Egy Habsburg, akit belopta magát a rebellis komáromiak szívébe (1.)

Egy Habsburg, akit belopta magát a rebellis komáromiak szívébe (1.)

Történetünk maga a tömény romantika. S éppen Jókainkat ne ihlette volna meg a főhőse? Alakjára ismerhetünk az Ahol a pénz nem isten című regényében. Ám a történtek szolgálhattak volna akár egy szirupos operett librettójául is, hiszen adva van egy daliás főherceg, nagy múltú uralkodóház tagja, aki fényes karrier előtt áll, s mi több, már tábornoki uniformis feszül rajta, ám ő elveti kora általa túlhaladottnak tartott erkölcsét és elveit, lemond a rangjáról és vagyonáról, polgári nevet vesz fel, majd oltár elé vezeti szerelmét, egy bécsi szatócs lányát, az operaház balerináját. Hajóval hamarosan útnak indulnak az Újvilág partjai felé, ám hajótörést szenvednek és a boldog pár végleg eltűnik a színről.

Még tíz év sem telt el az osztrák-magyar kiegyezés óta, amikor Komáromban, ahol még parázslottak a véresen megtorolt szabadságharc eszméi, és a rebellis város lakossága így érthető ellenszenvvel viseltetett az azt leverő Habsburg-dinasztia iránt, egy napon híre kelt, hogy egy új főtiszttel gyarapodott a 12. gyalogezred tisztikara. Ez önmagában véve még nem olyan esemény, amelyről a komáromi piacon a kofák pletykálnak, hiszen a katonai garnizonban tisztek jönnek, tisztek mennek, ki törődik velük?

Ám ez az új jövevény, mint mondják, egy vérbeli Habsburg. No fene! Jó helyre került őfőhercegsége, itt bizony hamarosan megfagy körülötte a levegő – élcelődtek egyesek. Amikor hamarosan rájöttek, hogy nagyot tévedtek, már azt kezdték mondogatni – Ez a Habsburg nem „olyan” Habsburg. Vajon mivel szolgált rá a messziről érkezett új „officír” a Komáromban már-már elismerésszámba menő minősítésre?

Mielőtt történetünk hősének komáromi éveiről szólnánk – ne csigázzuk tovább a kíváncsiságot –, éppen ideje lenne nevén nevezni. Habsburg-Toscanai János Szalvátor főhercegről van szó, aki 1852-ben született Firenzében. Még gyermek volt, amikor apja, az uralkodó nagyherceg egy felkelést követően lemondott és családjával Ausztriába menekült, ahol Salzburgban telepedett le. Az ifjú Johann, akinek tíz édestestvére és három féltestvére volt, a kor szokása szerint a katonai pályát választotta annak ellenére, hogy ízig-vérig mediterrán alkat volt minden tekintetben. Műértő és -pártoló, kissé bohém, irodalom- és zenekedvelő, szűkebb baráti körökben liberális eszméket valló (az akkori szabadelvűség köszönőviszonyban sem volt a mai liberalizmussal) és hirdető ember, aki az ismerőseinek olykor előre köszönt az utcán.

Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek nyilván nem jellemezték, inkább megbotránkoztatták az „igazi” Habsburgokat, s így nem csoda, hogy egyre gyakrabban összetűzésbe került nemcsak a bécsi kormányzattal, de a dinasztiával is. Az 1865-ben katonai pályára lépett főherceg gyorsan haladt a ranglétrán, előbb ezredesként Komáromban állomásozott, a boszniai hadjáratban már egy gyalogdandár parancsnoka volt, majd altábornaggyá léptették elő.

Amikor 1876-ban új állomáshelyére, Komáromba érkezett, a város főutcájának a felső részén, az ipartestület emeletes székházában lakott, ám később felépült a városközpontban a neogótikus stílusú hatalmas Tiszti pavilon, amelyben a helyőrség tisztjei laktak családjukkal. A pompás épület angolparkra néző szárnyának a földszintjén kapott lakosztályt János Szalvátor. Az egyik régi városi legenda szerint, amelyet gyerekkoromban nagyszüleimtől hallottam, a főhercegnek meglehetősen a terhére volt a dinasztia tagjait kötelezően megillető etikett, s olykor még az is zavarta, hogy amikor késő éjszaka hazatérőben volt, a Tiszti pavilon főkapuja előtt álló őrség mindig zajosan tisztelgett. Mivel addig az épületbe csak a négy kapu egyikén át lehetett bejutni, a főherceg a lakosztályába nyíló ajtót vágatott a park felől.

Hírdetés

A helyőrségben viselt magas rangjánál fogva a kezdetektől igyekezett elősegíteni és ápolni a katonaság és a városi polgárság jó kapcsolatát. Többek között hamarosan elterjedt róla, hogy szenvedélyes műgyűjtő, aki ha vendégségbe volt hivatalos valamelyik családhoz, mindig megcsodált minden antik tárgyat, csecsebecsét. Sok érdekes történet és híradás maradt fenn róla a helyi sajtóban. Például jó és közvetlen viszonyban volt egyes helyi iparosokkal, akiket gyakran személyesen is meglátogatott, ha rendelt náluk valamit, s ilyenkor hosszasan elbeszélgettek. A korabeli visszaemlékezésekből egy demokrata (furcsa szó volt ez akkor!) ember karaktere bontakozott ki.

Amikor 1880-ban az árvíz elöntötte a város egy részét, a főherceg szorgalmazta, majd tevőlegesen támogatta a Duna-parti védőtöltés megépítését. S ami pedig a rossznyelvek epés megjegyzését illeti, miszerint nem tud magyarul,

Ezen igyekezetében, mint feljegyezték, Nemes Soma községi iskolai tanító volt segítségére. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, s ha németül beszédet kellett mondania, sosem felejtette el magyarul is elmondani. Így volt ez például 1879 nyarán is, amikor sokak meglepetésére a tiszti kaszinóban a király születésnapján németről magyarra váltott köszöntőjében. Olykor ugyan látták a Jó Pásztorhoz címzett fogadóban baráti társaságban, ám nemcsak a nagy nyilvánosságot, de még a kávéházakat is kerülte. Amikor csak ideje engedte, adjutánsa társaságában nagy sétákat tett a város főutcáján, vagy az angolpark árnyas fái alatt, de a város peremrészei sem maradtak ismeretlenek előtte.

A helyi sajtóban olvasható, hogy a főherceg 1879 decemberében azzal a kéréssel fordult a városi tanácshoz, hogy a városháza előtti térségen található régi közkút reneszánsz mívű vasrácsozatát engedjék át neki. Kérésének később eleget tettek, s a komáromi kút vasrácsozata ma is látható a főherceg egykori gmundeni kastélyának az udvarán. Amikor 1881 augusztusában János Szalvátor elhagyta Komáromot és Bécsbe költözött, a város lakossága szomorúan vette tudomásul a távozását. A polgármesternél tett búcsúlátogatásakor elmondta, sajnálkozva hagyja el Komáromot, mivel élete annyira összeforrott a várossal, hogy örökre komáromi polgárnak fogja érezni, vallani magát.

S míg csak élt, a komáromiak rokonszenve és szeretete végigkísérte a főherceget, akit születésnapján a város polgármestere a lakosság nevében mindig táviratban üdvözölt és jókívánságait fejezte ki. Bárhol is érte az üdvözlő távirat János Szalvátort, mindig meleg szavakkal mondott köszönetet a jókívánságokért. A nyolcvanas évek beköszöntével már gyérülnek a városi lapban a János Szalvátorról (alias Orth János) a híradások, mígnem elterjedt a szomorú hír, hogy 1890. június 12-én Dél-Amerika partjai mellett hajója elsüllyedt és utasa a tengerbe veszett. Egy év telt el azóta, hogy a komáromiakkal táviratot váltott a madridi királyi udvarból.

Arról, hogy János Szalvátor főhercegből miként lett Orth János névvel egyszerű polgár, illetve tengerészkapitány, legközelebb számolunk be…


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »