: háború, szegénység, korrupció, hazugság, selejtes munka stb. Továbbá azért is, mert amíg csak az első tényezőhöz ragaszkodunk, addig nagyon kevés a véleményeltérés az erkölccsel kapcsolatban. Csaknem mindenki, minden időben egyetértett azzal (elméletben), hogy az embereknek becsületesnek, jóindulatúnak és segítőkésznek kell lenniük egymáshoz. S bár természetes, hogy ezzel kezdjük, de ha erkölcsi gondolkozásunk itt megáll, akkor akár ne is gondolkodtunk volna semmiről sem. Ha nem térünk rá a második tényezőre — az egyénen belüli rendcsinálásra –, akkor csak becsapjuk önmagunkat.

Mi értelme volna, ha azt parancsolnánk a hajóknak, kormányozzanak úgy, hogy elkerüljék az összeütközést, ha a valóságban olyan öreg, rozzant bárkák, hogy még csak kormányozni sem lehet őket? Mi értelme volna papíron megfogalmazni a társadalmi magatartás szabályait, ha nagyon jól tudjuk, hogy irigységünk, gyávaságunk, rossz modorunk és önhittségünk tulajdonképpen megakadályoz bennünket abban, hogy megtartsuk őket? Egy pillanatig sem gondolom, hogy nem kell igen komolyan megfontolnunk társadalmi és gazdasági rendszerünk megjavítását. Viszont azt határozottan állítom, hogy ennek a megfontolásnak az eredménye csak puszta értelmetlenség lesz, hacsak nem fogjuk fel, hogy kizárólag az egyéni bátorság és önzetlenség tarthat igazán működésben bármilyen rendszert.

Általában elég könnyű eltávolítani azt a korrupciót és erőszakoskodást, ami a jelenlegi rendszerben végbemegy: de amíg az emberek ravaszak és erőszakosak, addig mindig fognak új módszereket találni, hogyan folytassák a régi játékot az új rendszerben is.

Törvényes úton, a jog erejével nem tudjuk az embereket megjavítani: s jó emberek nélkül nincs jó társadalom.

Ezért kell továbblépnünk és gondolnunk a második tényezőre is: az egyéni erkölcsre.

Azt gondolom azonban, hogy itt sem állhatunk meg. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol a mindenségre vonatkozó különféle elképzelések különböző magatartásra vezetnek. S első pillantásra igen ésszerűnek látszana, hogy megálljunk, mielőtt még ide érkeznénk és tovább foglalkoznánk az erkölcsnek azokkal a részeivel, amelyekben minden értelmes ember egyetért. De tehetjük-e ezt? Emlékezzünk csak rá, hogy a vallás egy sor olyan megállapítást tartalmaz bizonyos tényekről, amelyek vagy igazak, vagy hamisak. Ha igazak, akkor ebből egy sor következtetés fog származni az emberi flotta helyes hajózásával kapcsolatban; ha viszont hamisak, akkor egy másik sor következtetés. Például térjünk vissza ahhoz az emberhez, aki azt mondja, egy dolog csak akkor rossz, ha ártalmára van más embereknek. Ő világosan látja, hogy nem szabad kárt okoznia a hajóraj többi hajójának, de meggyőződéssel vallja azt is, hogy amit a saját hajójával tesz, az kizárólag az ő dolga. De vajon nem egészen más a helyzet akkor, ha a hajó a saját tulajdona, mint ha nem az övé? Vajon nem egészen más-e a helyzet, ha magam vagyok az ura, vagy mondjuk háziura a saját testemnek-lelkemnek, mint ha csak bérlője vagyok, aki felelős az igazi háziúrnak? Ha valaki más alkotott engem, a saját céljaira, akkor egy sereg olyan kötelességem lesz, amely nem lenne, ha egyszerűen a magam ura lennék.

A kereszténység azt is állítja továbbá, hogy minden ember örökké fog élni, s ez vagy igaz, vagy tévedés. Nos, sok olyan dolog van, amivel nem volna érdemes törődni, ha mondjuk csak hetven évig élünk, de amikkel nagyon komolyan kellene törődnünk, ha örökké fogunk élni. Rossz természetünk vagy féltékenységünk talán fokozatosan erősödik, de csak oly mértékben, hogy ez hetven év alatt nem lesz igazán észrevehető. De egymillió év alatt abszolút pokollá válhat! Ha a kereszténységnek igaza van, akkor tulajdonképpen a pokol az igazán pontos szakmai kifejezés arra, hogy milyenné válhat az ember. S a halhatatlanság egy másik különbséget is hoz, amely, hogy el ne felejtsem, kapcsolatban van a totális kormányzás és a demokrácia közötti különbséggel. Ha az emberek csak hetven évet élnek, akkor az állam, vagy egy nemzet, vagy egy civilizáció — amely ezer évig is eltarthat — sokkal fontosabb, mint az egyén. De ha a kereszténység igazat mond, akkor az egyén nemcsak hogy fontosabb, de összehasonlíthatatlanul fontosabb ezeknél, mivel az egyén örökké fennmarad, míg egy állam vagy egy civilizáció élete ahhoz viszonyítva csak egy pillanat.

(A teljes könyv itt érhető el: LINK)


Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »