Az ördög jele vagy varázslatos gyógyír? Így gondolkodtak a pókokról a középkorban

Az ördög jele vagy varázslatos gyógyír? Így gondolkodtak a pókokról a középkorban

Napjainkban már a kóros félelmek közt is széles körben ismert az arachnofóbia, azaz a pókoktól való irracionális rettegés. Kétségtelen, hogy a legtöbb emberben – ha nem is kóros mértékben – bizonyos fokú riadalmat okoz a nyolclábúak látványa. A középkorban sem volt ez másként, azonban ennek más okai voltak, ráadásul pozitív értelmezései is léteztek a pókoknak.

Egy kora 12. századi napon a később Magdeburgi Szent Norbert néven ismert pap misét celebrált egy kriptában, amikor egészen váratlan dolog történt: egy nagyméretű pók esett a miseborba. Norbert ezt látta, és igencsak megijedt, azonban végül bátorsága kerekedett felül: amikor arra került sor, kiitta a kupa tartalmát. A mise végeztével az oltár előtt maradt, imádkozva Istenre bízta sorsát. Ekkor elkezdett viszketni az orra: miután megvakarta, tüsszögni kezdett – és a pók is távozott orrlyukán át.

A névtelen szerző számára, aki feljegyezte e történetet, Szent Norbert esete a hit erejét bizonyította: hite lehetővé tette, hogy lenyelje a pókot, jutalma pedig az volt, hogy a rémisztő állat biztonságosan távozott testéből, anélkül hogy ártott volna neki.

Bizarr módon a történet egyáltalán nem egyedi. Számos szent papról írták az idők során, hogy ugyanezen dilemmával kerültek szembe celebrálás közben. A póktól való megszabadulás módja változó: van, amikor a viszkető bőrön át másznak elő, vagy különböző testtájakon keletkező kelésekből, illetőleg véreztetéskor a seben át távoznak. Az azonban általános toposz, hogy nem csupán élve, de teljesen épen bújnak elő – hogy aztán megöljék és ereklyeként őrizzék meg őket.

Hírdetés

Az ilyen esetek azonban nem kizárólag a szent életű klerikusokkal esetek meg, és a kérdést, hogy mi a teendő, ha egy pók vagy egyéb állat (például egy légy) a megszentelt borba esik, komoly írásokban taglalta több egyházfi.

Aggodalmuk fő forrása a transzszubsztanciációban (átlényegülésben) való hitből fakadt: ha a bor a megszenteléssel valóban átváltozik Jézus vérévé, a bele eső állatot nem szabad egyszerűen kiszedni vagy kitessékelni onnan, és eldobni vagy útjára engedni. Egyes magas rangú klerikusok ezért azt javasolták, az idegen testet a borral együtt le kell nyelni, bármennyire kellemetlen vagy kockázatos is.

Felmerültek azonban egyéb vélemények is: volt, aki szerint gőgösség azt gondolni, hogy Isten közbeavatkozik a pap életének megmentésére, mások pedig azt a nem elvetendő szempontot hangsúlyozták, hogy a különféle állatok lenyelése miatt a celebráló pap akár el is hányhatja magát mise közben.

E két oknál fogva többen is úgy látták, biztosabb óvatosan eltüntetni szem elől a pókot, például a miseborral együtt az annak szabályszerű kiöntésére szolgáló szakráriumba önteni, avagy elégetni, hamvait pedig a templom ereklyegyűjteményébe helyezni.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »