A szenvedők méltóságának prófétája – Elhunyt Johann Baptist Metz

A szenvedők méltóságának prófétája – Elhunyt Johann Baptist Metz

December 2-án, 91 éves korában münsteri otthonában elhunyt Johann Baptist Metz katolikus teológus. A kiemelkedő tekintélyű gondolkodó, a bambergi egyházmegye papja Ludwig Schick bambergi érsek gyászközleménye szerint vitathatatlanul a II. Vatikáni zsinat utáni katolikus teológia egyik legnagyobb alakja volt. Johann Baptist Metzre könyveinek magyar fordítója, Görföl Tibor emlékezik vissza.

„Én ővele akarok majd meghalni.” Ez a mondat 2008 októberében hangzott el Johann Baptist Metztől, egy budapesti étteremben, vacsora közben. Az akkor éppen nyolcvanéves világnagyság azért érkezett Magyarországra, mert Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban című könyve megjelent magyarul, és ennek alkalmából előadást tartott a Sapientia Főiskola zsúfolásig megtelt dísztermében. A könyvbemutató utáni estén vacsora közben váratlanul magához ragadta a szót, és a Márk-evangélium végéről kezdett beszélni, azt ecsetelve, mennyire fontos neki az evangéliumban a meghaló Jézus kiáltása. „Én ővele akarok meghalni”, mondta, „pap vagyok, hogy is lehetne másként?” A legkevésbé sem volt azonban patetikus, nyugodt és erőteljes szavakkal beszélt a keresztény halálról. A következő napon pedig figyelmesen rótta a budapesti utcákat, minden érdekelte, ami Magyarországgal kapcsolatos, és végül arra a következtetésre jutott, hogy szemantikai (jelentéstani) „polgárháború” zajlik az országban: azt a legnehezebb eldönteni, mi a társadalmi élet alapszavainak valódi értelme a magyar kontextusban, ki valójában a konzervatív és ki a szabadelvű, kik az áldozatok és kik a vétkesek, mi a történelem tanúsága és hogyan érthető helyesen a múlt.

Johann Baptist Metz ekkor már legendásan eredeti és hatalmas hatást kifejtő, ugyanakkor teljesen magányos alakja volt a katolikus teológiának. Gyakorlatilag minden rendhagyó, ami eszébe jut róla az átlagos katolikusnak. A hatvanas években nagyon közel került a zsidó gondolkodáshoz, főként a zsidó történelemértelmezéshez, amelytől megtanulta a végső isteni igazságosságba vetett remény fontosságát, de keresztény nézőpontból újraértelmezte mindazt, amit zsidó mestereitől (főként Max Horkheimertől és Ernst Blochtól) tanult. Szoros barátságot kötött Jürgen Habermasszal, akinek leghatározottabb és legélesebb katolikus bírálója is lett, miközben Habermas úgy nyilatkozott, hogy kizárólag Metz gondolatai révén talál utat a keresztény gondolkodásmódhoz. Karl Rahner tanítványa volt, akivel minden egyes nap beszélt telefonon, de olyan gyökeresen szakított a rahneri szellemiséggel, hogy annál radikálisabb nehezen képzelhető el.

Magyarul Szenvedéstörténet és megváltástörténet címmel megjelent főművében tanmesével illusztrálja, miért nem ért egyet Karl Rahnerrel. A rahneri teológia, állítja, olyan, mint a mesebeli sün, aki önmaga hasonmását rejti el a barázda végén, ahol versenyt fut a nyúllal, aki mit sem sejtve a csalásról lélekszakadva rohan a barázda egyik végétől a másikig, ám mindig azzal szembesül, hogy a versenypálya mindkét szélén jelen lévő sünök így kiáltanak, amikor az egyik vagy a másik célponthoz megérkezik: „én már itt vagyok!” Ilyen a rahneri teológia, mondja Metz: már mindig is a célban van, előre tudja, mi lesz a történelem végkimenetele, és ügyet sem vet magára a történelem folyamatára, ahol legfeljebb csak rászedett „nyulak” rohannak. Csakhogy éppen a történelem a legfontosabb, hangsúlyozza Metz, és azért lehet egyetemes történelem, mert az emberiség egyetlen nagy szenvedéstörténetével egyenértékű. A szenvedők, az ártatlanul szenvedők tekintélye a legnagyobb a történelemben, mondta el újra és újra, számtalanszor, prófétai erővel a münsteri teológus, és egész emberségünk azon múlik, hogy készek vagyunk-e érvényre juttatni ezt a hétköznapi nyugalmunkat kikezdő, békés középszerűségünket megzavaró és üres szólamainkat nevetséges színben feltüntető tekintélyt: készek vagyunk-e emlékezni a múltbeli szenvedésre, kiszolgáltatva magunkat a mások szenvedésére való veszélyes (mert megszokásainkat felbolygató) emlékezetnek.

Teológiáját Metz új politikai teológiának nevezte el, egyrészt azért, hogy megkülönböztesse Carl Schmitt rossz hírű politikai teológiájától, másrészt azért, hogy a kereszténység és a pártprogramokhoz kötődő politika kínos összefonódásai helyett pontosan a politikai programoktól függetlenítse az intézményes kereszténységet, azzal együtt, hogy újra politikaivá teszi, azaz kiemeli a magánélet köréből (deprivatizálja), s megvilágítja kézzelfogható társadalmi jelentőségét. Az így értett politikum maga a társadalmi valóság, amelynek elharapózó embertelensége, a konkrét ember iránt érzéketlen mechanizmusa, az idő látszólagos végtelenségét feltételező fejlődésmámora az ember méltóságát megmenteni képes tényezőért kiált. És pontosan ezt a tényezőt fedezi fel a metzi gondolkodás a szenvedők tekintélyében.

Hírdetés

A szenvedők Metznél nem pusztán névtelen történelmi jelenségek, hanem a 20. század vonatkozásában konkrétan az üldözött, meggyalázott és meggyilkolt zsidók. Metz volt az első katolikus teológus, aki helyet adott a katolikus gondolkodásban Auschwitz botrányának, és meggyőződéssel vallotta, hogy a század e botrányos határvonalán csak az áldozatokkal együtt, nem pedig az áldozatokat elfeledve fogunk tudni túllépni. Még a hatvanas években megkérdezték tőle kommunista vitapartnerei, lehet-e még imádkozni Auschwitz után, Metz némi gondolkodás után azt válaszolta: igen, lehet, mégpedig azért, mert Auschwitzban is imádkoztak. A metzi gondolkodás szövetséget kíván kötni a zsidók emlékezeti kultúrájával, Jeruzsálem anamnetikus örökségével, és nem akarja, hogy az emlékezettől, a szenvedésre való emlékezéstől független szellemiség hódítsa meg a kereszténységet és Európát.

Johann Baptist Metz 70. születésnapja alkalmából az ünnepelt, Joseph Ratzinger katolikus, Jürgen Moltmann protestáns teológus és Eveline Goodman-Thau zsidó vallásfilozófus részvételével konferenciát rendeztek a németországi Ahausban.

Johann Baptist Metz utolsó (magyarul sajnos nem olvasható) nagyszabású könyve A nyitott szem misztikája címmel jelent meg. A nyitott szem misztikája azon a meggyőződésen alapul, hogy Jézus tekintete elsődlegesen az emberek szenvedésére, nem pedig kizárólag az emberek bűnére irányult, s ezért a kereszténységnek vissza kell szereznie a szenvedés iránti érzékenységét, még akkor is, ha mások szenvedése megzavarja kényelmesen berendezett világunkat. A kereszténységnek nem csupán megváltást kell hirdetnie a bűnösöknek, de az igazságosság reményét is fenn kell tartania az ártatlanul szenvedők égbekiáltó nyomorúságát látva. Az új politikai teológia emlékezetet kíván szerezni a szenvedők kiáltásának, meggyőződése szerint ugyanis a fejlődés és a technikai jólét biztosítása érdekében Európa a szenvedőkről megfeledkező kulturális amnéziába süllyedt. A nyugati világban élő ember ugyan minden nyomorúságról értesül, ám az információk kiskorúvá teszik: bénultan igyekszik biztosítani kényelmét, visszahúzódva szűk világának határai közé. A nyitott szem misztikája ellenben a látás iskolájába vezeti be az embert: annak tudatában, hogy konkrét „szövetség” van Krisztus passiója és az emberek szenvedéstörténete között, s ezért a Krisztusba vetett hit pontosan a kézzelfogható és a történelmi szenvedésre tesz érzékennyé bennünket.

Johann Baptist Metz prófétai alkat volt, mások szenvedésének és az emlékezés nélkülözhetetlenségének prófétája, és mint minden próféta, magányos. Számtalan tanítványa volt ugyan, de munkáját senki nem tudta folytatni igazán. Ám szokatlan kifejezései (a „vallásbarát istentelenségtől” a „szenvedésre való veszélyes emlékezetig”) sokáig velünk lesznek még, és ha megmarad az Egyház „elefántemlékezete”, amelyről oly sokat beszélt, soha többé nem lehet úgy gondolkodnunk, mintha Johann Baptist Metz nem létezett volna.

Fotó: Katholisch.de

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »