Március 28-án, virágvasárnap megkezdődött a nagyhét. Templomaink többségében ilyenkor triduumokat tartanak. Az ezeken való részvétellel tesszük magunkat lelkileg még alkalmasabbá húsvét titkának megünneplésére. A járvány miatt idén számos templomban elmarad az évről évre várt háromnapos lelki felkészülés.
Martos Levente Balázs biblikus tanár, a Pápai Biblikus Bizottság tagja, a Központi Papnevelő Intézet (KPI) rektora eredetileg a debreceni Szent Anna-főplébánián tartotta volna meg a triduumot. Mivel ez most nem volt lehetséges, a főplébánia és a Magyar Kurír közreműködésével hírportálunk YouTube-csatornáján adjuk közre elmélkedését három napon keresztül.
A KPI rektora három tanút hívott meg a Szentírásból, hogy együtt beszélgessünk velük, és rajtuk keresztül Istennel. Az első vendég egy különös ószövetségi alak, a Prédikátor volt, aki azt üzente, hogy a szívünkben jelen van az örökkévalóság.
Második alkalommal a biblikus tanár a prófétai irodalom különleges szereplőjéről, a Szenvedő Szolgáról beszélt, aki Izajás próféta könyvéből ismert a számunkra. A hozzáértők azt állítják: Izajás, vagy egy később élt, névtelen próféta az ő nevében Kr.e. a VI. század idején vetette papírra azokat a sorokat, amelyekben egy különleges beszélgetésnek lehetünk a tanúi.
A Szenvedő Szolgával négy énekben találkozunk, Izajás könyvének 42., 49., 50., 52-53. fejezetében. Ebből a négy énekből ennek a bizonyos Szolgának a története rajzolódik ki.
Az első énekben (Iz 42,1-7) Isten bemutatja őt, mint szeretett gyermekét, akire büszke. A másodikban (Iz 49,1-9a) a Szolga szólal meg és a küldetéséről, illetve az ezzel kapcsolatos nehézségeiről beszél. A harmadik ének (Iz 50,4-9) a Szolga vallomása arról, milyen lélekkel vállalja a megpróbáltatásokat, amelyek őt a küldetése közben a lehető legteljesebben érik. A negyedik, leghosszabb énekben (Iz 52,13-53,12) először Isten szólal meg, aztán egy közösség beszél a Szolgáról, és végül újra
A közösség pedig újra azt állítja, hogy köze van a Szolga küldetéséhez, bűnbánattal tekintenek vissza arra, ami vele történt, elfogadják, hogy értük ment a szenvedésbe és a halálba.
Martos Levente Balázs emlékeztetett rá, hogy a negyedik ének (Iz 52,13-53,12) nagypénteken olvassuk fel liturgiában. A négy ének, illetve a benne ábrázolt életsors számunkra, keresztények számára Jézus sorsában teljesedik be, hiszen Ő az, akit Isten, mint szeretett gyermekét bemutatta, a világba bevezette, Ő az, akiről el lehetett mondani, hogy „a megroppantott nádszálat nem törte el, a pislákoló mécsbelet nem oltotta ki, szelíd volt és alázatos, és az ő szavára vártak a szigetek”, vagyis az ő szava volt az, ami valami titokzatos módon az egész emberiségnek üzen.
A tudós előadó kifejtette: az első énekben (Iz 42,1-7) felfedezhetjük a teremtésben is részt vevő Fiút, Aki ott volt a világ teremtésénél, Akiről János evangéliuma azt mondja: „Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3) Jézus a Fiú, Akit Isten büszkén bevezet a világba, Akiben ezt a világot és benne minket is megteremtett. A második ének (Iz 49,1-9a) a Szolga egyetemes küldetését hangsúlyozza, sajátosan tanúskodva arról, ahogyan a Szolga Istenre tekint. Azt mondja: „A tegzébe rejtett engem, kezében árnyékában nevelgetett engem.” Ezt követően a Szolga nagyon őszinte: „Azt hittem, hiába fáradoztam, haszontalanul tékozoltam erőmet.”
Balázs atya rávilágított:
Az életbe vetett bizodalmunkat megalapozza mindazok szeretete, akik gyermekkorunkban szerettek bennünket. Nagy szívvel, reményekkel vágunk neki az életnek, de elkövetkeznek a megtöretéseknek a pillanatai is. A harmadik ének (Iz 50,4-9) arról szól, hogy a Szolga minden reggel megnyitja a fülét, hogy Isten tanítsa őt, majd hozzáteszi: ő pedig szikla, kemény arccal áll ellen a rázúduló gyalázatoknak. Ez arról tanúskodik, milyen nehéz megőrizni ezeket az ideálokat a nehéz helyzetekben,
és közben nemcsak sziklakeménynek lenni, hanem érző és nyitott szívűnek maradni, Isten és az emberek felé. Eszünkbe juthat: Jézus nemcsak bátor és radikális volt az Igehirdetésben, hanem végtelenül irgalmas és szerető szívű a környezete iránt. A negyedik ének (Iz 52,13-53,12) pedig olyan, mint egy vihar utáni csend: a hullámok már elcsitultak,
Fáradtak vagyunk és kábultak, talán tudjuk, hogy mindez értünk történt, valaki értünk szállt harcba, értünk adott oda mindent, és most bánatosan, de mégis reménykedve, megköszönjük ezt az áldozatot.
A Szenvedő Szolga négy énekét az Egyház nagyhéten olvassa, és ez segít bennünket abban, hogy az élet különböző körforgásából odalépjünk Jézus mellé. Mondhatjuk azt is: már felismertük, hogy
A Központi Papnevelő Intézet rektora leszögezte: nagyhét nemcsak annak az ideje, hogy rácsodálkozzunk, Jézus sorsában Isten akar részvéttel lenni a világ iránt, hanem annak az ideje is, hogy felismerjük: ez a részvét nem távoli, nemcsak az egész világnak szól, hanem nekünk, akik boldog gyermekként indultunk el a világban, hittünk abban, hogy nagy dolgokra vagyunk hivatva, aztán beletörött a bicskánk, és nem voltunk másra képesek, mint hogy odatartsuk a hátunkat, ahogyan erről a Szolga vall a harmadik énekben. Mégis, ez a négy ének Krisztus kereszthalálával együtt azt hirdeti, hogy volt értelme megmaradni az üresség tapasztalata ellenére. Volt értelme kitartani.
Isten szeretetterve ott van mindenekfelett, és mindenek mögött.
Fotó: Zuggó Zsolt/Angelus Communication
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
