Passió

A mindenkori keresztyénség a virágvasárnapot követő egyre sűrűbb evangéliumi események felidézésével, azaz a passióval eleveníti fel és éli át évről évre a megváltás történetét. Hogyan zajlott ez a kezdetekkor, és milyen szerepe van a passióknak a protestáns egyházak történetében? Prózában hangzottak-e el, vagy mindig is zenével? Mi a mai református gyakorlat? Mindezekre Papp Anette egyházzenésztől, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tanárától vártuk a választ.

Mi a szerepe a passióknak a protestáns egyházakban?

Jóval korábbról kezdeném, mert a közös gyökerek között sok a kincs, a passió ezek egyike. Biztos, hogy az első hívők számára is kiemelkedő volt ez az ünnepkör, a nagyhét és a húsvét liturgiájának a magja tehát a legősibb időkre megy vissza. Egy IV. századi zarándokasszony, Egeria útinaplójából tudhatjuk, hogyan ünnepelték a nagyhetet Jeruzsálemben: ők a szenvedéstörténetet nem csak végigolvasták, végig is járták eredeti helyszínein. Azt a rendet, amely szerint virágvasárnap, a nagyhét nyitónapján Máté evangéliumából, míg nagypénteken a Jánoséból hangzik el a szenvedéstörténet, valószínűleg a legkorábbi századoktól gyakorolja az egyház, bár magának a szokásnak a rögzítését Nagy Szent Leó pápa csak az V. század közepén rendelte el.

Papp Anette 2021 júliusa - Fotó: Bazánth Ivola

Fotó: archívum

Ezek a passiók már ekkor is köthetők zenéhez?

Megszólaltatását ekkoriban igazi zenének nem hívhatjuk, inkább recitált felolvasásnak. Ilyen módon nem a mai értelemben vett gyülekezeti ének dallamossága kapcsolódott hozzá, hanem egy egyszerű gregorián forma. A passiótörténetet tehát eredetileg – minden más egyházi alkalom evangéliumához hasonlóan – egy ember idézte meg emelkedett, recitált formában. Ez az „énekbeszéd” tagolta, artikulálta a szöveget, segítve a jobb és pontosabb megértést.

Az első évezred vége felé változott valami?

Ekkortájt merült föl először a vágy arra, hogy a passiótörténet sokféle szereplőjét valahogyan megkülönböztessék. Ezért elterjedt, hogy bár ugyanúgy egy ember recitálta a történetet, de három különböző formulakészlettel. Az addiginál mélyebb hangfekvésben csak Jézus szavai hangzottak fel. A történet narrátora – ő maga mint evangélista – középső, minden más szereplő pedig felsőbb regiszterben szólalt meg. Bizony, mi protestánsok a homlokunkra csaphatunk: Bach passióiban is, másoknál is Jézus szólama azért a basszus, mert már nagyon régtől fogva övé az alsó hangfekvés. És Pilátus ugyanezért tenor. Ősi beidegződései ezek a közös hagyományunknak!

Ez rögtön eljuttat minket ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan épül tovább mindez a protestáns egyházakban.

A passiózást a honi reformáció egyházai magától értetődően továbbvitték: megszólaltatásának hagyományos módja hozzátartozott a nagyheti szertartásrendhez. A kottás forrásaink zöme a Máté szerinti szöveget, ritkábban a János evangéliumából vett szakaszokat hozza. Emellett gyakran egy kompilált, a három szinoptikus és a János-evangéliumból „összegyúrt” szenvedéstörténetet is lejegyeztek. Megszólaltatásának módja nem volt egységes: néhol a kántor egyedül énekelte, másutt orgona is kísérte, s az sem volt ritka, hogy a kántor mellett a gyülekezet jobb énekesei szereposztással adták elő a történetet. A passióéneklésnek ez a formája a reformáció korától a XVIII–XIX. századig élt a református gyakorlatban, sőt, a hagyományőrző vidékeken (leginkább Erdélyben) még a XX. században is.

Ugorjunk innen a kortárs gyakorlatra: mit gondol ma egy református egyházzenész a passióról?

Azt, hogy Jézus szenvedéstörténetének megidézésére ma már szerteágazó lehetőségeink vannak. Egyet nem tehetünk: hogy nem szólaltatjuk meg. A nagyhéten minden református gyülekezetben kellene passiós istentiszteletet tartani: a minket összekötő evangélium legmélyebb lényegét közvetítő eseményekről bármilyen formában, de közösségben is fontos együtt elmélkedni.

ÉLJÜK ÁT GYÜLEKEZETI KÖZÖSSÉGBEN!

Az új énekeskönyvünk tartalmazza a Szenci Molnár által lefordított, a 68. genfi zsoltár dallamára írt, kompilált passiószöveget, énekelhető, verses, elég pontos parafrázisként. Ezen kívül is számos szebbnél szebb nagyheti éneket tartalmaz, így ha egy gyülekezet idegenkedne a szenvedéstörténet többszereplős előadásától, akkor is talál az alkalomhoz verseket, énekeket, de megszakíthatja a felolvasást akár közös imádsággal vagy elmélkedős csenddel is.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!