A munka értéke a feminizmus és a férfimozgalom felől nézve

Informatív, érdekes írást közölt a Valódi Egyenlőséget portálon Szujó Flóráin; aki Dr. Warren Farrell a feminista mozgalom bérköveteléseivel szembeni ellenérveit mutatja be magyar fordításban, a The Red Pill című dokumentumfilmből idézve. Tekintsük át Dr. Farrell gondolatait, de előbb tegyünk egy bekezdésnyi kitérőt, hogy megragadjuk az alapproblémát.

A Férfihang.hu-n számos cikkben foglalkoztunk a bérkülönbség problémájával. A témakörben írott első írásomban az Egyenlő Bánásmód Hatóság által elvégzett kutatás eredményei segítségével mutattam be, hogy a nemek közötti bérkülönbség lényegében nem létezik, csak egy olyan feminista toposz, amelyet minden cáfolat ellenére lehetetlen kiüldözni a közbeszédből. Nem csak a feminista ellenoldal felkészületlensége,  tudatlansága képez akadályt a vita végleges eldöntés, lezárása előtt, hanem az a sajnálatos tény is, hogy a feministák és az épeszű emberek egészen mást értenek bérkülönbség alatt. Utóbbiak azt gondolják, hogy arról kell gondoskodni, hogy ugyanazért a munkáért egyazon munkaadónál minden ember ugyanazt a bért kapja. Ezzel szemben a feministák úgy hiszik, hogy a két nem közötti egyenlőség és igazság csak akkor jön el, ha összeadva előbb az összes férfi, majd az összes nő bérét végül az összehasonlításnál fillérre ugyanazt az eredményt kapjuk. Ennek ellenére nehogy azt képzeljük, hogy a feministák szeretnék, hogy ugyanannyi férfi és nő dolgozzon uránbányászként, csatornatisztítóként, kukásként, ruházati eladóként, adminisztrátorként és műkörmösként. Nem. Ők ezt nem szeretnék.

Az a korszak már régen a múlté, amikor a feminizmus azt gondolta, hogy a nők is képesek és akarnak is naphosszat traktort vezetni és a kohókban megégni. Nem, szenvedjenek csak a férfiak, hiszen ők az “erősebb nem”. Ez az egyetlen eset, amikor a feministák elismerni hajlandóak, hogy a férfiak többre képesek, mint a nők. De azt már nem gondolják, hogy ehhez eltérő díjazást is kellene rendelni. Ők azt akarják, hogy a számolgatásnál a végeredmény egybevágjon. Hogy ezt hogyan gondolhatja bárki is komolyan, azt talán még soha nem sikerült tisztázni, mindig csak nézünk értetlenül és néven nevezni sem tudjuk mindezt. Most viszont kínálok egy mindent jól helyére tévő értelmezést: a feministák egészen egyszerűen kommunisták. Ők azt szeretnék, hogy mindenki a képességei szerint dolgozzon, viszont a javakból szükségletei szerint vagy még inkább teljesen egyformán részesüljön. És mert ők,  a feminista nők a traktoron és a kukásautón a méhüket kirázatni nem tudják, a kohóban a nehéz vasakat emelgetni és a bányákban lapátolni sem képesek, ezért aztán úgy képzelik, hogy mindezt majd ők jól megadminisztrálják a HR-osztályon körömlakkozás és Facebookozás közben, természetesen ugyanazért a bérért. Sőt ne legyenek kétségeink, később majd előállnak azzal is, hogy azért mégiscsak ők a szellemi elit, tehát nekik több is jár. Remélem, most már mindent értesz.

Térjünk most vissza a Warren Farrell véleményét bemutató cikkhez. Láthatjuk, érvelése jelentős energiákat mozgat meg, hogy megmagyarázza a feministáknak az egyszeregyet: a munkaidővel arányos bérezés szükségességét, a magasabb képzettség, a specializáció díjazásának szükségességét, a nehezebb munkák és a megterhelőbb munkakörülmények díjazásának szükségességét. De Farrell téved, amikor azt hiszi, hogy a feministák csak mezei hülyék és mindezt eddig nem értették, a valóság az, hogy a feministákat mindez egyszerűen nem is érdekli, mert ők kommunista béregyenlőséget akarnak, ezért aztán soha semmilyen magyarázat nem fog semmiféle eredményre vezetni.

