Ha nem is vakvágányra, de a vakcinafejlesztés történetét bemutató sorozatunkban most mellékvágányra visszük az olvasót. Reméljük, elnézik nekünk, hogy egy kitérő erejéig elhagyjuk ezt az egyébként igen izgalmas témát. Ahogy korábban bemutattuk, a vakcinák segítségével sikerült ugyan az emberiségnek legyőznie számos rettegett kórt, de önmagát, sajnos, azóta sem sikerült.
Lassan 45 éve, 1977 óta sehol a világon nem regisztráltak egyetlen természetes fekete himlő-fertőzést sem, nem meglepő, hogy 1980. május nyolcadikán az Egészségügyi Világszervezet a jól végzett munka örömével adta hírül, „a fekete himlőt kiirtották a Föld színéről”.
Ez azonban legfeljebb részleteiben fedte a valóságot.
A hidegháború alatt számos ország, köztük Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió, szigorúan titkos laboratóriumaiban tudósok százai dolgoztak azon, hogy minél hatékonyabb biológiai fegyvert állítsanak elő a himlővírusból, pusztán azért, mert attól tartottak, vélt vagy valós ellenségeik is éppen ugyanezt csinálják. Az ötlet azonban korántsem volt forradalmi. Hétszáz évvel korábban a világ méretét tekintve valaha volt legnagyobb birodalma, a nagy mongol birodalom, nyílzápor és ipari méretű kegyetlenkedés mellett, a fekete himlőt is haszonnal alkalmazta hódításai során.
Rendkívül elcsépelt felütés, ugyanakkor megállja a helyét, hogy a biológiai fegyverek használata szinte biztosan egyidős az emberiséggel. Nem a 14. századi mongolok voltak az elsők, aki fekete himlőben (más források pestisről írnak) elpusztult emberek holttesteit lődözték be katapulttal az ostromlott városokba, de az biztos, hogy ők voltak az elsők, akikről ezt le is írták. Az angol gyarmati seregek bizonyára nem olvasták ezeket a forrásokat, mégis jó ötletnek találták, hogy a hétéves háború során himlőáldozatok által használt takarókat osztogassanak ajándékba a franciákat támogató indián törzseknek. Pontos számadatunk nincs, de óvatos becslés szerint is az érintett törzsek populációjának fele belehalt a fertőzésbe.
A biológiai fegyvergyártás a XX. század pusztítói háborúinak köszönhetően erősödött meg igazán.
Az első világháború idején a németek próbálkoztak komolyabban, de akkoriban nem emberek, hanem a szarvasmarha- és lóállomány valamint a gabonakészletek megfertőzése volt a fő csapásirány. A mérgesgázok és biológiai fegyverek használatát szabályozó 1925-ös genfi egyezmény (ezekből több is van) aláírása ugyan az alkalmazást többé-kevésbé meggátolta, de a kutatás-fejlesztés nem állt le. Előbb a britek, majd röviddel a második világháború kitörése előtt az amerikaiak is sikerrel jártak, bár sosem vetették be őket, a lépfene, a brucellózis és botulizmus kórokozója is készen állt a „bevetésre”. A fekete himlővel a birodalmi Japán kezdett el először komolyabban foglalkozni. A japánok rettegett 731-es alakulata a megszállt kínai és orosz területeken horrorfilmbe illő kísérleteket és teszteket hajtottak végre, melyek bár tudományos kifinomultságban messze elmaradtak akár az amerikai, akár a szovjet kísérletektől, brutalitásukban köröket vertek azokra.
A szovjetek a harmincas években próbálkoztak először fekete himlő-alapú biológiai fegyver létrehozásával. Két irányba indultak el, száraz és folyékony formában is megpróbáltak létrehozni egy hatékony fegyvert, az előbbi azonban sosem sikerült (ha minden igaz, más országnak sem). Annyira magas ugyanis a „szökés” veszélye (valószínűleg ez okozta az angliai fertőzéseket is a nyolcvanas években), hogy a legtöbb laboratóriumban nem mertek belevágni. A vírus cseppfolyósított verziója már sokkal könnyebben használható, aeroszollá alakítása könnyű, mélyfagyasztva évekig eláll és egy sima hűtőgépben is hónapokig tárolható.
A formálódó szovjet birodalom már a húszas években aktívan kereste a megfelelő helyszínt ahhoz, hogy nekilásson a biológiai és vegyi fegyverek fejlesztésének. Néhány üzemi baleset, illetve a második világháború során tapasztaltak arra ösztönözték a művelet irányítóit, hogy a gyárat messze a Szovjetúnió belsejében alakítsák ki, így esett a választás az Aral-tó egyik, akkor még, szigetére, Vozrozsdenyijere. Mára a tó kiszáradása miatt a szigetből félsziget lett, a gyárat a kilencvenes évek elején felszámolták, a mellette felhúzott településeket pedig kiürítették.
A fegyverek gyártása és megsemmisítése, jó szovjet szokás szerint, nem ment résmentesen.
Az Aralszk-7 névre keresztelt bázison ma sem tudni pontosan mennyi vegyi és biológiai fegyver lehet még, néhány évente amerikai és orosz szakértői csoportok jelennek meg ott, ugyanis még ma is találni arrafelé fertőzőképes lépfene vírustörzseket, közben a mai Üzbegisztánhoz tartozó félszigeten aktív katasztrófaturizmus is zajlik. Miután a Szovjetunió 1972-ben aláírta a biológiai fegyverek betiltását ratifikáló egyezményt, a terepi kísérleteke Vozrozsdenyijén megszűntek, a laboratóriumiak azonban nem. Tulajdonképpen minibombákat robbantottak akváriumi állatok feje felett, majd az orosz járványügyi szakemberek kiszámolták, mi történne, ha a nagyságrendet ezerszeresére növelnék.
Ahogy a náci Németország rakétatudósait, úgy Japán vegyi és biológiai fegyverekkel kísérletező mérnökeit is sikeresen szervezte be az Egyesült Államok titkosszolgálata a háború után. Ma sem tudni pontosan, hány Japán háborús bűnös úszta meg így a felelősségre vonást, mindenesetre a 731-es egység vezetője,
Isii Siró és teljes immunitást kapott cserébe azért, hogy kutatásai anyagait átadta az Egyesült Államok tudósainak.
1956-ban, amikor az USA értesült arról, milyen előrehaladott kutatások zajlanak a Szovjetunióban, az eddig inkább bakteriális fertőzésekre fókuszáló program áttért a vírusok kutatására. A program végül 1969-ben ért véget, amikor Nixon elnök teljesen leállította azt, majd 1972-ben egy multilaterális egyezmény keretében a szovjetek is leállították a programot. Névleg! Csak a rendszerváltás környékén derült ki, hogy a szovjetek, miután a WHO 1980-ban legyőzöttnek nyilvánította a fekete himlőt, szinte azonnal újrakezdték a kutatásaikat, becslések szerint több száz tonnányi bevetésre alkalmas „himlőbombát” állítva elő.
Szerencsére ezeket sosem használták fel, annak ellenére sem, hogy a korabeli feljegyzésekből világosan látszik, a kutatók éppen a fekete himlőt tartották az egyik „legígéretesebb” biofegyvernek, annyi „előnyös” tulajdonsága volt. Anélkül, hogy ezeket részletezve feleslegesen nyújtanánk a cikket, érdemes kiemelni a fegyver talán legijesztőbb tulajdonságát, azt, hogy ezerféleképpen terjeszthető. A szovjetek többféle verziót is kidolgoztak, egy előre megfertőzött „trójai embertől” kezdve az élelmiszerkészletek szennyezésén át, a bombákig és a gáztámadásig.
Csak a gonoszság szab határ a módszereknek, még úgy is, ha a korabeli dokumentumok szerint, nem az emberéletekben, hanem a gazdaságban és a közhangulatban végzett pusztítás miatt tartottak annyira „hasznosnak” a fekete himlőt.
A fekete himlő elleni vakcinát 1972-ben törölték a kötelező oltások listájából az Egyesült Államokban, onnantól csak bizonyos szakemberek és hadsereg tagjai kapták meg azt. Szerencsére egyetlen esetet sem ismerünk, amikor a mai értelemben vett biofegyverként használták volna a fekete himlőt, ugyanakkor sokatmondó,
hogy 9/11 után tízezrével oltották be az önkénteseket, sőt külön fekete himlő akciócsoportot is létrehoztak.
Kevesen tudják, de a fekete himlő ellen ma sincs gyógyszer. Egy-két antivirális anyag ugyan ígéretesnek bizonyult, gyakorlatban, tömegesen alkalmazható megoldás ma sem áll rendelkezésre. A vakcináció jelenti az egyetlen járható, bár igen rögös utat.
Hivatalosan ma mindössze két ország, az Egyesült Államok és Oroszország tárol fekete himlő vírustörzseket, kizárólag kutatási célra. Hogy a gyakorlatban hány ország rendelkezhet mélyfagyasztott vírustörzsekkel, arról sejtésünk sincsen, mind a Szovjetúnió, mind Irak és a Szaddám-rezsim szétesése során biztosan tűntek el készletek, más kérdés, hogy ezeket meddig tudták az ilyen-olyan terroristacsoportok szakszerűen tárolni.
Elképzelhető, bár kicsi az esélye, hogy a készletek nagy része, gondatlanságból, mára megsemmisült.
Nem csak a terroristák jelenthetnek veszélyt, a XXI. század nagy közös ellensége a globális klímaváltozás is visszahozhatja ezt az évtizedekkel ezelőtt egyszer már legyőzött betegséget. Nem csak arról van szó, hogy a nem elég mélyre ásott biofegyvereket tartalmazó hordók újra napvilágra kerülnek. A tömeges vakcináció előtt évente százezrekkel végző vírus áldozatait gyakran tömegsírokba temették, amelyek, különösen a fagyos talajú Szibériában, nem voltak túl mélyre ásva.
Mára a fekete himlő egy régen legyőzött, elfeledett betegségnek tűnik. Évtizedek óta nem szerepel sehol a kötelező oltások listáján, az orvosok nem találkoztak vele a gyakorlatban, a betegséggel kapcsolatos kutatások szinte teljesen leálltak. Ez egy legyőzött betegség esetében talán rendben is van, minek pénzt ölni egy olyan betegség kutatásába, amely mára teljesen eltűnt.
A baj csak az, nem tudjuk, meddig marad ez így.
Egy terroristatámadástól talán, ennyi évtized után, már kevésbé kell tartanunk, azon egyszerű logika mentén, hogy, ha lenne valahol készleten, már bevetették volna. Nem véletlen ugyanakkor, hogy 9/11 után a Bush-adminisztráció közel félmilliárd dollárt költött arra, hogy az USA teljes lakosságának elegendő fekete himlő-vakcinát állítsanak elő.
Bár minden jel szerint győzelmet arattunk a betegség felett, magunk felett már nem sikerült. A fekete himlő kiirtása egyike a legnagyobb tudományos sikereinknek, az emberiség egyik legnagyobb kudarca is, hogy a kór fenyegető árnyékától 2021-re sem sikerült maradéktalanul megszabadulnunk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
