Még Észak-Koreába is eljuthat a Csillagok háborúja

Még Észak-Koreába is eljuthat a Csillagok háborúja

Csillagok háborúja, A Gyűrűk Ura, Titanic – mindhárom film tarolt a mozipénztáraknál, mindhárom Hollywoodból származik. És még valami közös bennük: Észak-Koreában szigorúan tilos nemcsak a terjesztésük, de még a megtekintésük is, épp úgy, ahogy bármely más külföldi filmnek. Mert miközben az ázsiai remeteállam gyakorlatilag már az egész világgal összeveszett, és szinte hetente jönnek a hírek az újabb és újabb rakétakísérletekről, a Kim Dzsongun-rezsim számára létfontosságú, hogy „megóvja” alattvalóit a Nyugat káros hatásaitól. Egyes hírek szerint – hiszen az elzárkózó ország belső viszonyairól csak ritkán kapunk hiteles információt – Phenjan nemrégiben tíz évre emelte a külföldi filmek vagy sorozatok megtekintéséért maximálisan kiszabható börtönbüntetés mértékét. Sőt, az Észak-Koreából újabban elmenekülő disszidensek közül volt, aki arról mesélt, hogy a hatóságokat is egyre nehezebb lefizetni egy-egy félrenézésért.

Ám azt az észak-koreai állampolgárt, aki valóban kíváncsi James Bond legújabb kalandjaira, ez sem tántorítja el. Egy idei felmérés szerint a megkérdezett észak-koreai disszidensek (vagyis akik hátrahagyva hazájukat napjainkban már Dél-Koreában, az Egyesült Államokban vagy esetleg más nyugati államban élnek) 92 százaléka állította, hogy odahaza legalább egyszer látott külföldi eredetű filmet vagy sorozatot. Mivel ezek az emberek Észak-Koreában általában nem a társadalom elszigetelt rétegéhez tartoztak, így a külföldi filmek és sorozatok elterjedtsége valamivel kisebb lehet. Mindez jól jelzi, hogy milyen mértékű üzlet az ilyen tiltott kulturális termékek adásvétele. Gondoljunk bele: egy átlagos észak-koreai egész életében csak annyit láthat a fejlett világból, ami ezekben az illegális filmekben van.

De mégis hogy terjedhetett el ennyire valami, ami szigorúan tilos? A kulcs ebben az esetben is a feketepiac. A kilencvenes években Észak-Koreát sújtó szörnyű éhínség idején az állam nem volt képes mindenkit ellátni élelmiszerrel, ezért aki vidéken túl akart élni, elkezdett csereberélni. Egymás után bukkantak fel a házilag barkácsolt standok, amin adták-vették, amit éppen lehetett. És noha az éhínség ma már nem olyan szembetűnő, megjelent egy sajátos „házi kapitalizmus”, az áruk csereberéje az állam ellenőrzése nélkül.

Az országba becsempészett filmeket és sorozatokat a beszámolók alapján SD-kártyán és pendrive-on cserélgetik egymás közt az élelmes észak-koreaiak – nagy könnyebbség számukra, hogy már nem kell a jóval nagyobb DVD-lemezekkel bajlódni. Tartja magát az a trükk is, hogy miközben az illegális mozi pendrive-ról fut, a DVD-lejátszóba betesznek egy legális hazai lemezt, így ha netán valaki ellenőrizné őket, a hatóság embereinek orra előtt az észak-koreai lemezt szedik elő a gépből. Egyébként a hatósági személyek között is sok lehet a képmutató, egy disszidens például arról számolt be, hogy a kormánynak dolgozó édesapja kollégáival egy ízben jókora gyűjteményt foglalt le külföldi filmekből, ám ahelyett, hogy leadta volna, megtartotta magának. A filmeket aztán a fia is felfedezte, és elkezdte eladogatni őket, jó pénzt keresve a feketepiacon.

Úgy tűnik, bár a hatóságok az utóbbi években láthatóan bekeményítettek az illegális filmek kapcsán, a technikai fejlődésnek és az észak-koreai emberek kíváncsiságának ők sem tudnak megálljt szabni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »