A humor volt a norvégok titkos fegyvere a náci megszállás alatt

1940-ben egy hideg áprilisi reggelen Oslo lakosai német tankok dübörgésére és Wehrmacht-katonák menetelésére ébredtek fel.

Az egyik német tisztnek abban a szerencsétlenségben volt része, hogy elhaladt egy idős, ősz hajú hölgy mellett az utcán, aki – miután megjegyzést tett a katona gorombaságára – botjával leverte a német sapkáját. Miután a katona továbbhaladt, az idős asszony így kuncogott magában: „Nos, mindenkinek legjobb tudása szerint kell megvívnia a maga háborúját. Ez volt a negyedik sapka, amit ma reggel a sárba dobtam.” Ez volt a norvégok által a német megszállással szemben a humor eszközeivel folytatott ellenállás egyik első megnyilvánulása. 

Ruhaosztály a rendőrőrsön

A második világháború alatt a norvégoknak a megszállók által hozott rendelkezések következtében gyakran kellett élelmiszerhiánnyal megküzdeniük, sajtószabadság gyakorlatilag nem létezett, a propaganda pedig mindent áthatott: még a jól ismert náci karlendítést is egy ősi norvég hagyománynak állították be, amely a viking időkre nyúlik vissza – olvasható az Atlas Obscura cikkében. Ebben a helyzetben az illegális sajtótermékeknek (amelyek száma mintegy 300-ra volt tehető a megszállás évei alatt, és mintegy 15 ezren vettek részt az elkészítésükben) különösen fontos szerep jutott, ők harcoltak ugyanis a náci propaganda ellen, többek között azzal, hogy eljuttatták a BBC News híreit a lakossághoz. Ezt a londoni emigráns kormány közreműködésével tették meg, amely a Milorg, a háború végére mintegy 40 ezer tagot számláló ellenállási csoport munkáját is segítette.  

Eközben a civilek többek között úgy fejezték ki a megszállással szembeni ellenállásukat, hogy a megszokott „Boldog karácsonyt!” helyett a „Boldog norvég karácsonyt!” mondattal köszöntötték egymást, és vörös jambósapkát hordtak, hogy ezzel is artikulálják norvég identitásukat. Mint Kathleen Stokker, a Folklore Fights the Nazis című könyv szerzője rámutatott, Norvégiában az „ellenállás humora” nem úgy nyilvánult meg, mint például Romániában, vagy a Szovjetunióban, ahol az elnyomók terrorját igyekeztek hangsúlyozni. Az északi ország lakosai felülkerekedtek a megszállókon, akikkel szemtől szemben kinyilvánították nemtetszésüket, nem hagyták magukat megfélemlíteni, és arra sem voltak hajlandók, hogy akár a legkisebb mértékben is feladják megszokott életmódjukat a német rendelkezések betartása kedvéért (ehhez hozzátehetjük, hogy a norvégokkal nem is úgy bántak, ahogy például a szovjet civilekkel). 

A németeket persze feldühítették az ellenállás megnyilvánulásai, és – mivel a Vörös Hadsereg támogatásának megnyilvánulásaként tekintettek birtoklásukra – minden vörös ruhadarabot lefoglaltak. A rendőrőrsöknek egy idő után komoly gondot okozott, hogy helyet találjanak a zsákszámra konfiskált öltözékeknek. A poén pedig adta magát: a ruhák tekintetében megnövekedett kínálatnak köszönhetően megjelentek a rendőrségen a ruhaosztály pontos elhelyezkedése iránt érdeklődő nőkről szóló viccek.

Árja gyerekek és a majmokkal teli autó

Volt azonban, amit a tisztek sokkal jobban értékeltek: mégpedig a norvég nők kiszolgáltatottságát. Mint egy SS-dokumentumban olvasható: „Kifejezetten kívánatos, hogy a német katonák annyi gyereket nemzzenek norvég nőknek, amennyit csak lehetséges, függetlenül attól, hogy ez a házasság kötelékén belül vagy kívül történik meg”. A német állam által támogatott, hírhedt Lebensborn program legfőbb törekvése az volt, hogy minél több „árja” gyermek szülessen. Norvégiában számuk különösen magas értéket ért el: mintegy 12 ezer csecsemő született német katonák és norvég nők együttlétéből. A lakosság persze – csakúgy, mint Franciaországban – nem nézte jó szemmel a hasonló kapcsolatokat: gyakran kopaszra borotválták vagy horogkereszttel jelölték meg őket. A német-norvég koprodukcióból született gyermekeket a háborút követően gyakran kiközösítették, és a család sokszor jobbnak látta, ha elmenekül. Így került Svédországba többek között az ABBA tagjaként világhírűvé vált Anni-Frid Synni Lyngstad, ismertebb nevén Frida.

