Nehéz, furcsa, kihívásokkal teli, lelkileg és anyagilag megterhelő – sokféleképpen minősíthetjük a 2020-as évet, egyvalamiben azonban egyetérthetünk: a mögöttünk álló esztendő mindannyiunk számára emlékezetes marad. Az elmúlt év után vajon hogyan tudunk, hogyan merjünk készülni a következő esztendőre? Kíváncsiak voltunk, mit gondol erről a kérdésről és a mögöttünk álló hónapok tanulságairól, tapasztalatairól négy különböző területen tevékenykedő szakember, hogyan értelmezi a kialakult új világunkat a pszichoonkológus, a szociológus, a pszichológus és a lelkész.
Érdekes megközelítésből világított rá az elmúlt évre és foglalta össze meglátásait Dégi László Csaba kolozsvári pszichoonkológus, aki szerint
kicsit mindannyiunk élete úgy zajlott, mint egy rákos beteg élete.
Azokban, akikről kiderül, hogy megtámadta őket a veszélyes kór, ugyanazok a folyamatok zajlanak le, mint az elmúlt hónapokban sokunk életében. A társadalom jellemzően bezárja, izolálja őket, magukra maradnak, nem tudják, mit tegyenek, a legjobb és a legrosszabb énjük is kijön belőlük, és ami a legfontosabb: változásra kényszerülnek.
„Ha valaki most lett daganatos beteg, a személyes tragédián túl volt egy olyan közösségi és társadalmi kontextus, amiben közös tragédiában éltünk. Ilyen körülmények között a mi betegeink most nem érezték annyira bezárva, annyira egyedül és furcsán magukat, mint egy átlagos évben. Azelőtt ha otthonról kellett dolgozniuk, úgy érezték, hátrányos helyzetben vannak, most viszont nagyon sokan otthonról dolgoztak. Élet-halál kérdések merültek fel, lélektani és fizikai változás történt mindannyiunk életében. Ami kicsiben történik minden egyes nap a – sok százezer – rákos beteg életében, az most társadalmi szinten zajlott le” – magyarázza a szakember.
Mint hangsúlyozza, az elmúlt év fényében így megértőbbek, empatikusabbak tudunk lenni. Az első dolog, amikor valakiről kiderül, hogy beteg, hogy elmozdulnak az értelmezési keretek, vagyis egészen mást fog jelenteni az, hogy megiszom egy kávét, ülök otthon, reggel felébredek. Már annak örvend, hogy ki tud menni az ajtón, lát más embereket, érezni tudja a napsugarakat.
Dégi László Csaba úgy véli, az emberek általában rettegnek az újtól, sokszor inkább választják a szenvedést, mint hogy meglépjék a változást, most viszont mindannyian rákényszerültünk erre. „A történetnek az a rossz oldala, hogy a hamis hiedelmekkel ellentétben megtapasztaltuk azt, hogy emberek közöttünk, mellettünk megbetegednek és meghalnak, ez a traumatikus rész. Ezen a jövőben még dolgozunk kell, akkor fogjuk látni, mi minden változott meg bennünk.”
Dégi László Csaba ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az év a rákos betegek szempontjából is egyértelműen nehezebb volt, hiszen az orvosok is menet közben tanultak. A kezdeti lezárás drasztikus volt, akkor kikiáltották őket kockázati csoportnak, és „hazazárták” a betegeket. Aztán rájöttek, hogy ez szakmailag sem megfelelő, hiszen minden pácienst sajátos helyzete alapján kell kezelni. Emiatt volt két-három hónap, ami kegyetlen volt, de aztán lassan visszaállt az ellátás a normális kerékvágásba.
A pszichoonkológus a 2021-es évet József Attila Levegőt! című versének üzenetéhez hasonlította. Hiszen reménykedünk abban, hogy a kényszerváltozás után fizikailag és lélektanilag is több levegőhöz jutunk. A szabadságot, amit most erősen feltételhez kötöttnek érzünk, újra meg tudjuk élni. „Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk, már nem a régi életünkhöz fogunk visszatérni, nem ahhoz, amiről most visszagondolva azt mondjuk, milyen szép volt. Az értelmezési keretek elmozdultak, a lelki életünk alkalmazkodott a valósághoz, nincs már visszaút.
Ezt a hálát megélik a rákos betegek is, hogy hálásak a változásért, a máért, a holnapért. A másik, amit megtanulhattunk ebben az időszakban, hogy többre vagyunk képesek, mint ahogy gondoltuk. Sokan rájöttünk, hogy az otthon elromlott dolgokat meg tudjuk szerelni, és sokkal többre vagyunk képesek lelkileg is. Talpon tudtunk maradni, és ez a fontos, akkor is, ha nem érezzük, hogy most van megoldás. A napokban láttam egy graffitit a kolozsvári Báthory iskola falán, megtetszett, áthallásos volt: »Aki fél, az nem egész«” – összegez a kolozsvári szakember.
