Muszáj megmutatnunk a bennünk élő Krisztust – Beszélgetés Horváth János cigány festőművésszel

Muszáj megmutatnunk a bennünk élő Krisztust – Beszélgetés Horváth János cigány festőművésszel

Horváth János festőművész Miskolc Tisza nevű vasútállomásának közelében él egy takaros kis családi házban.

Horváth János festőművész Miskolc Tisza nevű vasútállomásának közelében él, egy takaros kis családi házban.

Bőségtállal fogad bennünket: Pém Mihályné Gabriellát, a helyi, mélyszegénységben élő cigányok patrónusát, Nikit; egy közepesen fogyatékos, huszonegy éves lányt, aki már a megjelenésével is derűt sugároz, jókedvet, és fotóskollégámat, Lambert Attilát: friss kenyér, zsömle, szalonna, kolbász, sonka, szalámi, uborka, vöröshagyma, ásványvíz, kávé. Azt mondja, éhesen nem jó dolgozni, nem fog az agy. Azonnal megteremtődik köztünk a legfontosabb, lelki-szellemi kapcsolat, először látjuk, de mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Az emeletes házikóban rengeteg festmény, Horváth János képei, grafikái, családi albumok, melyeken feleségével, három gyermekével látható.

Horváth János ötvenhat évvel ezelőtt született a Miskolc környéki Alsóvadásziban, egy nyolcgyermekes cigány családba. Gyermekkorára így emlékszik vissza: „Konszolidált körülmények között nőttünk fel. Nagyon szegények voltunk, de a szüleink végtelenül szorgalmas emberek voltak. Apám bányászként dolgozott, ma is őrzöm a szívlapátját, van vagy nyolc kiló, évtizedekig hányta ezzel a szenet. Anyám takarítani járt, kapálni a magyar családok földjeire. Minden munkát elvégzett, és tisztességgel meg is fizették. Mi, gyerekek is hamar dolgozni kezdtünk, a kertben földet ástunk. Emlékszem, egyszer késő ősszel korán jött a hideg, a lehullott eső befagyott, azalól kellett kiásnunk a cukorrépát. A cigánysoron egyetlen kút volt, vagy nyolcszáz méterre tőlünk, napjában többször is megtettük, hordtuk a vizet, hogy anyánk mosni tudjon. Nem volt komfortos élet. Ma, hogy a csapból víz folyik, azt nagyon meg tudom becsülni” – mondja. Hozzáteszi: „Hetedikes vagy nyolcadikos lehetettem, amikor a család a magyarsorra költözött, harmóniában éltek cigányok és nem cigányok, nem evidencia tehát a gyűlölködés.”

Horváth János hatodikos volt, amikor kiderült, hogy van tehetsége a rajzoláshoz. „Szentirmai László volt a rajztanárom és az osztályfőnököm is. Az egyik órán, megnézve a rajzaimat, azt mondta: »Te János, ez nem is rossz.« Attól kezdve rajzszakkörre jártam, rengeteget rajzoltam, tanultam. Szentirmai tanár úr hál’ Istennek ma is él, a sárospataki tanítóképzőn tanít, mesteremnek tekintem, ma is tartom vele a kapcsolatot. Később a Vasas Művelődési Központba Zsidrák tanár úrhoz jártam rajszakkörre, itt már modellek után rajzoltunk. Ezt követően egy miskolci művésznek, Pető János festő-grafikusművésznek lettem a tanítványa, ő neves művész Nyugaton.”

Nem végzett képzőművészeti főiskolát, két és fél évig látogatta az órákat, hallgatókkal, művészekkel ismerkedett meg, rengeteget tanult, de aztán bevezették a kártyás belépőrendszert, és attól kedve nem engedték be. Arra, hogy főiskolára járjon, a családnak nem volt pénze. Villanyszerelőnek tanult, ma is ez a fő foglalkozása, a vasútnál. A gimnáziumot a Földes Ferenc Gimnáziumban végezte, estin.

Az, hogy egy szegénységben élő, nyolcgyermekes családból két kimagasló művészi tehetség – a költő Horváth Gyula János bátyja –, is kiemelkedjen, a fehér hollónál is ritkább. Horváth János erről így vélekedik: „Jó érzés, amikor azt mondják, szépek a képeim, vagy hogy Gyuszi fájdalmasan gyönyörű verseket ír. Más volt az akkori kor, mint a mostani, nem volt akkora elutasítottság a cigányokkal szemben, mint ma. Sok jó emberrel találkoztam. A jóra való törekvést, az akarást, a szorgalmat díjazták. Elfogadóbb volt a társadalom, és ott volt előttünk a szüleink csodálatos példája is, ahogyan kemény, szorgalmas munkával felnevelték a nyolc gyermeküket. Engedték, hogy az légy, ami szeretnél lenni, amihez képességed van, amire az Isten kiválasztott; dolgozz, tanulj, soha ne add fel. Biztattak, bátorítottak minket, soha nem ütköztek meg azon, hogy Gyuszi verset ír, én meg festek. Büszkék voltak ránk. Édesanyám vette meg negyven forintért az első rajzkészletemet, amiben volt vízfesték meg ecset, és ezzel már szépeket festhettem. Pedig negyven forintot is nehéz volt elszakítani a közösből. Nem ütköztünk akadályokba, sem a szűkebb, sem a tágabb környezetünkben.”

A költő és a festő életpályája egymással párhuzamosan halad. Horváth János így fogalmaz: „Két külön világ vagyunk. Én Gyuszi minden könyvét elolvastam, a zenekarommal, az LY16-tal arra készülünk, hogy tizenöt percben előadjuk az ikonikus verseit, a dallamot én szerzem hozzá. Gyuszinak nem volt könnyű az élete, a saját és a családja létfenntartásáért rengeteget kellett küzdenie. Napjainkban a művészek közül talán legnehezebb a költő sorsa, különösen ha olyan gyönyörűen fájdalmas verseket ír, mint ő. Ez a fájdalom az ő sajátosan egyéni sorsából is fakad. Én más alkat vagyok. Festek, emellett villanyt szerelek a vasúton, közben gyerekeket tanítok rajzra, hospice szolgálatot végzek a kórházban, pszichoszociális munkásként. Boldogan élek a csodálatos feleségemmel, aki mindvégig kitartott mellettem, bátorított, biztatott, és a három gyerekemmel. Szeretném, ha Elvira lányom, aki a Miskolci Egyetem zeneművészeti szakára jár, utolsóéves hallgató, zongoratanár lenne, vagy zenetanár; ha a fiam, János fotóművész, Boglárka lányom, a legfiatalabb pedig anya, mert ez a leghőbb vágya.”

Hírdetés

Horváth János rendszeresen tanít gyerekeket rajzra, legutóbb Sajópetribe hívták meg, egy tanodába. „Festek, rajzolok velük, nálam az alap, hogy elkezdett munkát nem hagyunk félbe, azt be kell fejezni. Elmondok a gyerekeknek egy történetet; azt színek, formák szerint közösen kielemezzük, és utána ami ebből a verbalitásból megmarad az agyukban, azt megpróbáljuk feltenni a papírlapra.”

Horváth János festményeinek témája a mese, az álom, a környezetében látott, megélt valóság; sokszor megjelenő motívumai a Nap, a Hold, csillagok, a bibliai történések, elsősorban Jézus példázatai, a gyerekkorában hallott mesék és történetek szereplői, valamint azok a hétköznapi emberek, akikkel munkahelyén, a miskolci Tiszai Pályaudvaron találkozik.

Képein gyönyörű, erős színeket használ, mindez érzelmi gazdagságra utal, de érzelmeit áthatja a szeretet és a mély istenhit. Vallja: „Balga ember az, aki tagadja Isten létét. A világon minden Isten alkotása.” Horváth János szerint: „Amikor ennyire anyagiasul a világ, mint napjainkban, akkor az Istenbe vetett hit is háttérbe szorul.” Ezzel szemben vallja: „Velem nap mint nap történnek csodák, hát hogyne hinnék Istenben! Ugyanúgy, mint ahogy hiszek abban, hogy az emberek jók. Isten nem azért teremtette az embert, hogy gonosz legyen. A szeretet Istene, Jézus Krisztus nem tesz ilyet. Csak az emberek a napi hajszában, a pénzkeresés lázában megfeledkeznek arról, hogy mindaz, ami körülöttünk van, Isten végtelen kegyelméből van. Olyan ez, mint a levegővétel. Csak akkor vesszük észre, ha fulladunk. Ezeken a csodákon nem gondolkodunk, hogy minden minket táplál, a levegő, a víz, minden.” Horváth János a világban zajló gyűlölködést azzal magyarázza, hogy: „Isten szabad akaratot adott nekünk. Nézzük meg, mire jutunk. Erre jutottunk. A szabad akaratunk a jelen állapotunkban veszélyes, mert az emberi mohóság végtelen. Gondoljuk el, hogy a világ összes pénzének nyolcvan százaléka száz ember kezében van. A mi felelősségünk abban áll, hogy jóra használjuk az Istentől kapott szabad akaratunkat. Tudatosan arra törekszem, hogy jó legyek az embertársaimmal. A családomnak mindennap van mit ennie, ruhát felvennie. Én, aki nagyon mélyről jöttem, kötelességem, hogy visszaadjak valamit abból a jóból, amit kaptam az életemben. Akár a művészetem, akár a szociális munkám révén.”

Horváth János számára igazodási pont Jézus Krisztus. „Ha csak ember lett volna, akkor is egészen egyedülálló, megismételhetetlen lenne az, amit tett. De hát tudjuk, hogy Isten Fia volt, aki szeretetből megváltott minket, és legyőzte a halált.”

Néhány művésztársával együtt Bódvelenkén, az ország egyik legszegényebb településen kifestette a falut, bibliai témájú képekkel, csaknem húsz festmény született így. A fia, ifjabb Horváth János fotózta le az alkotásokat, ezekből Berlinben már kiállítása is volt.

Horváth János a közelmúltban könyvet írt, Amikor hazafelé megyek címmel, remélhetőleg hamarosan megjelenik. A saját családjuk történetét írta meg benne, a szüleitől kiindulva. Bemutatja, hogyan tudnak békességben élni egymás mellett cigányok és nem cigányok. „Nagyszerű magyar emberekkel hozott össze az élet. Nem ülnénk itt, és nem beszélgetnénk hitről, művészetről, ha Szentirmai tanár úr nem mondta volna nekem, hogy: »Gyere csak, kisfiam, rajzoljunk, fessünk, mert látom, hogy mocorog benned valami.« Nem ülnénk itt, ha Zsidrák vagy Pető tanár úr nem foglalkoznak velem olyan nagy szeretettel. Rengeteget köszönhetek ezeknek az embereknek, akik mind magyarok voltak. Nem jó egy olyan társadalomban élni, ahol a gyűlölködés mérgezi a légkört. Miből áll szeretni egymást? Miért olyan nehéz ez? Ha gonosz vagy, lehet hogy azt mondom, hagyjál békén, de amíg nem tettél nekem semmi rosszat, miért ítélkezem rólad? Miért ne legyek inkább jó hozzád? Ez nekem alap, és kivétel nélkül mindenkivel.”

Horváth János vallja: „Kötelessége mindenkinek, nekem, neked, Gabikának, Nikinek és a fotósnak is, nagy adag jót adni a világnak, muszáj megmutatni a bennünk élő Krisztust. Azt, hogy nekem az életem így alakult, azért volt, mert sokat kaptam másoktól. S élnem kellett a kegyelemmel. Nem vagyok éhező művész, de ehhez el kell mennem a vasúthoz. A feleségem is dolgozik, takarít; támaszom volt mindig, csodálatos feleség, anya. Ha egy hónapig rácsokkal vennék körül a Horváth családot, eléldegélnénk a kamrában tárolt ételekből, és még egy kis süti is maradna. Csak bíznunk kell Istenben, az emberekben, a csodákban.

Elmesélek neked egy történetet, hogy milyen csodák történnek velem. Lyukóbánya Miskolc legszegényebb környéke, ötezer ember él itt elképzelhetetlen nyomorúságban, a családoknak egy kis része csirkét tenyészt, nekik sikerült önfenntartónak lenniük. Rendszeresen kijárok a telepre, beszélgetek velük, tanítom a kicsiket, adományokat viszek nekik. A közelmúltban borzasztóan el voltam keseredve, mert nem tudtam elvinni a gyerekeket nyaralni. Nekik ez hatalmas dolog. Nagyon mélyen voltam, amikor felhívott egy Thaiföldön élő festőbarátom, hála az Istennek, jómódban. Mondom neki, Franyókám, szomorú a lelkem, nem tudom elvinni a lyukósi gyerekeket nyaralni. Jánoskám, válaszolja, van nekem a Balaton környékén, Táskán egy házam. Tíz éve nem voltam benne, rád íratom, csak küldd el az adataidat. Nem hittem ebben igazán, de azért elküldtem az adataimat. El is felejtkeztem róla, amikor pár hét múlva jön a postás, hivatalos iratot hoz, a nevemre van iratva a ház, csak alá kellett írnom. Táska kilenc kilométerre van a Balatontól. Fel kell újítani, ezen dolgozunk most, és utána bármikor vihetjük oda nyaralni a gyerekeket. Az ehhez hasonló csodák mindenki életében megtörténnek, a kérdés, hogy felismerjük-e, vagy elmegyünk mellettük. Velem naponta történnek csodák.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »