Mérlegen az ellenzék és a kormány

2018 az erősödő konfliktusok és a konfrontáció éve volt, 2019 az összecsapásoké lesz.

2018 az erősödő konfliktusok és a kiéleződő ellentétek éveként fog bevonulni a belpolitika történetébe. Olyan évként, amelyben a kormányzati és az ellenzéki tábor között már-már végleges szakadás következett be, ráadásul éppen az év végére, advent idejére.

Először is, 2018 első félévét meghatározta a választási kampány és a parlamenti választás, illetve az azt követő heves, elkeseredett ellenzék reakciók. A parlamenti választás már önmagában is kiemelkedő esemény, de különösen azzá tette hazánkban, hogy a Fidesz–KDNP kétszer egymás után elért kétharmados győzelme után az ellenzéki pártok elkeseredett, végső csatára indultak a kormányzati hatalom megszerzése érdekében, szinte mindent egy lapra feltéve.

De honnan ez a kormányzattal szembeni, mély gyűlölettől átitatott, szélsőségesen konfrontatív politika az ellenzék részéről, amely egyaránt jellemezte a liberális, a baloldali pártokat és a cuki-néppártos Jobbikot, elmosva a közöttük korábban meglévő különbségeket?

Ők persze erre azt mondják, hogy meg akarják menteni az országot az Orbán-kormánytól, amely egyszerre antidemokratikus, autokratikus, rasszista, embertelenül migránsellenes, korrupt és populista. Nekik kutya kötelességük összefogni, mert ezt kívánja az ország érdeke.

Ez mind szépen hangzik, de ezek csak szavak; a lényeg az, hogy nem bírják elfogadni azt a tényt, hogy nem ők vannak hatalmon immáron nyolc éve – s ezzel a mentalitásukkal valójában ők a velejéig antidemokraták.

A demokrácia ugyanis csak ott és akkor létezik, amennyiben a vesztes fél képes tudomásul venni a választási eredményeket, s ahhoz négy éven át alkalmazkodni, legitimnek fogadva el a számukra ellenséges politikai erő kormányzását.

Hazánkban a jelenlegi ellenzék erre immáron nyolc éve nem képes, s ezért a magyar demokrácia valóban nem tökéletes, hanem konfliktusos és konfrontatív jellegű, és némi ingatagság is jellemzi.

Tehát szögezzük le: a magyar demokrácia nem azért lenne kritizálható, amiért az Európai Bizottság és a brüsszeli elit hirdeti, vagyis hogy minden baj okozója az Orbán-kormány, hanem azért, mert olyan ellenzék létezik Magyarországon, amelyik minden eszközzel, kézzel-lábbal igyekszik felforgatni a legitim, demokratikus politikai rendet, s mint ilyen, valóban gondot okoz egy egységes nemzeti fellépés, nemzeti érdekképviselet szempontjából. (A felforgatáshoz pedig megkapja a szükséges segítséget az unió és globalista elvbarátaik hálózatain keresztül.)

A nem konstruktív, hanem destruktív ellenzékiségnek valójában két, egyaránt fontos oka van. Az egyik elvi: a neoliberális és baloldali tábornak már a felvilágosodás kora óta szent meggyőződése, hogy csak és kizárólag az ő ideo­lógiájuk a haladó, mondhatnánk a jövő záloga (kérdés persze, ki akarja azt kiváltani).

Minden más, nem baloldali és nem liberális gondolkodásmód és értékrend csak maradi lehet, elavult és ókonzervatív. Ebből fakadóan az a helyzet, hogy nem ők vannak hatalmon – ráadásul nyolc éven át! –, hanem a mucsai és elmaradott Orbán-kormány, nos, ez az állapot sorscsapás Magyarországra nézve, amin sürgősen és minél előbb változtatni kell – bármi áron.

Innen eredeztethető az az elszánt vakbuzgalom, aminek az a végeredménye, hogy immáron a keresztény szimbólumok ellen is fellépnek, visszatérve a marxi és szabadkőműves gyökerekhez, amely szerint a vallás nem más, mint „a nép ópiuma”.

Amikor azt ordítozzák a Kossuth téren, hogy „b…átok meg Jézust!”, akkor nem csupán iszonyatosan barbár állatokká válnak, hanem a felszínre hozzák mindazt, ami a kezdetektől szerves része a bal- és liberális gondolkodásmódnak.

Hírdetés

De nem kevésbé fontos a másik ok, ami jóval földhözragadtabb: az erőforrásoktól való megfosztottság gyötrő érzése. A Horn-, a Medgyessy- és főleg a Gyurcsány-kormány alatt hozzászoktak ahhoz, amit természetesnek is vettek, vagyis hogy az erőforrások döntő része felett örökké ők rendelkeznek. Ez elsősorban persze a pénz, de legalább annyira fontosak a vezető és kulcspozíciók megszerzése és őrzése, nemcsak a politikában, hanem a gazdaságban, a kultúrában és a média világában is.

Pierre Bourdieu-vel, a neves szociológussal szólva, a politikai, a gazdasági és a szociális tőke birtoklása. És ezek után következett be az ellenzék egymás után harmadik, súlyos veresége és a Fidesz–KDNP harmadik kétharmados győzelme. Világosan kiderült, hogy a magyar választók többsége nem kér a világ- és országmegváltókból.

A liberális és a baloldal akkori lelkiállapotát pszichológiai fogalmakkal lehet talán a legjobban leírni: a pártok és választóik köré­ben, különösen Budapesten a megfosztottság fojtogató érzése uralkodott el rajtuk, és az ehhez társuló frusztráció. Ezt nehezen vagy sehogy nem tudták feldolgozni, éppen ezért tartottak szinte azonnal választások utáni gyászfeldolgozó tüntetéseket a Kossuth téren, azonban ezek a dolog természete folytán hamar elhaltak. De a frusztráció még erőteljesebbé vált a következő hónapokban.

A konfliktusok és a konfrontáció második szintje a választások után jelentkezett. A láthatóan tehetetlenné váló, belső konfliktu­saiktól darabjaira hulló ellenzék helyét átvette a föderalista és migránsbarát brüsszeli elit, mögötte a globális elittel s annak öklével, Soros Györggyel és az ő álcivil világhálózatával.

A Magyarország elleni 7-es, szavazatmegvonással is fenyegető eljárás megindításáról szóló vitára már májusban, tehát egy hónappal a választások után sort kerítettek az Európai Parlamentben, s innentől kezdve nem volt megállás: egymás után, sorra-rendre jöttek a magyar kormányt méltatlanul támadó, becsmérlő nyilatkozatok a kommunista múltú Judith Sargentinitől kezdve Jean-Claude Junckeren át Angela Merkelig, a luxemburgi külügyminisztertől Emmanuel Macronig. Mint a sportban, időlegesen lecserélték az elfáradt hazai ellenzéket, és nemzetközi nagyágyúk léptek színre hazánk ellen.

Mert hiszen mi a lényeg? Csak annyi, hogy a világtársadalmat létrehozni szándékozó globális elit elszánta magát a nemzeti szuverenitásukat még védő kormányok szétzúzására, s az Orbán-kormány ebből a szempontból főellenségnek számít. (Persze fontos számukra a visegrádi négyek, Olaszország, esetleg Ausztria, Szerbia, Macedónia stb. megrendszabályozása is.)

Ennek érdekében a brüsszeli és a globális elit csúcssebességre kapcsolt, tekintettel a közelgő EP-választásokra is: szeptember 12-én az Európai Parlament elfogadta a Sargentini-jelentést, természetesen választási csalással, a tartózkodó szavazók figyelembe nem vételével.

És máris elérkezünk a 2018-as évek végére, és a konfrontációk harmadik szintjére, amikor is megtörtént-megtörténik az Orbán-kormánnyal szembeni összehangolt, egyszerre belpolitikai és nemzetközi attak, mégpedig a túlóratörvénnyel kapcsolatos viták apropóján és ürügyén. Ha jobban áttekintjük az eseményeket, a következő kép bontakozhat ki előttünk.

A hónapok óta széthullott, atomjaira esett, egymással is veszekedő ellenzéki pártok hirtelen feléledtek, és csodák csodája, egyik pillanatról a másikra összehangolták a cselekedeteiket és megszólalásaikat.

A parlamenti obstrukció során mindenki minden pártban szervezetten tette a dolgát, volt, aki sípolt, volt, aki kerepelt és szirénázott, mások mobillal a vezető politikusok és képviselők elé álltak és kérdéseket erőszakoltak feléjük, mások a karzatról kellő pillanatban dobálták a konfettit.

Szervezettek voltak az utcai tüntetések, az MTVA székházába való bevonulás, az ottani viselkedés, a nyilatkozatok, a földre fekvés, és különösen feltűnő, hogy a legkülönbözőbb pártállású politikusok nyilatkozatai is összehangoltak és előregyártottak voltak.

Nem ragozom tovább, hanem kimondom, amit erről gondolok: megítélésem szerint a nyár végétől kezdve a globális elit hálózati emberei felrázták az ellenzéki pártokat, s a háttérben kiképzéseket és felkészítéseket tartottak nekik, illetve az utcai tüntetések szervezőinek.

Iszonyatosan feltűnő például – de csak egy a sok közül –, hogy a pártján belül leváltott Szél Bernadett hirtelen a lázadás középponti figurája lett, aki köztudottan a Soros-hálózat szerves tagja, korábban a Soroshoz köthető Humanista Mozgalomban is részt vett, de más kötődése is van a globalista hálózathoz.

De nem kellett sok a visszacsatoláshoz sem: Sargentini asszony már december 18-án „aggódott”, s kijelentette, hogy a fejlemények tükrében fel kell gyorsítani a 7-es cikkely szerinti eljárást Magyarország ellen. És az út végén ugyan ki állhatna? Gyurcsány Ferenc, aki közli, hogy a demonstráció valódi célja a rendszer megbuktatása és „tisztességes” (lefordítom: előre hozott) választások lebonyolítása. A kör itt bezárul.

A globális hálózat a hazai tehetetlen és tehetségtelen ellenzék segítségére sietett, mert bár talán nem sokra becsülik őket, de a tét számukra nagyobb: a magyar kormányt el kell takarítani az útból, itt és most, bármi áron, még ezzel a béna ellenzékkel együtt is, ha nem megy másképp.

Éppen ezért összegzően annyit mondhatok: ne legyenek illúzióink. Nagyon nem lesz béke a következő évben, lesz viszont konfrontáció, harc és rossz közérzet. Illetve ennél több: májusban összecsapás.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »