Celso Ba Shwe, a mianmari loikawi egyházmegye püspöke belső menekültként él az országában, amióta tavaly november 26-án a katonai junta hadserege tüzet nyitott a loikawi pasztorációs központ épületére, ahol lakott.
Biztonsági okokból kénytelen volt elmenekülni, és egy távoli plébánián talált menedéket – Demosóban, egy olyan területen, ahol nagyon sok menekült él, akiknek a száraz évszakban a szárazság, az esős évszakban a biztonságos menedékhelyek hiánya jelent gondot azon a traumán túl, hogy mindent elvesztettek, a családtagjaikat is. Hiányt szenvednek élelmiszerből, nincsenek orvosságok és egészségügyi központok. Ilyen a belső menekültek élete Mianmarban.
A püspökkel együtt sok papnak és szerzetesnek kellett elhagynia otthonát, ők nyújtanak lelkipásztori ellátást az embereknek. „Egyre nagyobb szükségünk van segítségre, egészségügyi ellátásra, oktatásra és lelkipásztori támogatásra. Nem tudjuk, hol és kitől kérjünk. Segítsetek nekünk, kérlek!” – hangzik a püspök kiáltása.
„Az egyházmegye nem tart fenn menekülttábort a belső menekülteknek, de megpróbálunk jelen lenni a területünkön található minden menekülttáborban az emberek között, faji és vallási hovatartozástól függetlenül” – mondta el a püspök. Hozzátette, hogy a menekültek nagy része katolikus; számukra természetes, hogy az egyházmegyéhez forduljanak, nem csak humanitárius segítségért, hanem lelkipásztori és pszichoszociális támogatásért.
A folyamatos fegyveres konfliktusok, útlezárások és az alapvető szükségleti cikkek magas ára miatt a nem kormányzati szervezetek és a helyi szolidaritási szervezetek nem sokat tudnak tenni. A loikawi egyházmegye megpróbál megtenni minden tőle telhetőt két szociális szervezete, a Caritas Loikaw és a Dert (egyházmegyei vészhelyzetkezelési csoport) révén.
„Amikor 2023 novemberében el kellett hagynunk a lelkipásztori központot, az mindenben nagyon megnehezítette a dolgunkat – hangsúlyozta. – Nagy szükség van élelmiszerre és orvosságokra. A száraz évszakban (februártól májusig) a legnagyobb probléma a vízhiány. A belső menekülteknek fizetniük kell a vízért, de nincs rá pénzük. Az esős évszakban (júniustól októberig) pedig ponyvákat és cinklemezeket kell beszerezniük, hogy menedéket építsenek.” Az anyagi szükség mellett lelkileg is meggyötörtek az emberek. „Sok nő és idős szenved attól, hogy lakóhelye megváltoztatására kényszerítették. Elvesztették házukat, tulajdonaikat, sőt még családtagjaikat is.” Számos menekülttábor található Kayah állam nyugati részén. „Nem tudnak hazamenni sem, hogy a szülőföldjük közelében lévő táborokból dolgozzanak. Sokan közülük kormányzati alkalmazottak voltak, most pedig a polgári engedetlenségi mozgalom tagjai. Nincs munkájuk, sem jövedelmük. Az egész lakosság nagyon szenved a konfliktus okozta válságtól.”
Két vészhelyzet aggasztja különösen a helyi egyházat: az egészségügyi ellátás és az oktatás állapota. Kayah államban az ország többi részéhez hasonlóan egyetlen állami kórház sem működik – mondja a püspök. – Az egyházmegye fenntart néhány mobil rendelőt, amelyeket szerzetesnővérek és a táborokban alakult bizottságok működtetnek. Gyógyszerük azonban nincs elég. A súlyos betegek szállítása a „legközelebbi” kórházakba gyakorlatilag lehetetlen, mivel „a harcok miatt mindkét fegyveres csoport lezárta a Kayah államba be- és kivezető utakat”.
A legjobban azonban a fiatalok, a gyerekek és az idősek szenvednek. A legtöbb táborban megpróbálnak közösségi iskolákat nyitni, de nincs elég tanár, és nincs elég pénz a fizetésekre. Sok iskola, kórház és rendelő kénytelen bezárni, mert félnek a váratlan bombázásoktól és tüzérségi támadásoktól, amelyeknek célpontjaivá váltak.
A Caritas Loikaw és az egyházmegyei vészhelyzetkezelési csoport révén az egyházmegye az emberek mellett áll. Ez utóbbi plébánosokból, vallási közösségekből és világi önkéntesekből áll. „Igyekszünk segíteni, amikor sürgősen élelemre, menedékre és egészségügyi ellátásra szorul valaki. Lelkipásztori ellátást és kísérést biztosítunk; és természetesen pszichoszociális támogatást is. Támogatjuk azokat az iskolákat is, amelyeket egyetlen szervezet sem segít: írószereket, építőanyagokat biztosítunk, és fizetjük az önkéntes tanárokat. Az emberek hatalmas szükségben vannak, de a támogatás nagyon korlátozott.”
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: AgenSIR
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