Bár voltak olyan nők, akik maguk kezdeményezték az intimebb kapcsolatot a német katonákkal, sokaknak maguktól eszük ágában sem lett volna belemenni hasonlóba, ám a következményektől való félelmük kényszerítő hatása alatt kénytelenek voltak elfogadni a németek közeledését. A kézről kézre járó, és gyakorta publikált naplóbejegyzésekben számos rettenetes történetet dokumentáltak a háború alatt. Egy fiatal oslói nő, Cecilie Schou-Sorensen a következőképpen számolt be egy esetről, amelynek szemtanúja volt: „Egy nővér sétál haza este, egy német követi őt; egyikük sem beszél. A német követi a nőt felfelé a lépcsőn, a nővérnek azonban sikerült beszorítani magát az ajtón a férfi nélkül. Másnap értesítést kap, hogy amennyiben nem kár bocsánatot a némettől, háromhavi börtönbüntetésre számíthat.”

A számos humoros anekdotát és közszájon forgó – a németeket nem túl jó színben feltüntető – vicceket tartalmazó naplók birtoklása is komoly büntetést vonhatott maga után. Egy 1942-es rendelet szerint a náciellenes véleményt megfogalmazók akár halálbüntetésre is számíthattak, így a naplóbirtokosoknak különféle kreatív praktikákra volt szükségük ahhoz, hogy elrejtsék füzeteiket az éjszaka közepén razziázó hatósági személyek elől. Ha mégis rátaláltak, a németek számos olyan humoros mondattal találkozhattak, amelyek nem helyezték őket magasabb kategóriába az állatoknál. Mint például a következő viccben: egy, a bergeni utcagyerekek tekintélyt nem tisztelő modortalanságáról tudomást szerző német tiszt megkérdezi egyiküket: „Nem láttál egy majmokkal teli autót elhaladni?”. „Miért, leestél?” – hangzik az utcagyerek válasza.

„Istenverte Hitler”

A németellenes érzések leginkább talán mégis a való életben megtörtént esetekben tükröződtek, mint például a németek és norvégok által is – társadalmi osztálytól és rétegtől függetlenül – használt villamosokon való viselkedés esetében. A járműveken ugyanis egy spontán kialakult szövetség formálódott a németekkel szemben: szinte egyetlen norvég sem ült le a közelükben, még akkor sem, ha volt hely. A megszállók erre válaszul elrendelték, hogy amennyiben van hely a közlekedési járműveken, kötelező leülni. A rendelkezések ellenére a németekkel szembeni magatartás nem változott. Ahogyan egy illegális lap néhány hónappal a megszállást követően írta: „A németek leginkább az emberek hidegségétől, valamint az érintkezésből való kizárásuktól szenvednek itt, Norvégiában. Hadd érezzék továbbra is ezt a csontjukig hatoló hűvösséget.”

Ezekben az években még a félregépelések is az ellenállás megnyilvánulásaivá váltak. Amikor a cenzorok arra kérték Oskar Hasselknippét, a Ringerikeblad szerkesztőjét, hogy azt írja, a németek „fölényben vannak férfiak és ágyúk” (menn og kanoner) tekintetében, a lap munkatársa „véletlenül” azt gépelte be, hogy „férfiak és nyulak” (menn og kaniner) vonatkozásában mutatkozik meg a német fölény. A Norges Idrettsblad nevű lap úgy számolt be egy síverseny győzteseiről, hogy nevük kezdőbetűje az „Istenverte Hitler” mondatot adta ki. A németek persze sokszor észrevették a hasonló kihágásokat. Miután például a Norske Ukeblad című lapban egy gúnyos rajz jelent meg Hitlerről és a náci bábkormány vezetőjéről, Vidkun Quislingről, az újság a megszállás végéig már nem jelenhetett meg.

Nem csoda, hogy a németek ennyire komolyan vették a megszállás ellen tiltakozó humort, mivel ez éppen felsőbbrendűségüket kezdte ki, amelyet minden eszközzel igyekeztek hangsúlyozni. A polgári engedetlenség letartóztatást, a földalatti lapok terjesztésében való részvétel pedig akár még ennél komolyabb büntetést is vonhatott maga után. A humor tehát fontos eszköze volt a norvégok ellenállásának, amely persze nem terjedt ki a teljes társadalomra. A háború során folyamatosan növekedett a norvég fasiszta párt, a Nasjonal Samling taglétszáma, és 1943-ra elérte a 43 ezer főt.

www.mult-kor.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »