Örményország Székelyföldje: Hegyi-Karabah

Örményország Székelyföldje: Hegyi-Karabah

Nehezen gyógyulnak a háború sebei a jogilag nem létező, mégis valóságos államocskában, amely az egyik legősibb örmény tartományként ékelődik Azerbajdzsánba.

Egy kaukázusi de facto államban Veczán Zoltán a Magyar Hírlap riportja, ahol a mindennapos fenyegetettség ellenére mernek nagyot álmodni.

Hegyi Karabah Köztársaság – másnéven Arcah – egy magyar megyényi, 150 ezres lakosságú el nem ismert örmény köztársaság Azerbajdzsán területén. Az ősi Örményország egyik tartománya, amelyet a Kaukázus szovjet megszállása után Sztálin szeszélye az azerieknek dobott. A területen harminc éve kezdődtek mozgolódások az azeri uralom ellen, s az azeri hadsereg brutális válaszára lépett akcióba az örmény hadsereg. Ezzel kezdetét vette a véres háború, amit a számbeli hátrányt felkészültséggel ellensúlyozó karabahiak és örmények hat év után nyertek meg. Így most egy – azóta félig lakatlan, korábban aze­riek által lakott – korridor köti össze Arcahot Örményországgal, olyasmi, mint az északi Partium 1940–44 között Székelyföldet az anyaországgal.

Mindenesetre az etnikai tisztogatásokkal s egyéb borzalmakkal járó harc nyomait a mai napig viseli a tartomány: a váltakozó, félsivatagostól az erdősig terjedő hegyek között mindenhol kőfalmaradványok szegélyezték utunkat. De elszórtan viselik az emberek is: láttunk félkarú, féllábú férfit, vagy éppen ott volt Artak Beglaryan ombudsman-helyettes, aki a legteljesebb természetességgel beszélt arról, hogyan vesztette el szeme világát a háborúban – hatévesen.

A lelki nyomok talán még nehezebben gyógyulnak, viszont minden karabahi európai fülnek mára már idegen szenvedéllyel beszél hazájáról. Igyekeznek ugyanakkor humánusabbnak lenni a muszlim szomszédnál, keresztény országként nem mentek neki dózerrel a mecseteknek sem az azeri városnegyedekben, pedig az azeriek a beszámolók szerint előszeretettel használták fegyverraktárnak az örmény templomokat a háborúban – magunk is láthattunk egy ilyen helyreállított, egykori fegyverraktár-templomot a fővárostól, Sztyepanakerttől nem messze, Susiban.

Az egyháznak mindenesetre jót tett a harc – mondta nekünk Pargev Martirosyan, Arcah érseke. Mint mondta, a harctéren annyi csodát éltek át az emberek, hogy elmélyült a hitük. Az örmények büszkék apostoli egyházukra, s hogy a kereszténység előbb lett államvallás Örményországban, mint akár a Római Birodalomban. Mint Martirosyan elmondta, a szovjet időkben ezrével rombolták le a templomokat és papok, szerzetesek tömegét vitték a gulagra, most pedig a globalizáció kihívásaira kell felkészülniük.

Érdekes: bár az egész háború a sztyepanakerti parlament egyesülési dekrétumával kezdődött, erre azóta sem került sor. Ez nem a közeljövő kérdése, az első lépés Arcah nemzetközi elismerése – mondta el lapunknak a külügyminiszter, amikor arról kérdeztük, hogy ideális helyzetben cél lenne-e az egyesülés Örményországgal. Egy ilyen szituációban természetesen, mint mondta, ugyancsak az önrendelkezési jogra építve, népszavazással kellene dönteni erről mind az anyaországban, mind Karabahban. Masis Mayilian elmagyarázta: alapvetően két fő céljuk van, és ebből elsődleges a biztonság, csupán a második maga a formális nemzetközi elismerés is (egyébként maga Örményország sem ismerte el Karabahot önálló államként), nemhogy az egyesülés.

S valljuk be, nem lenne sok gyakorlati értelme: a pénz itt is, ott is örmény dram, a határ névleges, egy nyílt diplomáciai lépés viszont berobbanthatná a kaukázusi lőporos hordót. A mindennapi élet javarészt éppúgy működik, mint bárhol a világon. Bár olykor felbukkannak terepszín gyakorlóba bújt férfiak, utunk során mégsem volt katonaállam-érzete az embernek. Láttunk helyi katonai bázist – egy kis fatoronyból állt meg egy kisebb épületből, előbbi tetején szuronyos (!) őr integetett: tilos fotózni! –, de talán ez minden.

Ami a gazdaságot illeti, a világszerte érvényesülő azeri bojkott miatt a nyersanyagok – márvány, bazalt, színesfém –, valamint a mezőgazdasági termények – főként szőlő és bor – mellett a könnyebben exportálható termékekre igyekeznek fókuszálni: ilyen lenne az IT-ipar. Erről már Grigory Martirosyan államminiszter (gyakorlatilag kormányfő) beszélt nekünk. Az átlagfizetés, mint lapunknak elmondta, 340 amerikai dollárnak (úgy 90 ezer forintnak) megfelelő dram, de állítása szerint nem küzdenek emiatt az elvándorlás problémájával, ellenben a kétkezi munkás, a mérnök és az IT-s is nagy hiánycikk.

A megoldást keresik: ennek szellemében nyitották 2015-ben Sztyepanekertben is meg a diaszpóra által pénzelt TUMO Centert, ahol mi is jártunk. Ez egy örmény licenc alapján kiépített képzési központ, ahol szabadidejükben gyakorlati tudást szerezhetnek a gyerekek a robotikától a webdesignon át az animációig mindenféle területről, ami későbbi, akár amerikai tanulmányaikhoz is kiváló ugródeszka lehet.

A turizmust is szeretnék fejleszteni, s van honnan: már a tavalyi 22 ezer külföldi turista is rekord. Pedig Arcah földrajzi és kulturális adottságai kiválóak, a gasztronómiájuk remek – sőt, Sztyepanakertnek még egy „romkocsmája” is van, ahol a „dudu” nevű emberpróbáló helyi töményitalt is kipróbáltuk –, ellenben a Jerevántól öt–hétórányi autóút sokakat elriaszthat. Minden megváltozna persze, ha Arcah megkapná a nemzetközi elismerést, és újranyithatna a sztyepanakerti repülőtér, de ez már az esetleges jövő zenéje. Addig marad a dudu.

Forrás: Magyar Hírlap – Veczán Zoltán


Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »