Az egyenlőség a nők és a férfiak közös érdeke. Ezt ma már egyre többet halljuk, a gyakorlatban viszont ez mégse nyilvánul meg. Folyamatosan olyan narratívában jelennek meg a női-férfi problémák, amik a másik nem problémáit részben, vagy teljesen nem létezőnek tekintik, lekicsinylik, vagy azok felvetésével szemben elsősorban kritikusak, mintsem támogatóak. Ezzel szemben olyan férfi, vagy női egyenlőségért küzdő közösséget én nem látok, ahol az értékelvűségen alapuló szolidaritás és a másik nem egyenlőségének aktív támogatása lenne meghatározó. Ennek az oka, hogy olyan politikai-ideológiai törésvonalak alakultak ki, amelyben az egyenlőségpárti nők és férfiak meg vannak osztva. Ezt pedig közösségi szinten nagyon nehéz felülírni. De meg kell próbálni.
A Modern Férfipolitikáért Mozgalom értékrendje és céljai szerint erre törekszik. A mozgalom értékei, céljai és az ehhez köthető politikai racionalitás alaposan indokolja azt, hogy az olyan női egyenlőségi kérdésekhez is támogató és konstruktív módon viszonyuljunk, mint a nők és a férfiak átlagos keresete közötti statisztikai különbségmegszüntetése. Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy még a mi támogatói csoportunkban sem érvényesül az egyenlő mérce.
Ez látszik azon, hogy egy-egy társadalmi szintű női – és férfiprobléma felvetése kapcsán mennyire eltérő reakciók vannak. Ha felvetek egy olyan férfiproblémát, mint az, hogy a férfiak rövidebb ideig élnek, vagy hogy a férfiak kiszorulnak az oktatásból, többnyire like-ok jönnek, támogató hozzáállás, semmi kritikus hozzászólás. Ez jó, a csoport ebben a tekintetben funkcionalitásának megfelelően működik, hiszen ez összhangban van a csoportunk értékrendjével és céljaival.
Ezzel szemben, ha felvetek egy társadalmi szintű női problémát, hasonló logika mentén (például azt, hogy eltérő a nők és a férfiak átlagos fizetése), teljesen ellentétes a helyzet. Kevesebb like érkezik és nem a támogató vagy a pozitív hozzászólások vannak túlsúlyban, hanem a csoport által értékrendi alapon kijelölt megközelítési módtól, prioritástól eltérő kritikus hozzászólások, kérdések. Erre említenék néhány példát.
Első példa: “Miért lényeges kérdés egyáltalán a nők és a férfiak egyenlő keresete, hiszen a nők és férfiak egyéni döntéseinek eredményeképp alakul ki az a nők és a férfiak közötti statisztikai fizetésbeli különbség, amit a KSH adatai mutatnak.” Az itt megjelenő logika alapján ugyanilyen jellegű észrevételt lehetne tenni akkor, amikor a férfiak egészségi, illetve oktatási hátrányait vetem fel, ezt mégse szokták megkérdezni. Nyilván szerepe van az egyéni döntéseknek is, de a kiindulási pontunk, akárcsak a férfi-problémák esetében, itt is az, hogy a látszólag egyéni döntések is sztochasztikusan meghatározottak a társadalmi hatások (például normák, minták, sztereotípiák) által.
Második példa: “Ez ugye nem jelenti azt, hogy a nőknek kevesebb teljesítményt kell nyújtaniuk?” Meg lehetne kérdezni mondjuk a fiúk iskolai hátrányainak problematizálásával kapcsolatban is ugyanezt, mégse szokták felvetni. Egyébként, a válasz természetesen nem. Itt nyilván van egy olyan értékrend emögött, ami az egyenlőséget helyezi első helyre. Tehát nem a teljesítmény-elv az első a gondolkodásunkban, hanem az egyenlőség-elv. De ez nem jelenti azt, hogy meg kell szüntetni a teljesítmény alapú elvárást, az sok tekintetben káros lenne az egyenlőségre is, hiszen egyenlőtlenségek oka nagyrészt épp az eltérő nemi alapú elvárások.
Például a fiúk iskolai egyenlőségének megoldása terén sem a gimnáziumi kvóta az ideális, mert a kvótáktól nem lesznek azonosan jó kompetenciákkal rendelkező tanulók a fiúk és a lányok, sőt ha könnyebb lenne kvóták miatt bejutni a gimnáziumba, az nem csak a lányokkal szembeni igazságtalan szabályzás miatt lenne problémás, de amiatt is, hogy ez még ronthatja is a fiúk kompetenciáit, hiszen a könnyebb bekerülés esélye kevésbé ösztönözné őket tanulásra. A bérkülönbségre ugyanez igaz, ha a bérek egyenlőtlenek, de különbség van más téren (munkaórák száma, kompetenciák) az szintén egyenlőtlenség (azt magam is sokszor kiemeltem már, hogy egyúttal a férfiak munkaerőpiaci terheinek csökkentése is kívánatos cél).
