Már régebben elgondolkodtam egy jelenségen, ami lehet elsősorban őszinte és jóindulatú, együttérző, de lehet egy kicsit fura, kicsit hamiskás és kényszeredett formalitás is.
Azonban az emberi beszédnek is megvan a maga logikája, és érvényes a tagadás tagadása is, amely visszaadja az eredeti állítást.
Olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amivel általában az idősödő emberek találkoznak. Azért főleg ők, mert a korosztálytól függően kénytelenek megtudni, hogy ismerősük, volt munkatársuk vagy rokonuk elhunyt. A mai digitalizált világban természetesen megjelennek a hírek a világhálón is, általában gyászjelentés formájában, amivel közlik, hogy valaki elhunyt és azt is, hol vesznek végső búcsút az elhunyttól.
Olvasva a gyászjelentéseket azon tűnődtem el, hogy a hozzászólások zöme azt írja, hogy „Őszinte részvétem!“
Ez a jelenség gyakran egy történelmileg beégetett formulát használ – „Őszinte részvétem“ – szókapcsolattal.
Logikám, amely az európai keresztény logikára is támaszkodik (ehhez nem kell vallásosnak lenni), azt súgja: milyen lehet egy részvét, ha nem őszinte? Talán kárörvendő, rosszakaratú vagy valami más?
Egy részvét egy halottal kapcsolatban logikusan őszinte kell, hogy legyen. Hiszen azért fejezi ki az ember azoknak, akikkel együtt akar érezni fájdalmukban.
Tehát – szerintem – ha bővebben nem mondunk, írunk mást (pl. „Nyugodjon békjében!“, „Legyen könnyű neki a föld!“, stb.) és csak egy egyszerű részvétnyilvánítást szeretnénk kifejezni, amivel nem utolsósorban jelezzük, hogy tudomásul vettük ismerősünk halálát, – elég mondani, leírni: „Részvétem!
Mert ha ez nem őszinte, akkor nem részvét, hanem egy sajnálatos formalitás, amit pl. kikényszeríthet a kinyilvánító személy társadalmi vagy rokoni kapcsolata is.
„Ez a halott meg van halva“ – ugye milyen fura?
Tehát egy részvétnyilvánítás mindig őszinte az érzett együttérzés és fájdalom miatt, és nem más!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
