Nyitókép: Archív
Aki – mint jómagam – tavaly ilyenkor azt remélte, hogy 2024 végére csillapodhatnak a fegyveres konfliktusok a világban, nagyot tévedett. Nem kétséges, hogy a rendezetlenség világszintű növekedése folytatódott.
Izrael
Egy évvel ezelőtt úgy látszott, a gázai izraeli megtorlás tart valahova. Fél év kellett, hogy letolják a Hamaszt a gázai korsó (déli) fenekére, de március végén már Khan Yunisban voltak. Aztán – nem lett, csak eszkaláció. Már Yemen is, aztán Libanon, majd Szíria – a folyamat valóban tart valahová, de a már akkor elhangzott mondatot, hogy Izrael arra törekszik, hogy október hetedike soha ne ismétlődhessen meg, kevesen értették úgy, mint az izraeli kormányfő.
Arra gondolhattuk, hogy kitakarítják a Hamaszt gázából. A kijelentés azonban nem erről, hanem Irán végleges elpusztításáról szólt. Hogy ez kísértetiesen hasonlít Irán hasonló tervére Izraellel szemben – nos, ez kétségtelen. De egyben maga az ok is. A problémát könnyen meg lehetne szüntetni: csak el kellene felejteni az évszázados (jórészt a kolonializáció okozta), vagy évezredes (ez esetben cseréljük korábbiakra a részvevők és a nagyhatalmak nevét) gyűlöletet arabok és zsidók között, és azzal vége is volna. Ennek matematikailag kifejezett esélye, mint Ukrajnában is látjuk: nulla.
Az érzés dönt, az értelem csak megmagyaráz. A zsidók, Európával szemben ugyanis, (az arab országok közt) nem a megaláztatás és a szenvedés szimbólumai, hanem a dominancia, az érdekérvényesítés és a győzelem mintái.
Netanyahu tehát, Tö*etlen Joe uralkodásának harmadik évében nekiment Iránnak, hogy egyszer és mindenkorra megőrizhesse kivételességét, mint közel-keleti atomhatalmi ágens. Nem csodálkozom, hogy így gondolkodnak, mert amíg bármikor elhelyezhetnek Teheránban egy 10 km-es, azonnal ható annihilátort, nem kell azon aggódni, hogy a hagyományos (?) fegyvernemek harcából nem kerülhet-e ki győztesen a nyolcszor nagyobb Irán.
De azon igen, hogy ha a perzsáknak állna módjában megkísérelni valami ugyanilyet, akkor mi marad a féldunántúlnyi Izraelből! Netanyahu nem időzített rosszul, amit bizonyít a szaúdi koronaherceg, Mohamed bin Szalmán pikírt megnyilatkozása is, miszerint a palesztinok őt különösebben nem érdeklik, és így vannak ezzel a nála fiatalabb szaudiak döntő többsége is. No és hát akkor kit érdekel? Igen, a tarkaruhás, identitászavaros, petyhüdt európaiakat!
Indokolt-e a kegyetlenségnek az a mértéke, amit a gázai háborúban látunk? Előbb utóbb meg kell válaszolnunk a kérdést: biztosítható-e a fejlett nyugaton az azt megteremtő kultúra fennmaradása és fenntartása „lágyabb” (és így a keresztény töltéssel vagy identitással rendelkező individuumok számára elfogadhatóbb) eszközökkel, vagy a fennmaradásért folytatott küzdelem csak a kíméletlen közel-keleti módszerek átvételével lehetséges?
Ahhoz ugyanis kétség sem fér, hogy ebben a harcban csak Izrael fog a Nyugat mellé állni, miközben az izraeli elképzelés kivitelezésének kíméletlensége egyelőre bizonyosan viszolygást kelt a Nyugat széplelkeinek szivárványszín táborában – nem is alaptalanul. Ha ott ül a pincében egy „főnök”, jön a csapás. Hogy fölötte civilek laknak? – az IDF-nek a szeme sem rebben, benne van az árban.
Ne feledkezzünk azonban meg két dologról. Míg Ukrajnában hadseregek állnak szemben egymással, és a harcok egy része nem lakott területen folyik, sőt, evakuálni is van hova, Gázában – a népsűrűség, és a Hamasz harcmodora okán – az ilyesmi lehetetlen. A civileknek egyrészt nincs hova mennie, másrészt a Hamasz-katonák sem igyekeznek a nyílt mezők felé, hogy ott vennék fel az ötperces harcot az IDF repülői és páncélosai ellen. Zsidó barátainknak tehát már döntenie kellett… Látjuk hogyan döntöttek. De higgyék el, ez csak az eredményes palesztin (és kicsit odébb ukrán!) kommunikációnak köszönhetően kelt lelkiismeretfurdalást Európában.
Amikor az iraki invázió kb. egymillió muzulmánt segített át a Jannah-ba, a huriktól nyüzsgő iszlám paradicsomkertbe, nem volt nyafogás. Jól emlékszem, ugye? És szerintem abba is hagyhatjuk. Ez ugyan – a II. világháború utáni nyolcvanöt éves elpuhulásban – meglehetősen sarkosan hangzik, de hadd szabadjon megjegyeznem: a fejlett nyugatnak sikerült odáig leküzdenie magát, hogy mára a nem keresztény világ mindösszesen két tényezőjét tiszteli: Izraelt és az Egyesült Államokat. Mert ők még képesek ugyanolyan kegyetlenek lenni, mint ellenségeik. A többi: eltartott kisujj a kávéscsésze szélén. Ami csak addig mutat jól, amíg a teherautó bele nem hajt a karácsonyi vásárba.
Sajnos azonban a perzsa oroszlán fogainak kiverése csak növeli éhségérzetét: atombombát akar, mert a 2024-es eseményekből levonta a következtetést: minden más – Hezbollahproxik itt, húsziproxik ott – csak felesleges pénzpocsékolás.
Szíria
Assad bukása egyáltalán nem független az izraeli-arab háborútól. Irán meggyengülése megrendítette addig is kívülről megtámasztott hatalmát, és ez egybeesett az oroszok eszköztelenségével (ukrán háború) és figyelmetlenségével. Biztosak lehetnek benne, hogy amikor az Ukrajnában leszerepelt Sergey Aleksandrovich Kiselt nevezték ki a szíriai orosz erők főparancsnokává, Bibi Netanyahu (és Erdogan) szája széles mosolyra húzódott. Igazuk is volt.
Csak meg kellett villantani a tábornok előtt az „intrika, kereskedelem és alkudozás” keleti világát, és máris megfeledkezett a dolgáról. Másfél évvel áthelyezése, és egy évvel (szíriai orosz) parancsnoki kinevezése után ment minden a lecsóba. Mint azt Trump mondja, Erdogan „ügyes” politikus, Assad elűzése meg Törökország „barátságtalan hatalomátvétele” Szíriában, Tényleg ügyes. Legalább annyira, mint Netanyahu. Egyelőre ugyanis ők a haszonélvezői a szíriai változásoknak. A vesztese pedig Izrael legnagyobb örömére, Irán. A zsidók azonban nem elégedtek meg ennyivel, kicsit kitolták a Golánon már ’67-től birtokolt területeiket.
Az új okkupáció nagyrészt az ENSZ biztonsági zónáján belül maradt, de azért gondjuk volt arra, hogy minden stratégiai pontra rátenyereljenek, ami eddig kívül esett hatókörükön. A szír-libanoni határon 2800 méterre magasodó Hermon-hegy birtoklása például, bizonyára nem csak turisztikai lehetőségeivel csábította az IDF kekibe öltözött látogatócsoportjait.
Mert nemcsak kiválóan be lehet látni, hanem kiválóan be is lehet lőni innen Dél-Libanont, és Szíriát is, egészen a 39 km-re levő Damaszkuszig. Ez a lehetőség és a szíriai hadsereg „ingyenes” szétverhetése volt az oka, hogy az USA-ban terrorcsoportként nyilvántartott török-proxi, a HTS térnyerése hirtelen összeegyeztethetővé vált Izrael érdekeivel. Hogy mit szólt az UNDOF (az ENSZ helyi „békefenntartója”)? – Pont, mint máskor, semmit.
Az elnökkel csak de jure rendelkező Uncle Sam meg csak nézett, mint a moziban. Vicces, hogy a nagyhatalmi pozíciók és a „hajdani” befolyási övezet uralására való törekvés az oroszok esetében a legfőbb bűn, de lám, mások esetében ez legitim cél lehet! Vagy a szíriai török térnyerés nem az ottomán birodalom helyreállítására tett első következő lépés? Vagy ha nem Európáról van szó (oroszok!), akkor a kutyát sem érdekli? És az USA? Nem ugyanezért küzd? Hogy megőrizze befolyását a maga csatlósai felett? Hogy ez történetesen az egész glóbusz is lehet, nem változtat semmin. – Hát ilyen ez a jók-rosszak csatája. Mindig a magunk szája íze szerint ítélünk.