Az egyenlőségről egy tágabb kontextusban kellene gondolkodni. Nemcsak úgy, hogy van egy indikátorunk (átlagos bér, nemek aránya gimnáziumokban), hanem látni azt is, hogy mik azok a társadalmi különbségek, amik hatással vannak ezekre és olyat intézkedéseket hozni, amik a probléma okát ragadják meg, illetve természetesen olyan intézkedéseket, amik nem erősítenek meg más egyenlőtlenségeket. Konkrétan a fiúk iskolai hátrányai esetén például a kompetenciáikat fejleszteni azokon a területeken, ahol lemaradásban vannak (pl. szövegértési kompetenciákat több olvasással lehet fejleszteni), az iskolához közelebb hozni őket (jobban bevonni az iskolai programokba), szemléletformálással megváltoztatni a tradicionális iskolaválasztási mintákat (a szülők fontosabbnak gondolják azt, hogy a fiúk szakmát szerezzenek, mint a lányok, ezért inkább küldik őket szakmai végzettséget adó iskolába, a lányokat pedig gimnáziumba, akkor is ha ugyanolyan jó tanulók). A fizetésbeli különbséget pedig például mérsékelni lehet eltérő szakmaválasztás ösztönzésével, a nők kompetitív kompetenciáinak erősítésével, vagy a gyermeknevelés területén az anya és az apa egyenlő szerepvállalásának támogatásával.
Harmadik példa: „Igen, támogatom a nők béregyenlőségét, de”… ilyen és ilyen feltételekkel. Hasonlóképp, feltételeket is lehetne sorolni a férfitémáknál is, de ezt megint nem szokta senki középpontba helyezni…
Mindhárom itt említett példa azt mutatja, hogy van egy női problémafelvetés, ami kapcsán nem a nők perspektívája van fókuszban, nem a támogató hozzáállás uralkodik a közösségen belül, hanem a másik problémája kapcsán a saját perspektívánk felvetése. Ha azt mondom egy felvetéssel kapcsolatban, hogy “ezt kellene csinálni”, vagy “szerintem így lehet ezt elérni…“- ezek támogató attitűdök. Ha viszont azt mondom, hogy “ezt ne csináljuk, azt ne csináljuk…”, vagy “így és így nem lehet elérni”, “csak ilyen és ilyen feltételek mellett támogatom”, az nem az.
Tagja vagyok egyenlőségért küzdő női csoportoknak is. Hasonlóan mennek a dolgok ott is, úgyhogy ezt a másik oldalról is tapasztalom. Például az egyik csoportban (ami neve/célja szerint ráadásul nem is női csoport, hanem általában a nemek közötti egyenlőségen alapuló gyermekneveléssel foglalkozik, de a megszólalók körülbelül 90 százaléka nő és teljesen női témák vannak többségben), amikor valaki megosztott egy apák egyenlő szerepének fontosságát hangsúlyozó bejegyzést (ami konkrétan a mi petíciónk volt), szintén telesen negatív attitűd volt a többség részéről. Konkrétan ilyen bejegyzések voltak:
1. A probléma nem is létezik.
2. Létezik a probléma, de a férfiak egyéni döntései, hogy nem foglalkoznak a gyerekeikkel.
3. Ő egyenlőségpárti, de ebben nem tartja szükségesnek az egyenlőséget, mert…
4. Férfijogi téma, ami részéről már támogatást kizáró dolog és mindezt alátámasztja férfijogi mozgalommal kapcsolatos negatív sztereotípiákkal, amihez egyébként köze nem volt a petíciónak.
Egy hozzászólás volt, ami egyetértő volt, az nem kapott egy like-ot sem, egy rakás olyan komment volt, amit itt említettem, azok meg kaptak hatot, hetet.
Annak, hogy az ember konszenzusra jusson, együttműködéseket alakítson ki, vannak meghatározottságai. Egyéni szinten is és közösségi szinten is. Ha én mindig a saját perspektíváimat hangsúlyozom a másik problémái esetén is, abból törvényszerűen nem lesz konszenzus és nem fog szolidaritás kialakulni (a másik a következtetést fogja következtetésként levonni, hogy azok nekem nem számítanak). Én úgy látom, hogy női-férfi egyenlőséget célzó csoportokban nagyrészt így működnek a dolgok. Ez a realitás. Látni kell, hogy mikor ettől el akarunk térni, széllel szembe megyünk. Ha el akarunk jutni a célhoz, akkor át kell gondolni ennek a stratégiáját, ideológiailag, értékrendileg meg kell alapozni ezt, közösségi szinten ennek elvben és gyakorlatban is érvényt kell szerezni.
Erre figyelni azért prioritás, mert ebben főképp másnak kellene lenni, mint a többiek.
Egy ilyen nemileg megosztott közéletben ettől eltérő közösséget létrehozni nagyon nagy kihívás, mert az emberekben azok a viszonyulások rögzültek, amik nem a szolidaritáson alapulnak. Ez részben nehéz (nyilván egy uralkodó paradigmától eltérni azzal jár, hogy sokak számára népszerűtlen lesz), de vannak potenciális lehetőségek is ebben: például azok bevonása, akik ma épp azért tartják távol magukat a nemi egyenlőség témájától, mert vállalhatatlan számukra az, ahogy a diskurzus zajlik.
A megértő és támogató hozzáállás a kulcs. Egyéni szinten néhány feministával, női aktivistával nagyon jól tudtam beszélgetni erről, ők is elmondják, hogy a nőknek hol van problémája szerintük, én is, hogy a férfiaknak hol, és nagyrészt egyetértünk. Ezt lenne jó közösségi szintre emelni, tehát ne egy-egy ember között legyen ez így, hanem egy-egy teljes közösség tudjon ebben a szellemiségben működni, ami aztán ezt a szemléletmódot intézményes keretek között is képviselni tudja. Azt gondolom, hogy az ilyen egyenlőség-centrikus férfi és női közösségek tudnának egy olyan paradigmaváltást elhozni, amire nagy szükség lenne, mind a nemek közötti egyenlőség érdekében, mind a nemek közötti konfliktusok visszaszorítása érdekében.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