Más probléma is akad Dr. Warren Farrell gondolataival és szerintem ezzel együtt a férfimozgalomnak azon részével is, amely őt tekinti etalonnak. Dr. Farrell pályafutását férfi feministaként kezdte és bár úgy ünnepli őt a nyugati férfimozgalom, mint azt az embert, aki a feminizmus számos visszásságára elsőként mutatott rá a tudományos közéletben, azonban Dr. Farrell mára sem vetkőzte le azokat a genderista képzeteit, hogy társadalompolitikával lehet vagy kell a nők minél nagyobb foglalkoztatására törekedni és így a konzervatív nemi szerepek “szorításából” kiszabadítani őket. De ez a fajta szemlélet egyfajta félvakságon alapul: nem számol például azzal, hogy amíg a nőket a biológiai szerepük az anyaságra és a karrier elvetésére szorítja, addig a férfiakat az izommunka társadalmi igénye a nehéz, sanyarú, alulfizetett fizikai munkák elvégzésére. Vegyük észre, hogy amíg a nők ma már jelentősebb társadalmi ellenállás nélkül választhatják azt is, hogy elutasítják a családalapítást és inkább karrieristaként élnek, addig a férfiak valójában nem szabadultak fel és soha nem is fognak a biológiai determináció alól,  valójában nem választhatnak a munkát illetően: amíg valakinek le kell mennie a csatornába, hogy elpucolja a szart, az mindig is egy férfi lesz. És mindezt elmondhatjuk az embert próbáló fizikai munkák mindegyikéről pont úgy, ahogy a honvédelmi kötelezettségekről.

Minden munkába állított nő nagy valószínűséggel egy adminisztratív vagy vezetői munkakörben dolgozó férfi munkahelyét veszi el, hogy aztán őt – akár szó szerint is – leküldje egy csatornába, avagy lejjebb szorítsa egy alacsonyabb presztízsű munkakörbe és társadalmi létbe. Érteni szükséges, hogy a munkahelyek és az elvégzendő munkák halmaza egyaránt véges és a magasabb presztízsű munkakörökért már így is kiélezett verseny folyik. Hát még akkor, ha a nőket társadalmi programokkal támogatják meg a győzelem érdekében. Jól megfigyelhetjük, hogy a nők minél nagyobb mértékű munkába állításával párhuzamosan miként fokozódik a férfiak társadalmi lecsúszása, proletarizálódása. Valójában férfiellenes önzés vezeti a társadalmat, amikor elhanyagolja a fiúk-férfiak oktatását is: a férfikara leginkább tanulatlan izomtömegként van szükség. Sajnos azt kell konstatálnunk, hogy a férfiak magasabb szintű oktatásáért folytatott társadalompolitika – még ha valaha valamilyen csoda folytán meg is valósulhatna –  sem hozhatna teljes mértékű változást, mert a csatornába mindenképpen le kell mennie végül valakinek, akár diplomával is.

A társadalomtudósok valamiért hajlamosak nem észrevenni, hogy számos a nemekkel összefüggő társadalompolitika egyben nemi diszkrimináció is. Az egyik félnek nyújtott konkrét, adminisztratív vagy akárcsak propaganda jellegű támogatás önmagában is diszkrimináció. A diszkriminációról pedig általában tudhatjuk: ami az egyik oldalon pozitív diszkriminációként jelenik meg, az a másik oldalon szükségszerűen és egyértelműen negatív diszkrimináció. A nemekkel összefüggő társadalompolitika sajnos többnyire pont úgy működik, ahogyan az erős rovarirtó, a DDT működött: csak betiltása után harminc évvel derült ki legnagyobb, vélhetően máig ható, akkumulálódott környezetromboló hatása, hogy már a magzati életben károsítja a férfi szaporodási szervek fejlődését és általában a férfijelleget.

Warren Farrell társadalommérnöki engedékenységével szemben én azt gondolom, hogy nem csak a feminista mozgalom bérekkel kapcsolatos kommunista hisztijére kell határozottan nemet mondaniuk a férfiaknak. Ki kell jelenteniük azt is, hogy bár teljes mértékben tiszteletben tartják a nők munkavállaláshoz fűződő jogát, de személyes ízlésük miatt és saját jól felfogott érdekükben is elleneznek bármely olyan társadalompolitikai intézkedéseket, amelyek a fent leírt férfiellenes folyamatokat indíthatnak el vagy tarthatnak fenn a munkaerő piacon. Ha a férfiaknak maradt még annyi bátorsága, akkor a fokozódó feminista agresszió és önmaguk lovagiassága ellenében is ki kell mondaniuk, hogy határozottan és radikálisan elutasítanak egy olyan kommunista munkaerő piacot és egy olyan orwelli világot (két láb jó, három “láb” rossz), amelyben a nőket teszik meg az egyenlők között a legegyenlőbbeknek, a férfiakat pedig leértékelt igáslónak.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »