Az életünkben törekszünk arra, hogy a világunk értelmes és kiszámítható legyen. Ok-okozati összefüggéseket próbálunk feltárni, megalkotni, magyarázatokat alkotunk arra nézve, hogy értsük és értelmezzük a körülöttünk és a bennünk zajló folyamatokat. Sok munkát fektetünk abba, hogy mindez kerek egésszé álljon össze.
Kialakítunk tehát egy többé-kevésbé egységes világot. És ha repedések jelennek is meg a falán, igyekszünk azokat betömni, elkendőzni, hogy megmaradhassunk abban a hitben, hogy az életünk értékes és elfogadható. Mindennapi cselekvéseink mögött ott van az idealizált képünk arról, hova is akarunk eljutni ezek révén. Jól akarjuk ugyanis „csinálni” az életet, ennek visszaigazolását várjuk másoktól is – ugyanakkor nem vesszük tudomásul, hogy csak a fantáziánkban létezik az az élettörténet, amely nekünk igazán tetszik.
Az árnyék tudatosítása több annál, amit a bűnbánaton szoktunk a hétköznapi szóhasználatban érteni. A bűnbánat során, a „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” megvizsgálásakor az énünk tudatos részére figyelünk. A teológia nyelvén ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az egyes bűnökben az eredendő bűn következményeivel találkozunk az életükben. Jung szerint ha nem foglalkozunk tudatosan az árnyékszemélyiségünkkel, akkor az kivetítéshez, projekcióhoz vezethet. Másban veszem észre azt, amivel magamnak is problémám van. Jézus is beszélt hasonló jelenségről: „Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3)
Mi is az, amivel szembe kellene néznünk, amivel le kellene számolnunk? Hamvas Béla rávilágít a sötét jelentőségére: „Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig… A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja.” A gonoszságot ugyanis nemcsak az elődeink örökségében, a társadalmi rendszerekben, a környezetünkben, másokban, hanem elsősorban saját magunkban fedezhetjük fel. Nemcsak az általános elvek szintjén, hanem a mindennapjaink valóságában. Mert bár szeretnénk másokat is meggyőzni cselekvéseink helyes voltáról, sokszor a saját tetszésünket sem sikerül elnyernünk, hiszen a kialakítani kívánt kép és a valóság nem mindig kongruens. A bűn és a bűntudat, a szégyen és a szorongás mindig része marad a történetünknek. Ahhoz, hogy valóban szembenézzünk mindezzel, és bűnbánatot tudjunk gyakorolni, először szükségünk lenne önmagunk megismerésére. Nemcsak felszínesen, hanem mélységében. A bölcsességhez és a változáshoz vezető út olyan szoros kapu, amelyen – őszintén megvallva – nem akarunk átkelni, hiszen itt szembesülnünk kell saját sötétségünkkel. A szembenézés és megbirkózás a gonoszságunkkal, a bűneikkel, a negatív örökségünkkel, a vakfoltjainkkal, az elfojtott agressziónkkal nem spórolható meg a változás útján. Ha ez nem történik meg, akkor a változásaink, megtéréseink is csak a felszínen maradnak, és alatta tovább hatnak a sötét részünk erői.
Keresztyénként nézve az önmagunk valóságának köreiből való kilépést és a szembesülést, majd pedig a belátáson alapuló integrációt önmagától nem képes megtenni az ember. A hívő számára ez isteni kegyelem. Mert keresztyén szempontból az is az, ha valaki magától jut el ide. A belső sötétségünkkel szembenézni nem egyszerű, de termékeny út. Ennek elkerülése olcsó kegyelem, de ha nekivágunk, akkor van kiút a sötétségből.
Bo Giertz Házát kősziklákra építette című könyvében olvastam ezt a történetet: egy öreg paraszt, János haldoklik, és nagyon bántják a bűnei, a hitetlensége. A fiatal lelkész odamegy hozzá, igyekszik őt vigasztalni azzal, hogy ő sem nagyobb bűnös, mint bárki más, megtette az életben, amit megtehetett – de János ettől nem tud megnyugodni. Elmegy hozzá egy ismerőse, egyszerű asszony, aki így szól hozzá: igen, János, nagyon bűnös vagy… de még nagyobb Megváltód van. Ekkor vigasztalódik meg.
A szerző református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tanára
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!