Hosszú pályafutásom során rájöttem, Munkácsyt egyszerűen nem lehet megunni, pedig a legtöbb műve, sőt, már majdnem mindegyik ismerősnek mondható. Ahogyan azt megígértem, mostani lapszámunkban ismét a Szépművészeti Múzeumban november végén megnyílt ragyogó Munkácsy-kiállításról írok, mert ritka alkalom, hogy egyszerre ennyi csodálatos alkotást látni a mestertől.
Sokoldalúsága egyedülálló; otthonosan mozgott a figurális kompozíciók, a portrék, a csendéletek és a tájképek világában is, és mindezeket képes volt nagy méretben vászonra vinni. Nem veszett el a részletekben, festményein nyoma sincs fáradtságnak. Bármelyik képét nézzük, szembetűnő a nagyvonalú festésmód, a széles ecsetkezelés, sehol semmi riasztó naturalizmus. Egész életében – már amennyi abból az alkotásra megadatott neki, hiszen ötvenegy évesen befejezte festői pályafutását – megmaradt a realizmus stílusánál. Jó néhányan bírálták már akkor is, hogy nem haladt a korral, elkerülték az új törekvések, az impresszionistákat sem követte. Valóban így van, nem vált a modernek előfutárává. Ám ha egy lett volna a sok akkori újító közül, ma már valószínűleg nem sokat beszélnének róla. Elveszett volna az ecsetje nyomán született drámai erő, eltűnt volna a történetmesélés során kibontakoztatott emberi tulajdonságok sokasága, a végletekig „kiélezett” karakterek markáns ábrázolása… De nem így történt, és a Siralomház után nem sokkal megszülettek a nagy művek, az óriási méretű alkotások, az úgynevezett kolosszálképek.
A Siralomház sikere után, amelyről az előző alkalommal már írtunk, Munkácsy 1871 telén Párizsba költözött. Két évvel később meglátogatta Paál Lászlót Barbizonban, a fővároshoz közeli Fontainebleau-i erdő az ő képzeletét is megragadta. Ekkor festette meg a Rőzsehordó nőt és még néhány más tájképet, amit az erdő csendje ihletett. Munkácsy és Paál időnként közösen is dolgoztak. Paál László tájképfestő volt, és a tájba figurát illeszteni nem éppen könnyű dolog, ezért Munkácsyt kérte meg, hogy fessen emberi alakokat a képeire, ha éppen szükség volt rá.
Munkácsy Párizsi tartózkodása idején ismerkedett meg az arisztokrata De Marches házaspárral. A báró és felesége szerették a művészeteket, s jó kapcsolataik révén támogatták a fiatal festőt. De Marches báró váratlan halála után nem sokkal Munkácsy feleségül vette az özvegyet, Cécile Papier-t. Abban az évben festette az Éjjeli csavargók című képét; több változat készült belőle, ahogyan más festményeiből is.
A kiállításon láthatjuk az 1877-ből származó Újoncok című képet is. Szembetűnő rajta a bitumen használata: nagyon töredezik a vászon, lassan, de biztosan „megeszi” a hátteret a kátrány alapú festésmód. Amikor ez az alkotása készült, a festő még csak a harmincas éveiben járt, de már termet neveztek el róla a Magyar Nemzeti Múzeumban. Igaz, ott sokáig csak ez a festménye és a Vihar a pusztán című képe volt látható, megegy róla mintázott mellszobor. A Budavári Palotában is volt Munkácsy-terem a 20. század első felében; ennek fő látványosságát a Hazafelé című festménye jelentette, ami a Szépművészeti Múzeum mostani kiállításán is szerepel.
A sötét tónusú életképek egyik utolsó darabja a Milton volt, amellyel Munkácsy elnyerte a párizsi világkiállítás aranyérmét. A képen a vak költő lányainak diktálja Az elveszett paradicsom című művét. Az emberi tragédia, a jelenetben érezhető feszültség, a fiatal leányok megható figyelmessége és odaadása lenyűgözte a korabeli nézőket és kritikusokat is. Munkácsy elképesztően jó érzékkel teremti meg a vásznon a pattanásig feszült helyzetet, ahogyan a költő lányai megdöbbennek attól, amit apjuktól hallanak a diktálás során. Munkácsy remek előtanulmányokat készített a nagy méretű képhez, Éva címmel láthatunk is ezek közül egyet a tárlaton. A festő Charles Sedelmeyer műkereskedőnek adta el az első képváltozatot, s az megrendelte tőle az itt látható kisebb méretű változatot (redukciót) is. Sedelmeyer, a műkereskedő és mecénás megjelenése nagy fordulatot jelentett Munkácsy életében. A Miltont európai körútra vitte, s ennek köszönhetően a festő világszerte ismertté vált. A kép nagy méretű változata immár száznegyvenöt éve a New York-i közkönyvtárban látható.
Szűr-Szabó József egykori karikaturista, festőművész annak idején mindig azt mondta a Ludas szerkesztőségében, hogy a sikeres karrierhez korántsem csak tehetség kell, hanem sok szerencse is. Nagyon igaz ez Munkácsy esetére is. Sedelmeyer műkereskedői képességei, szervezőkészsége és Cécile, a feleség anyagi és szellemi támogatása is elengedhetetlen volt a karrierje beindulásához. Az asszony kitartott férje mellett, élete végéig mindenben a segítségére volt. Támogatta a festő magyarországi kapcsolatainak fenntartását, a replikák elkészítését, és azt is, hogy férje halála után a mester hagyatéka hazakerülhessen.
De térjünk vissza a Szépművészeti kiállítására, amely a kurátoroknak köszönhetően Munkácsy szinte valamennyi fontos művét bemutatja. A földszinti időszakos kiállítótér, ami a reneszánsz termen túl, jobboldalt található, teljesen alkalmas óriási méretű képek kiállítására is. A hatalmas festmények közül elsőként a Krisztus Pilátus előtt című, rendkívüli alkotás tűnik a szemünkbe. A fehér ruhában álló Krisztus alakja hihetetlenül nagy hatással van a nézőre; szelíd, mégis határozott arckifejezése egyszerűen lenyűgözi az embert, már több mint száznegyven éve. Pedig nincs a feje fölött glória, és semmi sem tereli el a figyelmet róla. Azt hiszem, nem sokat tévedek, ha azt mondom, a világon sokan ilyennek képzeljük Krisztus alakját. A másik, szintén fehér ruhás figura az ellenponton lévő Pilátus, aki tétovázik az evangélium szerinti döntésének meghozatala előtt. Tökéletesen érezhető a feszültség a teremben, ahol a tanács tagjai összegyűltek a kihallgatásra. Amikor Budapesten bemutatták az óriási festményt, a korabeli hírlapok szerint pár nap alatt nyolcvanezren látták. A most kiállított kép redukció, a nagy képpel egyidőben (1881) készült. Ezt a kisebb változatot is Sedelmeyer rendelte meg a festőtől.
Munkácsy rengeteg előtanulmányt készített a nagy képeihez, semmit sem bízott a véletlenre. Modelleket keresett az egyes karakterekhez, és nem csak lerajzolta őket, hanem werkfotókat is készített a formálódó kompozíciókhoz.
Továbbmenve, jobboldalt még egy ennél is nagyobb kép kerül a látóterünkbe: a Golgota. Ez az első változat, a debreceni Déri Múzeumból hozták el. Az egyik tanulmányfotón maga Munkácsy látható keresztre feszítve, miután a Krisztust alakító modell leesett az emelvényről és megsérült. Szinte tapintható a feszültség a vásznon, két ember és a kereszten függő Krisztus a kompozíció három legfontosabb alakja. A szenvedő Krisztus az égre emeli a tekintetét, az alul, középen álló barna ruhás alak a megdöbbenés jeleit mutatja, balra pedig az elvonuló lovas a felismerés pillanatát szimbolizálja. Ehhez a képhez is több előtanulmány készült, nemcsak fotó, hanem festmény is. Sedelmeyer 1884 húsvétján állította ki a művet a saját palotájában, a Krisztus Pilátus előtt című képpel együtt.
A Golgotát Budapesten közel százezer, Nagy-Britanniában csaknem egymillió ember látta, és tízezres nagyságrendben vásárolták meg a róla készült rézkarcot, tudhatjuk meg a kiállításon. 1887-ben, a Golgota európai és mindkét kép amerikai körútját követően a két művet John Wanamaker amerikai üzletember vette meg – egy olyan összegért, amely Munkácsyt a „legdrágább élő festővé” avatta. A képek mintegy száz éven át a Wanamaker család tulajdonában maradtak. A Golgota 1993 óta látható Magyarországon, a debreceni Déri Múzeumban. 2019 óta magyar állami tulajdonban van.
A leghatalmasabb, valóban kolosszális méretű Munkácsy-kép a Honfoglalás. Az óriási vásznat elhozták a kiállításra őrzési helyéről, a Parlamentből, ahogyan a Golgotát is a Déri Múzeumból. A képek eredeti helyükről való kiemelése és szállítása nagy logisztikai feladatot jelentett a szakembereknek, a művelet végrehajtását videón nézhetik meg a tárlat látogatói. A képen a fehér ló mondája elevenedik meg: miután Árpád fejedelem követei fehér lovat ajándékoztak a szláv Szvatopluknak, az ő követei cserébe földet, füvet és vizet vittek Árpádnak, átadva a Pannónia feletti hatalmat. A téma aktualitását annak idején a közelgő millennium, a magyar állam fennállásának ezredik évfordulója adta. A mű üzenete megfelelt az általánosan elfogadott hivatalos álláspontnak: a honfoglalás nemcsak az Árpáddal érkező magyarságnak alapított hazát, hanem e föld összes népének. Kompozíciójával Munkácsy is a honfoglalás békés jellegét és a kölcsönös toleranciát hangsúlyozta: a nemzetiségek békésen, nem megalázkodva hajolnak meg Árpád előtt.
A ruházat és egyéb részletek terén Munkácsy a lehető legnagyobb hitelességre törekedett, ezért a Magyar Tudományos Akadémia tudósaitól kért tanácsot, majd az Alföldön és Erdélyben keresett karakteres magyar és szláv típusokat, akikről modellfotókat készíttetett. A hatalmas festmény kivitelezésében tanítványai is segítették a mestert. Az elkészült mű hazai átadására 1894. február 24-én került sor a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A festmény 1906-tól a Szépművészeti Múzeumban volt látható, a Márvány Csarnok bejárattal szembeni falán. A képet végül 1926. július 30-án helyezték el jelenlegi helyén, a Parlament elnöki fogadótermében, amely a Munkácsy-terem nevet kapta.
A mester e művének készítése idejére már felhagyott a bitumen használatával, színei kivilágosodtak. Ezek a vásznak így sokkal jobb állapotban vannak, mint a korábbiak, restaurálhatók, és nem romlanak tovább. Munkácsy képein csak úgy ragyog az olajfesték, a komor hangulatú, sötét tónusú képeket erre az időre felváltották a színekben és izgalmas festői felületekben gazdag alkotások, amint azt bibliai tárgyú művein is láthatjuk.
Az 1945 utáni korszakban nem sokra becsülték Munkácsy úgynevezett szalonképeit, s így volt ez még az 1960-as években is. Pedig egyszerűen csodálatosak ezek az alkotások. A kommunizmus idején azért váltottak ki ellenérzést, mert a jómódú, tehetős polgári lakások ízlésvilágát tükrözték, és a proletárdiktatúra nem tűrhette ezt. E képek esetében a megrendelők már akkor kifizették a vételárat, amikor még csak az üres vászon volt kifeszítve Munkácsy párizsi műtermében. Rippl-Rónai azt írja emlékezéseiben, hogy reggelenként sohasem tudott korábban kelni a mesternél, amikor felkereste, mindig ott találta őt a műteremben, a képein munkálkodva.
A Szépművészeti Múzeum kiállítását végignézve is látszik, hogy Munkácsy, amíg csak tehette és az egészsége engedte, megállás nélkül dolgozott. Képeihez rengeteg megfigyelésre, előtanulmányra volt szükség, és teljesítenie kellett az 1870-es évek végén Sedelmeyerrel kötött tízéves szerződés feltételeit is. Igazi munkamániás lehetett, vagy egyszerűen csak szeretett festeni, és kevésbé rajongott a sokszor harsány társaságért, amely gyakran vendégeskedett a párizsi Munkácsy-palotában.
Az 1887-ben készült, Párizsi enteriőr (olvasó nő) című képén az anya olvas, gyermeke pedig hason fekve játszik a szőnyegen egy kiskutyával. Kétségkívül jómódú család lakja a lakást, mindenütt 19. századi bútorok, függönyök, festett tapéták, gobelinek díszítik a teret. Mondhatnánk, hogy az ábrázolás részletezően naturalista, de ha közelről megnézzük, kiderül, hogy nem az, a mester megmaradt a könnyed realizmus talaján. Hasonló a Készülődés a papa születésnapjára című olajfestmény vagy A baba látogatói című, szintén mesésen szép alkotás.
Tájképek és portrék következnek a tárlaton, és persze virágcsendéletek, ragyogó színekben. Munkácsy lefestette a feleségét is, de talán leginkább az idős Liszt Ferencről készített portrét érdemes kiemelni a képek közül. Korabeli méltatói azt írták erről az alkotásról: ha Munkácsy csak ezt az egyetlen képet festette volna életében, akkor is világhírű lehetne. Az idős zeneköltő keze még a zongora billentyűin nyugszik, de már nem olyan erővel, ahogyan fiatalabb korában… Valóban lenyűgöző a kép.
Munkácsy betegségéről sokan írtak már; élete utolsó éveit zárt intézetben töltötte, elborult elmével. 1900. május 9-én volt a temetése. A Műcsarnokban ravatalozták fel, nagy katafalkot építettek neki, és több tízezres tömeg kísérte utolsó útjára.
Ezt olvashatjuk a kiállításon: „A festő hazai megítélését mutatja, hogy Budapesten hat utca, országszerte hét iskola, három óvoda, több mint háromszáz közterület és két múzeum viseli a nevét, és róla nevezték el a képzőművészeknek adható legrangosabb magyar állami díjat is (Munkácsy-díj). Számos városban találkozhatunk Munkácsyt ábrázoló vagy fő művei által inspirált szobrokkal. Az elmúlt évtizedekben a szerte az országban és a Kárpát-medencében bemutatott időszaki Munkácsy-kiállítások rendre rekordszámú látogatót vonzottak.”
A Munkácsy – egy világsiker története című kiállítás 2025. március 30-áig látható a Szépművészeti Múzeumban.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
