Dániában megvalósulni látszik, ami a hazai „szociáldemokratáknál” elképzelhetetlen.
Dán kollégáik fölfedezték, sőt ápolják és óvják a nemzeti identitást. Valaha Európában ez egykor magától értetődő szocdem értéknek számított ugyan – és egyben persze rút „árulásnak”, miként azt a proletár internacionalizmustól hevülő kommunisták folytonosan a fejükre olvasták. Igazi proletárnak csak osztálya van, hazája nincs, és nem is kell, hogy legyen, netán még elmaradna a világforradalom…
Ma, amikor az úgynevezett progresszív erők a proletárt burzsoára, az internacionalizmust globalizmusra cserélik, a nemzeti identitás megint fölösleges. Sőt leginkább attól „progresszív” valaki, ha koloncnak tartja a nemzetet, amely holmi akadályt képez immár nem a proletár, hanem a burzsoá „világforradalom” promenádján. Ezen baktat progresszív útitársként a tőkelogikába terepszínűen beolvadt harmadik utas szociáldemokrácia is, szerintük aki a 21. században a nemzeti szuverenitás gallyacskáját akasztaná a globális haladás küllői közé, mi más lenne, mint rongy „áruló”.
Persze akadnak azért szociáldemokrata politikusok, akik vitézül ágálnak ez ellen. Dániában ilyen maga a miniszterelnök, Mette Frederiksen, Németországban pedig Theo Sarrazin, Wolfgang Thierse urak a legismertebbek. Utóbbiak kapnak is érte szépen, főáramuk rögvest a Júdás-skatulyába suvasztja be őket, vitát nem nyitunk, előbb az ítélet, aztán a tárgyalás, ismerős ugye? (Egykor koncepciós pernek hívták az ilyesmit, ma eltörlés-kultúrának.)
Dánia azonban mégiscsak egy egész ország, „séróból” nem lehet csak úgy eltörölni. Pedig Dánia most igencsak kilóg a sorból, jelenlegi szocdem kormányuk mintha megértette volna, hogy a nemzet egyáltalán nem fölösleges, a hagyományok sugárzó hőjére az embereknek elemi szükségük van. Sőt a kulturális identitás legalább olyan fontos számukra, mint az újraelosztással kapcsolatos kérdések. Mi több, e kettő szorosan össze is függhet, főleg ha mindkettőt egyszerre éri mondjuk a migrációnak becézett népvándorlás kihívása.
Mette Frederiksen szociáldemokrata dán miniszterelnök asszony – thelocal.dk
Volt ez másképp is, csak hát a dán szociáldemokraták meglepően tanulékonynak bizonyultak. Éveken át közelről (hátulról) láthatták, hogy a neolib főáram által „szélsőjobbnak”, „populistának” minősített szociálkonzervatív Dán Néppárt milyen sikeresen szólítja meg a baloldal törzsszavazóit. A liberális bevándorlás-politika merőben ellentétes a jóléti modellel, mondta a Néppárt, amire a dánok döntő többségükben rábólintottak. A szocdemek 2015-ben mégsem ehhez igazították kormánypolitikájukat, csupán 2019-ben került sor erre, amikor a bevándorlók korábbi 1 százalékos mutatója már 13 százalékra emelkedett. Dánia evvel lakosságarányosan a legtöbb menedékkérőt fogadta be az unión belül, s Frederiksenék ekkor határozták el: megfékezik az elszabaduló párhuzamos társadalmakat. A minap pedig Európában elsőként repatriáltak egy szíriai csoportot, vissza az újra biztonságosnak nyilvánított Damaszkusz környékére. Mindeközben mégsem hagyják magukra őket, sőt súlyos összegeket áldoznak, komoly infrastruktúrát teremtenek olyan észak-afrikai befogadó központok létrehozására, ahol az EU határain kívül bírálhatók el a kérelmek.
Politikájuk mögött komoly társadalomszervezési koncepció és felelősség-etikai megfontolás rejlik. Szerintük a nemzeti és kulturális identitást nem volna szabad az etnikai homogenitással összekeverni, de éppolyan veszélyes, ha elfeledjük, hogy az őshonos többség kulturális jogai egy adott társadalom szilárdságának alapelemei. A pluralitás nem önmagában jó, hanem konkrét arányában, vagyis akkor, ha erősíti a társadalmat és nem akkor, ha szétveri. Hogy ezt fölöttébb nehéz megvalósítani? Persze, hogy az. De ha egy társadalom szétzilálódott már, összerakni aztán sokkal nehezebb.
A mi „szocdemjeink” igencsak távol esnek dán kollégáiktól, de nemcsak azért, mert a kormányrúdtól is igen távol állnak. Nagyobb probléma, hogy politikai akaratuk sincs a fentiekhez, szellemi horizontjukról már nem is beszélve.
Galló Béla
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