Magyari Tivadar szociológus, oktatási szakember is úgy véli, 2020-ban sok mindent megtanultak az emberek. A kolozsvári szakember az árvízzel példálózott: amikor az emberek látták, hol öntött ki a meder, ott építettek gátat. Amikor legközelebb ismét olyan nagy lett a víz, hogy egy másik helyen öntött ki, ott újra gátat emeltek. Vagyis tanultak a korábbi esetből, és gyorsabban reagáltak a nehéz élethelyzetben.
A szociológus ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy gazdasági szempontból mindenképp visszaeséssel kell számolni, hiszen tavasszal lezárták a termelést, és szinte egész évben álltak bizonyos gazdasági ágazatok, például a turizmus és a vendéglátás. Az emberek kevesebbet költöttek, nem feltétlenül azért, mert kevesebb a pénzük, hanem mert nem volt annyi lehetőségük elkölteni a pénzüket, de amint megszűnnek a korlátozások és a járványt ellenőrizni lehet, a fogyasztás is újra megnő. „A jövőre nézve mindenképp reményre ad okot, hogy meg fognak érkezni a védőoltások. Ezeket a betegségeket korábban is oltással győzték le, ez most is megoldhatja a problémát.”
A szociológus pragmatikusabb szemszögből értékeli a mögöttünk álló évet. Mint rámutat, 2020 kiemelte a társadalom egyes csoportjai között meglévő különbségeket, és még nehezebbé tette a hátrányos helyzetben lévők felzárkózását. Úgy látja, a járvány mindannyiunkat eltérően érintett: van, akinek a megélhetését fenyegette, van, akinek el is vette azt, másoknak eközben nem változott az anyagi helyzetük. A járványhelyzet ugyanakkor átalakította az időtöltést, a gazdasági helyzetet, és minden eddiginél kevesebbet mozogtak az emberek.
Egy olyan jelenségről van szó, ami világszerte megmutatkozott. Az embereknek meg kellett változtatniuk az életmódjukat: mindenki maszkot visel, az iskolák nem úgy működnek, ahogy eddig.”
Magyari Tivadar szerint egyértelművé vált az is, hogy az iskola nemcsak az a hely, ahol ismereteket tanítanak, készségeket fejlesztenek, hanem a társadalmi együttlét helyszíne – mellékesen, de fontos feladatként ellátja az iskoláskorú gyermekek felügyeletét is a nap egy részében. Az oktatás mint nagy társadalmi ellátórendszer megmutatta, mi történik akkor, ha nem tud működni. Hasonlóan azt is megtapasztalhattuk, hogy mi történik, amikor az egészségügy nem tud az eddig megszokott módon működni, átalakul a kórházak helyzete, a páciensnek fogadása. „Az oktatás és az egészségügy fontossága és sérülékenysége is megmutatkozott” – fogalmaz a szakember.
Az oktatási szakember szerint az iskoláskorú gyermekek nem egyformán élték meg ezt az időszakot, online jelenlétet, hiszen nem egykorúak és nem egyformán fejlődnek. „Az oktatásra annyi év van szánva, hogy egy ilyen esztendőnek, ami eltelt, nem kellene gondot okoznia. Ha valamiről lemaradtak a gyermekek, akkor lehet, hogy anélkül is boldogulni tudnak majd az életben. Az elemistáknak van még majdnem tíz évük, hogy bepótolják, ha valamiről lemaradtak. A végzősök, ha valamit eddig nem tanultak meg, akkor most azzal maradnak, amit eddig tanultak. Eddig is arról beszéltünk, hogy túl sok a tananyag, túl sok a tanulnivaló” – érvelt a szakember.
Szerinte a legnagyobb probléma az, hogy a tanárok ugyanazt akarják tenni, mintha a diákok bejárnának az iskolába, például torna- és zeneórát akarnak tartani.
Ismét kiütközött az, hogy mennyire merev az oktatási rendszerünk. Úgy véli, ha rugalmasabb lenne a rendszer, akkor lettek volna választási lehetőségek, és másképpen lehetett volna kezelni azt, hogy a gyermek nem tud iskolába menni.
„Nálunk mindenki azon gondolkozik és arra törekszik, hogy minél tökéletesebben leutánozza számítógépen, távolról azt, ami az iskolában szokott történni. Ez annak a legkönnyebb, akinek eddig is olyan tanítási stílusa volt, hogy diktált, mert most is ugyanazt mondja: »Nyissátok ki a füzetet, és írjátok«. Más megközelítésre lett volna szükség” – összegezte az oktatással kapcsolatos meglátásait Magyari Tivadar.
Forrás:kronikaonline.ro
Tovább a cikkre »