A proxivezér, az Iszlám Állam hajdani katonája köszöni, jól van. Láthatóan megvan a magához való esze, és (egyelőre?) nem tér el a flottul pergő forgatókönyvtől. Abu Mohammad al-Julani egy hónap leforgása alatt elfoglalta, amit Szíriából engedtek neki, tehát az észak-keleti kurd-amerikai olajterületeket nem, a déli-izraeli területeket sem, a török kézen lévőket (É-Ny) meg még gondolatban sem. Kicsit necces lehet az iraki határ is, ahová Assad puha… nyakú emberei menekültek a hős „lázadók” elől, ott fogadták be őket, a húsz évig tartó, korántsem erőszakmentes amerikai áthangolási kísérlet eredménytelenségének legfényesebb bizonyítékaként. De Szíria nagy, és azért maradt belőle elég a Hay’at Tahrir al-Sham (Levantei* Felszabadítási Szervezet) katonái számára. Amíg nem tévesztik el, hogy melyik kezet kell megcsókolni, bízhatnak „függetlenségük” megtartásában. A „levantei” elnevezés azonban nem sugall csak szíriai önkorlátozást.
Az új kormányzat azt mégis jelezte, hogy nem szeretné, ha a kurdok teljesen eltűnnének a szíriai térképről – utalva a török célokra, és jelezve saját elképzelt hatásköreit. A HTS-manőver nyilván nem fogja javítani a török-orosz viszonyt sem. Erdogan azonban számolt ezzel, és úgy ítélte meg, hogy ebben az időpillanatban simán kivédi a túl heves orosz reakciókat. Ki tudta védeni már a vadászgépnél is, pedig még háború sem volt! A HTS ezzel a mondattal az amerikai érdek védelmében merhetett előhozakodni. Részben, mert egyelőre amerikai katonák vannak a kurd területeken – hisz vigyázni kell az olajra ugye – másrészt ezzel elismételte Robert F. Kennedy Jr. váratlan szavait, aki külön felhívta a törökök figyelmét a kurdokkal szembeni kíméletre – miközben megköszönte Izraelnek az Assad rezsim megdöntésében játszott nélkülözhetetlen szerepét.
De hát hol van már az iraki háború, melyben a kurdok az amerikaiak oldalán küzdöttek Saddam Hussein ellen! Mint az eltérő nyilatkozatok tükrözik, az új amerikai kormány egyelőre nem kötelezte el magát, ilyesmi január 20-a előtt nem is várható. De az biztos, ha a kitermelt olaj csak egy centtel kevesebbet hoz, mint amibe a jelenlét kerül, menni fognak!
Ahmed Husszein al-Sharaa nem egy géppisztolyos-töltényhevederes suttyó. Régi, jómódú szíriai értelmiségiek gyermeke, a család az izraeli megszállás elől menekült el a Golánról, innen „harcosneve”, az Abu Mohammad al-Julani. Apja gazdasági szakember, nagybátyja Szíria alelnöke volt. Ez nem változtat al-Kaidás múltján, s azon sem, hogy az USA 10 millió dolláros pályázatot írt ki a fejére. Korábban. Mert mióta ő meg Assad fejére pályázott, ez hirtelen jelentőségét vesztette. Múltja, ahogy szervezete elnevezése is, egy dologról biztosíthat bennünket. Al-Sharaa arab függetlenségben gondolkozik. Sem Amerikának, sem Izraelnek nem barátja. Akkor már inkább a törököknek. Főleg, ha segítik!
Ami azt illeti, Damaszkuszba érve első dolga volt mindenki megnyugtatása. Nem lesz harc, nyugalom lesz, béke, öröm és gazdagság. Aki az elmúlt évtizedben elhagyta Szíriát, indulhat is haza, mondta. Megjegyzem, ez elég érdekes lesz. A törökök ugyan biztosan kiebrudalják a maguk hárommillió szíriaiját, de hogy a Merkel-kontingens elhagyja Európát, arra ne vegyenek mérget. Jellemző azonban, hogy a parancsnok Damaszkuszba érve terepszín ruháját azonnal öltönyre cserélte, és mintha nem most járna ilyesmiben először.
A Notre Dame megnyitójára ugyan nem hívták meg, de bizonyosak lehetnek benne, hogy ha igencsak kirívó hitbéli elköteleződése ezt nem akadályozza meg, oda sem pulóverben állított volna be – mint ahogy a nála „sokkal katolikusabb” zöld manó tette, tökéletes bizonyítékát adva faragatlanságának.
Ukrajna
A helyzet mit sem javult, sőt romlott és könnyebbé sem lett. Nem attól nehezebb, hogy az ember sehol nem láthat egy normális összegzést a Kelet-Nyugat háborújáról, ilyet csak oroszul találhatnak, hanem mert elmérgesedett itt ez a vége, az évé, és a háborúé, mióta a demokraták elvesztették a választást. Az oroszok terület tekintetében (idén) valahol 0,5%-nál járnak, ami nem valami sok. Ha úgy vesszük. De ha úgy, hogy ez Szlovákia területének 7%-a, az mindjárt más. 3300 km2. (Ezzel együtt az oroszok 112.000 km2-t, összesen 2,3 Szlovákiát foglaltak el.) Közben jöttek a koreaiak és a nagyhatótávolságú belövések.
A helyzet mégis változni látszik – bár nem az ukrán oldalon. Ott ugyanis teljes a bizonytalanság, senki nem érti, mit csinálnak, de egyre többen látják ugyanazt az indokolhatatlan folytatás vészjósló okaként. De az értelmesebbeknek nem csak Ukrajnában, világszerte elege van az értelmetlen gyilkolásból. Fél + két év után kinyögni, hogy az elcsatolt / rabolt / lopott / foglalt területeket tárgyalásos úton kell majd visszaszerezni, minden eddigi halált értelmetlenné tesz.
A rendezés, mint Zelenszkij mondja, a Nyugat dolga, vagyis tényleg Trump tehet majd pontot a szenvedés végére, ha tud. Putyin ugyanis nincs abban a helyzetben, hogy a béketárgyalások mellett döntsön. Nincs olyan rosszban. Olyan rosszban, úgy néz ki, az ukránok vannak. És ha egy kegyetlen amerikai önző és cinikus szavaira még a 18-25-ös korosztályt is képesek volnának elégetni, megérettek a pokolra is.
De Trump helyzete sem lesz könnyű. Eleve stratégiai hiba volt az oroszokat Kína alá betolni, mikor szíves-örömest jöttek volna inkább Európa mellé. Veszett fejsze nyele… Adott tehát egy Oroszország, nyerőben, és egy Ukrajna, kihalóban. Trumpnak, aki vissza már nem csinálhat semmit, aduk kellenek az alkuhoz. Nem lehet például Svédországot kitenni a NATO-ból, mert nem is az ukrán háború miatt vették be, hanem a globális felmelegedés miatt. Nézzünk csak a térképre!
Nem véletlenül akarja Trump megvenni Grönlandot.
Látható, hogy még (dán és kanadai) szövetségeseivel is alig 120 fokot birtokol, míg az oroszok gyakorlatilag 180-at. Ráadásul a Nyugati oldalon az egyszem Norvégián kívül óriási rés tátongott – egészen 2024-ig! Ráadásul a Barents-tenger – szemben a Beaufort-tengerrel – sekély, és kitermelhető.
Az oroszok 148 milliárdot költenek jövőre háborúra, ezzel 6,4-ről 7% fölé ugranak a GDP-arányt tekintve. Igen érdekes kérdés lesz ennek követése, ha az Egyesült Államok valóban az olyan megoldást találna, melyben az „ellenköltséget” tényleg a NATO-ra, vagy akár az Unióra kényszeríti. Az a helyzet áll ugyanis elő, hogy a folyamatosan szegényedő európai országoknak folyamatosan növekvő költségvetési pénzt kell fegyverkezésre fordítani. De, racionális működésre is képes fejekben elkerülhetetlenül felvetődik kérdés: valójában miért tennék?
Hogy valóban európai érdek-e ugyanis az EU-orosz viszony (további) kiélezése, és fegyverkezési versennyé alakítása, különösen akkor, ha az Egyesült Államok vámokkal terheli meg a kölcsönös kereskedelmet, – miközben az oroszokkal fönntartott kereskedelmi kapcsolatokra az amerikaiaknak semmi szüksége nincs. A továbbra is lefelé tartó spirálban vergődő európaiaknak azonban égetően szükséges (volna)! Arról nem szólva, hogy a költségek-kiadások megkétszerezése nem kétszerezi meg a fegyverkezés-fejlesztési volument, mert a fegyver- és lőszerárak 2022 óta 3-4-szeresükre nőttek! De akkor lehetséges, hogy 6% orosz költségvetés legyűréséhez 6% NATO költségvetés kellene? Hát normális ez?
Az USA
1962-ben a Szovjetunió az Egyesült Államokat fenyegető rakétákat telepített Kubába, mindössze kétezer kilométerre Washingtontól. Az eset a hidegháború legforróbb pontjaként vonult be a köztudatba, kubai rakétaválság néven. Az orosz rakéták közvetlenül fenyegették az Egyesült Államok nyugati területeit. A lépés válasz volt arra, hogy az Egyesült Államok növelte fegyveres jelenlétét az orosz érdekszféra határain. Rakétákat telepített Nagy-Britannia és Olaszország területére, valamint a Törökországi Izmirbe – 2000 km-re Moszkvától. (Csak a rend- és a „ki fenyeget kit” kedvéért jegyezzük meg: a NATO hat évvel a varsói szerződés előtt alakult meg.)
A kommunista ideológia gyalázatos embertelensége nem vonható kétségbe – az azonban igen, hogy az amerikai terjeszkedés ennek korlátozására irányult volna. Az amerikai imperializmus az elmúlt 80 évben vidáman együtt tudott élni minden diktatúrával, ami segítette céljait. De ez a virtuális humanizmus ez esetben (is) kiváló magyarázatul szolgált az amerikai rakétatelepítések valódi céljának, a gazdasági befolyás megszerzését biztosító erőkivetítés leplezésére.
Ám, mint a történtek bizonyítják, mindkét fél elkésett. Az amerikaiak azzal, hogy 17 évet vártak, és ez elég volt, hogy az oroszok, bár utol nem érték őket, de elégendően félelmetesre fejlesztették saját atomarzenáljukat. Annyira mindenképp, hogy – mint a rakétaválság során felmerült – az amerikaiak nem merték szétbombázni állásaikat. Az oroszok meg, a 27 millió halottjukkal, meg a szétbombázott országukkal, a fejlesztésekkel késtek el. Így végül kénytelenek voltak visszavonni a kubai telepítéseiket.
A kubai rakétaválság lezárásakor azonban az USA nem tudta elkerülni, hogy maga is engedményt tegyen: visszavonta törökországi rakétáit!
2022-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát. A lépés válasz volt arra, hogy az esetet megelőzően az Egysült Államok kiterjesztette fegyveres jelenlétét az orosz érdekszféra határain. Ezek a határok azonban nem azonosak az 1962-es határokkal. A Szovjetunió szétesésével az orosz érdekszféra határai 1600 km-rel közelebb szorultak Moszkvához.
A kollapszus magyarázata a szovjet összeomlás és az azt követő tíz éves orosz káosz. Kérdés, hogy mi a NATO terjeszkedésének magyarázata? – mert az ideológiai fertő már nem lehetett az! Ennél fogva napnál világosabbá vált a valódi magyarázat: az erő kivetítése a gazdasági befolyás biztosítása érdekében. Ám ezúttal is mindkét fél elkésett! Az amerikaiak, mert nem sikerült ésszerű költségek árán meghátrálásra kényszeríteni az oroszokat. Az oroszok meg – mint Putyin be is ismerte – mert nem lépték meg időben, amit az ő érdekeik védelmében meg kellett volna.
A helyzet nagyon úgy néz ki, hogy mint az első felvonásban is, megint mindkét félnek engednie kell. Mit ígérhet Trump?
Ennyi, és a létfontosságú érdek, hogy az oroszok ne szoruljanak teljesen Kínára.
Az érem másik oldala az erőszakkal való fenyegetés, ha Putyin nem enged. Vagyis rettenetes mennyiségű további fegyver. Többről nemigen lehet szó, mert NATO-haderő telepítése Ukrajnába exponenciálisan növelné az így sem elhanyagolható atomveszélyt. Ebben az esetben azonban szembe kell nézni azzal, hogy az ukránok elfogynak, még mielőtt Oroszország bedől. Sőt azzal is, hogy az USA adott esetben sem a Közel-Keleten, sem a Távol-Keleten nem tud helytállni, bár számára mindkettő sokkal fontosabb, mint Ukrajna. A kételkedőknek annyit, hogy az amerikai védelmi költségvetés-tervezet nem tartalmaz közvetlenül Ukrajna támogatására szánt összegeket, szemben az indo-csendes-óceáni és a közel keleti térséggel.
Ezzel együtt sem áll rendelkezésünkre elegendő adat efféle forgatókönyvek értelmes mérlegelésére, de félő, hogy ha van valaki (Izrael és Észak-Korea mellett), aki végveszélyben atomot vetne be… az Putyin. De mije van Putyinnak?
Putyin nem fenyegetheti Trumpot azzal, hogy megtízszerezi ukrajnai fegyverszállítmányait, de megötszörözheti fronton lévő katonáit, amire Trump képtelen. Hogy mi lesz ebből, arra senki nem mer semmit mondani. De nem lepődnénk meg, ha a majd körvonalazódó tűzszüneti feltételek kiváltanák az Unió vezetőinek rosszallását – különös tekintettel arra az irracionális ideológiai elköteleződre, amely eddig is blokkolta mind politikai érzéküket (ha volt ilyen egyáltalán), mind választóik érdekeinek képviseletét.
Kína
A nevető harmadik. Többen sietnek tudomásunkra hozni, hogy:
Lehet. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az USA, mint legnagyobb kihívójával, vele számol. És ha le is akar számolni vele, mielőtt Indiával találja majd szemben magát, igyekeznie kell!
Ami pedig a valóságot illeti, biztosan igaz, hogy Kína képtelen volna több, az országtól távol eső ponton megmérkőzni az amerikaiakkal. De Kína határain képes! És ezt maguk az amerikaiak is tudják. Szóval igyekezniük kell, ha nem akarnak itt is lemaradni és megpróbálják hadrendben tartani legnagyobb Kína-ellenes egységüket, a pokoli pénzeket felemésztő Tajvant.
Kínának volt egy gyenge pontja, az energiaéhsége és -kiszolgáltatottsága szemben az amerikai önellátással. Utóbbiak ugyanis egy konfliktus során bármikor megakadályozhatták volna, hogy a közel-keleti olaj eljusson a kínai kikötőkig. De a demokraták ostoba ukrán kalandjával ezt a kártyát kidobták az ablakon.
Már működnek / épülnek a vezetékek, szállítási útvonalak Oroszország felől. És ha meghallgatják Hszi újévi köszöntőjét, láthatják, hogy milyen fontos neki az orosz kapcsolat. Vigyáz is rá, és nem csinál ostobaságokat, amikkel elriaszthatná Putyint. Aki meg szállít neki. Nem jóemberkedésből, mint errefelé szokás, hanem kényszerből. Máshová nem engedik neki. Ebbe belepiszkálni azonban egy kínai-amerikai konfliktus során – nem hiszem, hogy megkockáztatná bármelyik amerikai vezetés. Így sikerült okosba megszüntetni ezt a lehetőséget az amerikai stratégáknak. Csodálatos!
Emellett lehet, hogy a kínai gazdaság tényleg gyengélkedik. De nem fizet ki dollár-százmilliárdokat egy háborúra, ami talán nyereséget sem hoz neki. A megtakarításokat tehát a bajok orvoslására fordíthatja, miközben ellenfelei, az USA, de főleg Európa lenullázza magát.
Ez lehet a kulcsa Trump jövőbeli sikerének is. Erről is árulkodik programja, már amit tudhatunk róla. Hogy visszametszi az esztelen költekezést mind az államháztartásban, mind a hadseregben, hogy aztán arra költse, ami megemelheti az Egyesült Államokat. Mert ezermilliárdos afganisztáni kalandokkal csak a második helyre lehet beérni. Kezében a rendezetlenség világszintű csökkentésének kulcsa. És Európa jövője!
Micskó András
*Levante – a kb. napkelet jelentésű szó a középkori itáliai városállamok kereskedőinek elnevezése a Földközi-tenger keleti medencéjének, később, szűkebb értelemben a Keleti partjának jelölésére
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
