„Akkor már ez volt az otthon” – a bátorkeszi születésű Bottyán Imre emlékei a lakosságcseréről Vataščin Péter2025. 01. 05., v – 17:41 Felsőszentiván (Magyarország) |
A Bajától nem messze levő Felsőszentivánra és környékére a lakosságcsere nyomán számos településről kerültek magyarok. Nem volt kivétel Bátorkeszi sem. A község szülöttje, Bottyán Imre Felsőszentivánon elmesélte nekünk, hogyan kötődik a szülőföldjéhez, ill. a már nem is annyira új otthonához.
Bottyán Imre 1941-ben született Bátorkeszin, így a kitelepítést még igazán gyerekfejjel élte meg – ám elég idősen ahhoz, hogy bőven legyen saját emléke a jogfosztottság idejéről.
Bármennyire is súlyos időszakról beszélünk, első kérdésemre válaszolván a nagyközségről először egyértelműen a szép emlékekre asszociál. Ennek egyszerű az oka: testvérével, unokatestvéreivel és az utcabeli gyerekekkel folyamatosan játszottak. Majd szinte magától értetődően tér rá, hogy eközben javában zajlott a második világháború. Lassú, tagolt és a lényegre törő beszéddel pontosan írja le a családjuk tragédiáját.
Kapcsolódó cikkünk Felsőszentiván (Magyarország) |
A csehszlovákiai magyarokat a második világháború után sújtó üldöztetés pontosan annyi egyéni történetet jelent, ahányan átélték azt. Nyilvánvaló dolognak tűnik mindez, de talán mégis érdemes hangsúlyozni. Az év utolsó napjaiban a naszvadi születésű Fekete Lajosnét, lánykori vezetéknevén Hamrák Ágnest kerestük fel a magyarországi Felsőszentivánon, hogy az életéről és emlékeiről meséljen.
„Hát, megvan a korom, de emlékszem mindenre. Még most is!”
– tisztázza gyorsan Hamrák Ágnes már a beszélgetésük elején. Három hónap múlva ünnepli a 90. születésnapját, s elsöprő vitalitással beszél mindvégig felsőszentiváni házában. A községbe 13 naszvadi családot telepítettek a lakosságcsere nyomán. Magyarországi életének első állomása nem a mostani bácskai lakhelye volt. Szüleivel (Hamrák Vincével és Lebó Máriával) és három testvérével, illetve négy másik naszvadi családdal együtt a somogyi Bonnyára (Tabi járás) került. A községben élő svábokat Németországba telepítette ki a magyar állam, az ő helyükre érkeztek a csehszlovákiai magyarok.
Kapcsolódó cikkünk Felsőszentiván (Magyarország) |
A Bajától nem messze levő Felsőszentiván több mint egy tucat naszvadi családnak adott új otthont 1948-ban – a környékre pedig még többen érkeztek, s nemcsak erről a településről. Az önkormányzati és civil kurázsinak köszönhetően ma szinte minden lehetséges szinten tartja egymással a kapcsolatot a szlovákiai város és a magyarországi község.
Szeged irányából Felsőszentivánra tartva azon gondolkodom, vajon hogyan érzékelték ezt a tájat az ide telepített (cseh)szlovákiai magyarok? Különösen a naszvadiak, hiszen közülük 13 család érkezett a mondott községbe a lakosságcsere-egyezménynek köszönhetően. Azt hiszem, ha Naszvad déli térségét, az Ímely felé eső területet idézzük fel, akkor ez a felső-bácskai táj sem lehetett annyira idegen az ideérkezőknek.
Felsőszentiván jelenleg egy 1600 (más adatok szerint 1900) fős falu a bácskai róna közepén, Bajától mintegy 18 kilométerre keletre. Sok naszvadinak viszont alighanem nem kell részletesebben bemutatni. Az elmúlt 30 évben, sőt azelőtt is sokan jártak itt közülük – és számos szentiváni megfordult Naszvadon is.
Fekete Andrással, nyugalmazott pedagógussal, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének vezetőjével ülünk le, hogy végigbeszéljük ezt a mára nem mindennapivá és sajátossá fejlődött kapcsolatrendszert. Nem annyira értetődik ugyanis magától, hogy egy felső-bácskai, ill. egy Vág és Garam közi településnek mi dolga lehet egymással.
Új otthon
„A deportáltak nagyrésze Naszvadról érkezett Felsőszentivánra. Gyakorlatilag ők az utolsó transzporttal jöttek, és már »jogtalan« volt az áttelepítésük, hiszen ’48 áprilisában úgy volt, hogy lezárult a folyamat. A családunkban mindkét nagyszülői oldalon megkapták a deportálásról szóló papírokat, tehát az anyai és az apai családom is. Októberben Érsekújvárban vagonírozták be őket, és nem is tudták, hova fognak érkezni. Csengődön az állatokat leengedték legelni a vasúti pálya mellé, mert több napot álltak ott. És akkor a következő állomás volt Bácsbokod, ez itt van tőlünk nem messze. Oda is kerültek naszvadiak egyébként, meg több felvidéki. Az ottani vasútállomáson várták őket a tehergépkocsik, és akkor derült ki, hogy ki hova kerül. A várakozásoknak az volt az alapja, hogy innen még zajlott a svábok kitelepítése“ – fejtegeti hosszan Fekete András, mindvégig kitérve a saját családi hátterére is.
„Cseszkók”, mondták az újonnan érkezettekre, akiket azonban többnyire pozitívan fogadtak a helyiek.
„Még én is hallottam, illetve rám is mondták. Egy 5-6 éve ráadásul megkerestek, hogy egy szlovák nyelvű levelet kéne lefordítani. Én csak néztem, mire megkérdezték, hogy »de ti nem Szlovákiából jöttetek?«”
– érzékelteti Fekete, milyen hosszú ideig tarthatják számon ki-ki származását.
A felső-bácskai település és környéke bő hét évtizeddel ezelőtt a mainál jobban volt multietnikus. A magyarok mellett bunyevác, horvát, sváb közösségek éltek itt. Ide érkeztek hát a csehszlovákiai magyarokat szállító transzportok. Naszvadon kívül többek között Szemetről vagy Királyhelmecről is. Nem mindenkinek tetszett azonban, hogy egy-egy család a nagy és tágas sváb házakba költözhetett be. Ennek ellenére épp a helyben maradó németekkel volt általában jó a deportáltak viszonya.
Ahogyan Magyarország más részein, úgy a csehszlovákiai magyarok közül itt sem maradt mindenki helyben. Épp a naszvadi családok egy része visszaköltözött például Dél-Komárom és Oroszlány térségébe, mások pedig a rokonok közelségét választották. Akik azonban maradtak, azok egy része az 50-es évek végétől már elkezdte tartani a rendszeres kapcsolatot a Csehszlovákiában maradt rokonaikkal. Ez fontos feltétel volt, hiszen tudtak kihez menni – míg azok, akiknél ez nem teljesült, esetenként sosem tértek vissza szülőföldjükre. Olyanokról is tudni, akik nem tudták feldolgozni az áttelepülést: öngyilkosok vagy szenvedélybetegek lettek. Mások pedig életük végéig hallgattak arról, hol is éltek korábban.
Fekete András már helyben született, ám két-három éves korában a szülei már elvitték Naszvadra. A családjukban egyébként folyamatosan téma volt a lakosságcsere és a szülőföld. Olyannyira így volt ez, hogy a fiatalok néha már-már unták, hogy még akár a disznóvágások alkalmával is a falujukról beszéltek az idősebbek.
Idővel egy-egy vezéregyéniségnek számító „vezető” is kikerült a naszvadiak közül a tágabb könyéken. Ilyen volt például Lebó Sándor Bácsbokodon, vagy Maráz László nevét is sokan emlegetik, aki többek között rádiójátékot forgatott a deportáltak életéről.
Hogy a naszvadiak és más szlovákiai magyarok hogyan is hatottak konkrétan az új otthonuk társadalmára, azt a legkönnyebben talán a kertészkedésen keresztül érthetjük meg.
„Fekete nagyapám nagyon komoly területeken nevelt paprikát és egyebet. Annak idején részvényes volt az érsekújvári paprikamalomban, Naszvadon dohányt is termeltek. Itt búzát, kukoricát és napraforgót termeltek a helyiek. A melegágyas kertészetet a felvidékiek honosították meg ezen a vidéken”
– hangsúlyozza Fekete András, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a fóliázás elterjedésével később további lendületet kapott a folyamat, ami a legtöbb háztartásban a naszvadi háziasszonyok kemény munkáján alapult.
Testvértelepülések – minden szinten
Hogy mennyi értelme van egy testvértelepülési kapcsolatnak, az mindig kérdéses. Sok esetben csak formális szinten működik ez a kötelék, más esetekben viszont számos „csatorna“ kialakul, szinte önmagától. A mi esetünkben az utóbbiról van szó. Noha a lakosságcserét átélt emberek utolsó nemzedékének már csak egy töredéke él, a leszármazottak, sőt még mások is ilyen vagy olyan módon éltetik a köteléket.
Felsőszentiván és Naszvad szorosabb kapcsolata a 80-as évekig húzódik vissza. Fekete András ekkor a helyi művelődési központban dolgozott. Dibusz Jánossal közösen szervezték meg, hogy félső-bácskai településen is bemutassák a Csemadok Naszvadi lakodalmas című, nemrég újból bemutatott műsorát. Erre 1988. november 12-én került sor, telt ház mellett.
„Akkor még nagyon könnyű volt az elszállásolás, hiszen sokan éltek az idősebbek közül. Tehát házaknál fogadtak mindenkit a rokonok, ismerősök. Gyakorlatilag a deportálások 40. évfordulójához illesztettük a naszvadiak fellépését”
– fejtegeti. Akkor és később is gyakran megesett, hogy a „deportált” generáció tagjai anyagilag is támogatták, hogy megvalósuljon egy-egy rendezvény. Emellett az önkormányzat, később pedig a Rákóczi Szövetség regionális szervezetének megalapítása után formális pénzforrásokból is igyekeztek finanszírozni a programokat.
A rendszerváltást követően aztán mind többször, mind több szálon kereste egymással a kapcsolatot a két település. A kulturális és művelődési élet szereplőin kívül az önkormányzatok is megtették a szükséges lépéseket: 1995 óta él a hivatalos testvértelepülési kapcsolat Haris József és Pataricza Máté jóvoltából. Emellett az iskolák, a labdarúgás és az egyházak szintjén is valamilyen módon megismerkedtek egymással az emberek, intézmények. Az 50. évforduló alkalmából pedig 1998 óta emléktábla őrzi Felsőszentivánon a deportáltak emlékét.
„Ezen túlmenően olyan embereknek is kialakultak a Naszvaddal való kapcsolatuk, akiket semmiféle rokoni szál nem fűz oda. Például a labdarúgás révén azok, akik szentiváni színekben jöttek velünk focizni, azok ott összebarátkoztak”
– fejtegeti Fekete András. Ez pedig nemcsak az ő falujukra jellemző, hiszen például a szomszédos Rémről és sok helyi magyar kötött barátságot naszvadiakkal. Vagy például a szintén szomszédos Csávoly horvát egyesületnek van nagyon jó kapcsolata van a naszvadi Csemadoknak.
Az pedig már szinte kuriózumszámba megy, hogy múlt nyáron több mint 90-en „Fekete-találkozót“ tartottak Naszvadon. Mindannyiukat a közös eredet fűzi egybe: az 1872-ben született naszvadi dédszülőket vették alapul. A legfiatalabb résztvevő egy másfél éves kisgyerek volt, így az ő generációjával együtt több mint hat nemzedéknyi időt fogott össze a tág értelemben vett rokonság.
Így volna mindez a lakosságcsere nélkül is? Aligha. Fekete Andrással egyetértünk abban, hogy paradox módon a jogfosztottság éveinek tragédiái, traumái nélkül jó eséllyel szinte semmi nem lenne abból a kötelékből, amely már évtizedek óta bővül és erősödik. Mindezt úgy is lehet magyarázni, hogy Felsőszentiván és Naszvad között egy ma is több száz ember éltetett példaértékű kapcsolat szövődött, ami számos tekintetben képes volt meghaladni a lakosságcsere romboló hatását.
(A következő napokban két, gyerekkorában Csehszlovákiából deportált és most Felsőszentivánon élő személy történetét is bemutatjuk majd.)
Útnak indulni
A fehér lapot több mint egy évvel a deportálás előtt kapták meg. „Hát nem fogadtuk örömmel, de tudomásul kellett venni. Igen, tudomásul…” – állapítja meg világos szomorúsággal a hangjában. A korabeli hangulatot a beszélgetésünk során mindvégig nagyon tömören összegzi:
„Muszáj volt, igen. Én emlékszem rá, hogy muszáj volt.”
1947 november végén készítették össze az ingóságaikat, s december elején indultak útnak. „Hát jöttek a teherautók, ehhez hozzá kellett készülni. Egy héttel az indulás előtt minden be volt csomagolva. Például az állatokat is hoztuk. Mert mindent hozni kellett nekünk. Volt három lovunk, négy vagy öt tehenünk és disznóink. Anyadisznó is volt. Még azt is tudom, hogy kismalacok is voltak. És ez mind be lett rakva a vagonba.” Magára a vonatútra nem emlékszik túlságosan rossz emlékként. A „lakhelyül” szolgáló vagonrészben szinte mindennapi életüket élték, hiszen az állatokat folyamatosan el kellett látniuk. Édesanyja emellett jócskán felkészült az utazásra: 10 napra elegendő kenyeret és két kemence kalácsot sütött ki. Gyakrabban haladtak éjszaka, míg nappal volt, hogy egy teljes napot is várakozással töltöttek.
A rokonságuk legtragikusabb esete az egyik nagybátyjával történt meg. Őt súlyos betegsége ellenére is kitelepítette a csehszlovák állam, majd menetközben annyira rosszra fordult az állapota, hogy a kezelések ellenére Budapesten meghalt. Barcsra transzportált családja csak utólag értesült a halálról és a temetésről.
Új élet, új barát
Bonnyán egy „sváb házba” költözhettek be. „Abból már korábban ki voltak rakva a svábok, mert azok pedig »volksbundok« voltak [Volksbund – a magyarországi németek politikai, társadalmi szervezete volt]. Igen, és minden vagyonuk el lett nekik véve, és Karádra mentek lakni, ott voltak ők a cselédek, a cselédjük pedig ott maradt a mi házunkban” – meséli. A korábbi lakók nyomát azonban máshogyan is megtapasztalták. Hamarosan egy Hamrák Ágnessel egyidős lány, Ősi Irén bukkant fel a háznál.
„Mondta, hogy ő ebben a házban minden nap itt volt, mert itt volt neki a barátnője” – emlegeti még most is hálásan. „Nekem mindjárt lett ott társam”.
Hogy milyen különbség volt a bonnyaiak és a naszvadiak között? Néha egyeztetni kellett a tájszólást, ugyanis amikor a helyiek azt mondták, „borsóleves”, az valójában bableves volt. Arra vonatkozóan azonban nincsen emléke, hogy az eredeti bonnyaiak különösebben idegenkedtek volna a naszvadiaktól, míg az ő családjuk végül szerves részét képezte a helyi közösségnek.
Szülei az első pár évben magángazdálkodók voltak, majd őket is bekényszerítette a Rákosi-rendszer a termelőszövetkezetbe. Édesanyjuk a faluban egyébként csak nyolc évet élt, ugyanis 50 éves korában elhunyt. Még a TSZ-esítés előtt azzal tűntek ki a gazdálkodásban, hogy az édesapja vetőgéppel dolgozott a bonnyai földeken, ugyanis ilyen gépe másnak nem volt a faluban. Sok naszvadival ellentétben ők viszont nem kertészkedtek, a szülők az állatokra specializálódtak. Az édesapja a papi birtok szőlőjét megvette, így borászkodással is foglalkozott. Nem rémlik, hogy nehézséget okozott volna a családnak a somogyi gazdálkodási körülményre való átállás – ott folytatták, ahol Naszvadon abbahagyták.
Hazatérés(ek)
Hogy a szülőföldhöz fűződő kapcsolat sok esetben mennyire nem lazult a deportált családok esetében, arra Hamrák Ágnes életében is van egy jó példa. Egy egyszerű oknál fogva a Dunántúlról és Duna–Tisza közére került. Ám felsőszentiváni férjét, Fekete Lajost szintén Naszvadról telepítették ki Magyarországra, ráadásul a szüleik ismerték is egymást korábbról. Így alakult, hogy már 65. éve él ebben a községben, amely mintegy 150 kilométerre van Bonnyától.
13 év kihagyás után, 1961 karácsonyán járt először Naszvadon a deportálás után, ami nagyon szép emlékként él az emlékezetében. A hátrahagyott házukat is megnézte, ami egyébként még ma is áll. A háború idején kezdték építeni, s noha nem fejezték be teljesen, ennek ellenére gyakoratilag teljesen új ingatlant kellett maguk mögött hagyniuk.
„Egyetlenegyszer voltam benne, mikor legelőször voltunk Naszvadon. Kiskőrösi család lakott benne. Megengedték, megbeszéltük velük. Ilyen idős, gyermektelen házaspár voltak ők”
– mondja a legkisebb neheztelés vagy keserűség nélkül.
Hamrák Ágnes nagyszülei még a lakosságcsere előtt elhunytak. „Az én szüleim soha nem voltak otthon. Soha. Édesapámnak egy testvére volt, édesanyámnak több. Viszont azok mind Magyarországon voltak, és nekünk nem volt hova nagyon menni. Nekünk nem volt ott rokonunk, akihez menjünk. Én akkor jártam először Naszvadon, mikor Felsőszentivánra jöttem férjhez. Neki otthon maradt egy testvérbártyja, aki már nős volt” – meséli. Felső-bácskai otthonukban aztán egész életében a kerttel (pl. dohánytermesztéssel) és a háztartással foglalkozott: anyagi gondjuk sosem volt a férjével.
Egyszer a testvére is társult hozzájuk egy naszvadi úton, aki csak nyolcéves volt a kitelepítéskor.
„Ő a Nyitrára, a folyóra volt nagyon kíváncsi. Aztán azt mondta: a Nyitra nem az, ami valamikor volt. A folyót, azt ugye időközben lecsatolták. Csúnya volt neki a vize. Nyár végén voltunk ott, a zöld víz tele volt ilyen mindenféle vízi növényekkel”
– mondja a hamarosan 90. életévét betöltő asszony.
„Hát most már szentiváni vagyok, mert 65 éve is már, hogy itt élek. Elmegyünk Somogyba is, mert a szüleim ott vannak eltemetve”
– boncolgatja, hogy hova és miért kötődik. Hogy 1961 óta hányszor látogatott vissza Naszvadra, azt össze sem tudná számolni. Legutoljára 2024 nyarán a Fekete család, illetve rokonság nagytalálkozójára vitték el őt. Habár 13 éve özvegy és tudatosítja, hogy a családban ő a legidősebb, azonban nem gondolja, hogy többé már nem kéne utaznia. Ha lesz rá alkalma és ereje, még többször vissza fog térni szülőföldjére.
Deportálás előtt háború
„Én még egész apró gyerek voltam, pár hónapos. Apámat, Bottyán Istvánt behívták, és irány a front. Elment. És hát teltek a hónapok… Még nem voltam egyéves, amikor jött a hír, hogy vége. Befejezte. Elesett ott a doni csatározásoknál. Ez 1942 október történt. Hősi halott lett. Akkor visszaköltöztünk Kajtár György nagyapámékhoz, anyám szüleihez“
– meséli kitartó tempóban. A szomorú eseményeket, ahogyan azt a korosztályuknál máskor is észrevettem már, méltósággal és önsajnálat nélkül beszéli el.
Az alapvetően földművelésből élő családot aztán egy további csapás érte: édesanyjának bátyja is súlyos érülést szenvedett a foroton. Túlélte, de a bal lába helyén „jóformán csak egy csonk maradt“. Noha Bátorkeszinél hosszú hetekre megrekedt a front, a harcokat viszont sikeresen átvészelte a család.
Utolsó között deportálták őket
A jogfosztottság éveiben aztán hosszú ideig tartó bizonytalanságban élt a család és a rokonság. A fehér lapról a község elöljárója értesítette őket, amellyel kapcsolatban több este is visszatért hozzájuk. Bottyán Imre a nagyszülei körül „sündörögve“ hallotta először, hogy „át leszünk telepítve Magyarországra, és össze kell készíteni a dolgokat“, mivel bármikor megindíthatták őket. Ám erre még sokáig nem került sor.
Eközben édesanyja legidősebb testvérét, a nagynénjét és családját Morvaországba deportálta az állam, ahol egy évig tartózkodtak. Egy alkalommal még meg is látogatták őket az édesanyjával
Bottyán Imre emlékei szerint aztán amikor mégis elindult a családjuk deportálása, s útnak indultak a köbölkúti vasútállomásról, akkor az utolsó transzportok egyikével lépték át az országhatárt nagyjából akkor, amikor Edvard Beneš elhunyt. „Mi még pont átfértünk“ – állapítja meg.
Gyakorlatilag azonnal Felső-Bácskába kerültek, egészen pontosan először Bácsalmásra, ahonnan teherautók vitték őket Felsőszentivánra. „Mi kilencen voltunk: a nagyszülők, a nagybátyám a felesége, két gyerekük, aztán mi hárman, az édesanyám, a bátyám, meg én. Kilencünket ide telepítettek Szentivánra, egy sváb házba a Szabadság utcában. A másik oldalon szintén egy falubeli, bátorkeszi család volt: három gyerek, meg a szülők. Ők voltak a Mudrákék, akik valamivel hamarabb kerültek oda“ – meséli Bottyán Imre, gyorsan hozzátéve, hogy ők aztán egy idő után visszaköltöztek a határ közelébe, Esztergomba.
A felsőszentiváni házukat azonban egy helyben maradt sváb családdal osztották meg. Az első időszakban a helyi lakosságból pedig volt, aki idegenkedett tőlük.
„A faluban általában »cseszkóknak« hívtak minket. Ilyen kiközösítésről volt szó több alkalommal. Volt itt a templomtéren ez a játszótér, hát össze-összejöttünk játszani, focizni, de akkor hanyagoltak, hát az volt, hogy »hát mert cseszkó vagy«. Ilyen volt a beilleszkedés egy új otthonba, mert már akkor ez volt az otthon. Egy kicsit mindig éreztették azt, hogy mi máshonnan érkeztünk, máshonnan jöttünk“
– mondja, mi is volt az első évek fő nehézsége. Ez azonban már régen volt, majd végleg el is enyészett. Ma pedig nem kérdés számára, hogy hová tartozik:
„Most már végeredményben szentiváni vagyok, mert itt tényleg sok-sok év telt el”.
1956-ban egy időre Bátorkeszin ragadt
Bottyán Imre is azon kitelepítettek közé tartozik, akik végül sokszor látogattak haza a szülőföldjükre. Az első alkalomra azonban hosszú évekig várniuk kellett. Mire aztán először 1956 nyarán hazamehetett Bátorkeszire, a hivatalosan megadott egyhónapnyi időnél jóval tovább maradt.
„Hát ki is mentünk. Nekem ugyebár nyitott könyv volt a falu. Ahogy megérkeztünk, minden utca, ház olyan volt, mintha tegnapelőtt jártam volna ott“ – emlékszik vissza. Apai nagyapja nem sokkal ez előtt halt meg, neki már csak a sírját tudták felkeresni.
Végül a Bottyán-rokonsággal töltötte az idő nagy részét, s a pékségben is dolgozott, ugyanis abba az időben még ezt a szakmát tanulta. Ő maga is szeretett focizni, s mikor egy sérülés miatt Bottyán Károly nevű rokona kimaradt a bátorkeszi csapatból, Bottyán Imre az ő igazolásával kezdett el játszani a meccseken.
„Anyám hazatért, én pedig kint maradtam. Nem kerestek. Aztán focizgattam, meg bejártam a pékségbe. Több helyen, nagynénémnél, sógoromnál laktam. Több hónapot voltam így, mivel az 56-os gubanc, a forradalom végül kint ért. Úgy sikerült hazajönnöm, hogy a unokanővérem vőlegényének a bátyja finánc volt a határon. Úgy történt, hogy hazajöttem, átengedett engem. Nem lett semmi bajom. Eljött velem egészen Kiskunhalasig ezzel a nemzetközi vonattal. Onnan volt csatlakozásom Bajára, ő meg, ami jött vonat az ellenkező irányból Kelebiáról, azt ott bevárta, és visszament azzal a járattal” – meséli.
Bottyán Imre mai napig lelkes látogatója a helyi „felvidéki találkozóknak”, soha nem hanyagolta el a szülőföldjéhez fűződő köteléket. Már az államszocialista korszakban rendszeressé tette a hazalátogatásokat. Ezekre az ’56-os esetet követően 1957-től nagyjából öt-hat évente került sor. Az elmúlt évtizedekben sok rokonát kellett Bátorkeszin eltemetnie.
„Tervezek még utazást, mert még mindig van hova menni. Igaz, ezek köre most már nagyon leszűkült. Az idősebb korosztály, ugye… Végeredményben én vagyok a famíliából az utolsó… mohikán? Igaz, a nagybátyám két lánya is itt lakik a faluban. El-elmegyünk egymáshoz, találkozunk“
– összegzi a bátorkeszi rokonsághoz fűződő kapcsolathálóját Bottyán Imre.
Kapcsolódó cikkünk Felsőszentiván (Magyarország) |
A Bajától nem messze levő Felsőszentiván több mint egy tucat naszvadi családnak adott új otthont 1948-ban – a környékre pedig még többen érkeztek, s nemcsak erről a településről. Az önkormányzati és civil kurázsinak köszönhetően ma szinte minden lehetséges szinten tartja egymással a kapcsolatot a szlovákiai város és a magyarországi község.
Szeged irányából Felsőszentivánra tartva azon gondolkodom, vajon hogyan érzékelték ezt a tájat az ide telepített (cseh)szlovákiai magyarok? Különösen a naszvadiak, hiszen közülük 13 család érkezett a mondott községbe a lakosságcsere-egyezménynek köszönhetően. Azt hiszem, ha Naszvad déli térségét, az Ímely felé eső területet idézzük fel, akkor ez a felső-bácskai táj sem lehetett annyira idegen az ideérkezőknek.
Felsőszentiván jelenleg egy 1600 (más adatok szerint 1900) fős falu a bácskai róna közepén, Bajától mintegy 18 kilométerre keletre. Sok naszvadinak viszont alighanem nem kell részletesebben bemutatni. Az elmúlt 30 évben, sőt azelőtt is sokan jártak itt közülük – és számos szentiváni megfordult Naszvadon is.
Fekete Andrással, nyugalmazott pedagógussal, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének vezetőjével ülünk le, hogy végigbeszéljük ezt a mára nem mindennapivá és sajátossá fejlődött kapcsolatrendszert. Nem annyira értetődik ugyanis magától, hogy egy felső-bácskai, ill. egy Vág és Garam közi településnek mi dolga lehet egymással.
Új otthon
„A deportáltak nagyrésze Naszvadról érkezett Felsőszentivánra. Gyakorlatilag ők az utolsó transzporttal jöttek, és már »jogtalan« volt az áttelepítésük, hiszen ’48 áprilisában úgy volt, hogy lezárult a folyamat. A családunkban mindkét nagyszülői oldalon megkapták a deportálásról szóló papírokat, tehát az anyai és az apai családom is. Októberben Érsekújvárban vagonírozták be őket, és nem is tudták, hova fognak érkezni. Csengődön az állatokat leengedték legelni a vasúti pálya mellé, mert több napot álltak ott. És akkor a következő állomás volt Bácsbokod, ez itt van tőlünk nem messze. Oda is kerültek naszvadiak egyébként, meg több felvidéki. Az ottani vasútállomáson várták őket a tehergépkocsik, és akkor derült ki, hogy ki hova kerül. A várakozásoknak az volt az alapja, hogy innen még zajlott a svábok kitelepítése“ – fejtegeti hosszan Fekete András, mindvégig kitérve a saját családi hátterére is.
„Cseszkók”, mondták az újonnan érkezettekre, akiket azonban többnyire pozitívan fogadtak a helyiek.
„Még én is hallottam, illetve rám is mondták. Egy 5-6 éve ráadásul megkerestek, hogy egy szlovák nyelvű levelet kéne lefordítani. Én csak néztem, mire megkérdezték, hogy »de ti nem Szlovákiából jöttetek?«”
– érzékelteti Fekete, milyen hosszú ideig tarthatják számon ki-ki származását.
A felső-bácskai település és környéke bő hét évtizeddel ezelőtt a mainál jobban volt multietnikus. A magyarok mellett bunyevác, horvát, sváb közösségek éltek itt. Ide érkeztek hát a csehszlovákiai magyarokat szállító transzportok. Naszvadon kívül többek között Szemetről vagy Királyhelmecről is. Nem mindenkinek tetszett azonban, hogy egy-egy család a nagy és tágas sváb házakba költözhetett be. Ennek ellenére épp a helyben maradó németekkel volt általában jó a deportáltak viszonya.
Ahogyan Magyarország más részein, úgy a csehszlovákiai magyarok közül itt sem maradt mindenki helyben. Épp a naszvadi családok egy része visszaköltözött például Dél-Komárom és Oroszlány térségébe, mások pedig a rokonok közelségét választották. Akik azonban maradtak, azok egy része az 50-es évek végétől már elkezdte tartani a rendszeres kapcsolatot a Csehszlovákiában maradt rokonaikkal. Ez fontos feltétel volt, hiszen tudtak kihez menni – míg azok, akiknél ez nem teljesült, esetenként sosem tértek vissza szülőföldjükre. Olyanokról is tudni, akik nem tudták feldolgozni az áttelepülést: öngyilkosok vagy szenvedélybetegek lettek. Mások pedig életük végéig hallgattak arról, hol is éltek korábban.
Fekete András már helyben született, ám két-három éves korában a szülei már elvitték Naszvadra. A családjukban egyébként folyamatosan téma volt a lakosságcsere és a szülőföld. Olyannyira így volt ez, hogy a fiatalok néha már-már unták, hogy még akár a disznóvágások alkalmával is a falujukról beszéltek az idősebbek.
Idővel egy-egy vezéregyéniségnek számító „vezető” is kikerült a naszvadiak közül a tágabb könyéken. Ilyen volt például Lebó Sándor Bácsbokodon, vagy Maráz László nevét is sokan emlegetik, aki többek között rádiójátékot forgatott a deportáltak életéről.
Hogy a naszvadiak és más szlovákiai magyarok hogyan is hatottak konkrétan az új otthonuk társadalmára, azt a legkönnyebben talán a kertészkedésen keresztül érthetjük meg.
„Fekete nagyapám nagyon komoly területeken nevelt paprikát és egyebet. Annak idején részvényes volt az érsekújvári paprikamalomban, Naszvadon dohányt is termeltek. Itt búzát, kukoricát és napraforgót termeltek a helyiek. A melegágyas kertészetet a felvidékiek honosították meg ezen a vidéken”
– hangsúlyozza Fekete András, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a fóliázás elterjedésével később további lendületet kapott a folyamat, ami a legtöbb háztartásban a naszvadi háziasszonyok kemény munkáján alapult.
Testvértelepülések – minden szinten
Hogy mennyi értelme van egy testvértelepülési kapcsolatnak, az mindig kérdéses. Sok esetben csak formális szinten működik ez a kötelék, más esetekben viszont számos „csatorna“ kialakul, szinte önmagától. A mi esetünkben az utóbbiról van szó. Noha a lakosságcserét átélt emberek utolsó nemzedékének már csak egy töredéke él, a leszármazottak, sőt még mások is ilyen vagy olyan módon éltetik a köteléket.
Felsőszentiván és Naszvad szorosabb kapcsolata a 80-as évekig húzódik vissza. Fekete András ekkor a helyi művelődési központban dolgozott. Dibusz Jánossal közösen szervezték meg, hogy félső-bácskai településen is bemutassák a Csemadok Naszvadi lakodalmas című, nemrég újból bemutatott műsorát. Erre 1988. november 12-én került sor, telt ház mellett.
„Akkor még nagyon könnyű volt az elszállásolás, hiszen sokan éltek az idősebbek közül. Tehát házaknál fogadtak mindenkit a rokonok, ismerősök. Gyakorlatilag a deportálások 40. évfordulójához illesztettük a naszvadiak fellépését”
– fejtegeti. Akkor és később is gyakran megesett, hogy a „deportált” generáció tagjai anyagilag is támogatták, hogy megvalósuljon egy-egy rendezvény. Emellett az önkormányzat, később pedig a Rákóczi Szövetség regionális szervezetének megalapítása után formális pénzforrásokból is igyekeztek finanszírozni a programokat.
A rendszerváltást követően aztán mind többször, mind több szálon kereste egymással a kapcsolatot a két település. A kulturális és művelődési élet szereplőin kívül az önkormányzatok is megtették a szükséges lépéseket: 1995 óta él a hivatalos testvértelepülési kapcsolat Haris József és Pataricza Máté jóvoltából. Emellett az iskolák, a labdarúgás és az egyházak szintjén is valamilyen módon megismerkedtek egymással az emberek, intézmények. Az 50. évforduló alkalmából pedig 1998 óta emléktábla őrzi Felsőszentivánon a deportáltak emlékét.
„Ezen túlmenően olyan embereknek is kialakultak a Naszvaddal való kapcsolatuk, akiket semmiféle rokoni szál nem fűz oda. Például a labdarúgás révén azok, akik szentiváni színekben jöttek velünk focizni, azok ott összebarátkoztak”
– fejtegeti Fekete András. Ez pedig nemcsak az ő falujukra jellemző, hiszen például a szomszédos Rémről és sok helyi magyar kötött barátságot naszvadiakkal. Vagy például a szintén szomszédos Csávoly horvát egyesületnek van nagyon jó kapcsolata van a naszvadi Csemadoknak.
Az pedig már szinte kuriózumszámba megy, hogy múlt nyáron több mint 90-en „Fekete-találkozót“ tartottak Naszvadon. Mindannyiukat a közös eredet fűzi egybe: az 1872-ben született naszvadi dédszülőket vették alapul. A legfiatalabb résztvevő egy másfél éves kisgyerek volt, így az ő generációjával együtt több mint hat nemzedéknyi időt fogott össze a tág értelemben vett rokonság.
Így volna mindez a lakosságcsere nélkül is? Aligha. Fekete Andrással egyetértünk abban, hogy paradox módon a jogfosztottság éveinek tragédiái, traumái nélkül jó eséllyel szinte semmi nem lenne abból a kötelékből, amely már évtizedek óta bővül és erősödik. Mindezt úgy is lehet magyarázni, hogy Felsőszentiván és Naszvad között egy ma is több száz ember éltetett példaértékű kapcsolat szövődött, ami számos tekintetben képes volt meghaladni a lakosságcsere romboló hatását.
(A következő napokban két, gyerekkorában Csehszlovákiából deportált és most Felsőszentivánon élő személy történetét is bemutatjuk majd.)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
