„Minden magyar egy árva falevél” – A Mindszenty Alapítvány ünnepi megemlékezése Budapesten

„Minden magyar egy árva falevél” – A Mindszenty Alapítvány ünnepi megemlékezése Budapesten

A Mindszenty Alapítvány rendhagyó megemlékezést tartott október 23-án este Mindszenty József bíboros, Endrédy Vendel, Kiss Szaléz, Olofsson Placid és sok más ártatlanul elítélt rabságának helyszínén, a volt Conti utcai börtön közönségtől elzárt udvarán, a Szent Efrém Férfikar közreműködésével.

Az ünnepi megemlékezés késő délután kezdődött a budapest-józsefvárosi Szent József-templomban, szentmisével, amelyet Michels Antal plébános mutatott be.

A szentmise után a közelben lévő Mindszenty-szobornál folytatódott az ünnepség.

Kovács Gergely okleveles posztulátor, a Mindszenty Alapítvány vezetője beszédében felidézte: sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem létezett a Nemzeti Összetartozás Napja, a Szabó Ervin Könyvtár környékén járt, és egy család az Igazság Kútjánál éppen arra készült, hogy a gyermekeikkel együtt énekekkel, hangszeres kísérettel emlékezzenek meg az 1920-as trianoni békediktátumról. Kérésére örömmel megengedték Kovács Gergelynek, hogy csatlakozzon hozzájuk. Élete egyik legcsodálatosabb megemlékezése volt, ezért gondolta úgy, hogy mielőtt bemegyünk a Conti utcai börtönbe, legyünk együtt családiasan: Mindszenty atya a mi pásztorunk, körülötte pedig itt vagyunk mi, különböző gondolkodású emberek, és ebben a családias légkörben felidézzük az ő tanítását.

Kovács Gergely emlékeztetett: Mindszenty József 1949 és 1954 között itt, a Conti utcai épület falai között töltötte legszörnyűbb börtönéveit, és utána is nagyon szigorú házi rabságban élt 1956. október 30-ig. A magyar nép szabadította ki fogságából a forradalom és szabadságharc idején. Ezért „nagyon-nagyon hálás volt az ő szeretett magyar népének”. Tudjuk jól, hogy az ávós őrség átállt a forradalom oldalára, az újpesti nemzetőrök különítményt szerveztek a kiszabadítására, de megelőzte őket a rétsági páncélos ezred különítménye, akik Rétságon biztonságba helyezték, utána viszont együtt kísérték fel Budára. Mindszenty atya hálából írt egy levelet a nemzetőröknek, ebben megköszönte kiszabadítását, és „szívből” adta főpásztori áldását, „szívében rab főpásztorotok”.

Kovács Gergely rámutatott a Mindszenty-szobor mögött magasodó fára, melyet bíborosi fának nevezett el, mivel ősszel bebírosodik. Erről eszébe jutottak a bíboros, hercegprímás következő szavai: „Minden magyar egy árva falevél, egy közös magyar fáról.” Bármerre is sodorta a világfergeteg a magyarokat, kell, hogy ezek a falevelek minél közelebb kerüljenek egymáshoz, és ne múljon el egyetlen nap sem, hogy a falevelekre ne írtunk volna valami jótéteményt. Mindszenty József 1956-ban gyönyörű példát mutatott a kommunista Nagy Imre hihetetlen megbecsülésével, aki a magyar szabadságharc vértanú miniszterelnöke lett. A bíboros, hercegprímás az emigrációban is meg tudta haladni katolikus identitását, és ugyanazzal a szeretettel fordult a más vallású, másként gondolkodó magyar emberekhez, mert ahogy fogalmazott: „ha a párnánkba és a szívünkbe tudnánk zárni, hogy minden magyar egy árva falevél”, akkor gyönyörű lenne a világ.

Az okleveles posztulátor beszélt Mindszenty Józsefnek az édesanyjához fűződő különleges szeretetéről is. Édesanyja kísérte el a papi hivatásig, és ő volt az egyetlen, aki mindvégig kitartott mellette a börtönévek alatt. Állandóan kilincselt a hatóságoknál a fiáért, hogy láthassa végre, beszélgethessen vele, olyan dolgokról, amiket csak ők ketten értettek. „Fiam, nagy a te családod, mely mindenfelé imádkozik érted” – mondta az édesanyja a beszélőn, a foglár pedig rájuk förmedt: csak a családról szabad beszélni! Mindszenty atya visszaszólt: miért nem figyelt jobban, csak a családról beszéltünk… Az édesanyja kísérte végig 1949 és 1954 között Mindszenty Józsefet a legnagyobb szenvedések közepette, mondta a szónok.

A Conti utcai börtön szent hely – tette hozzá Kovács Gergely –, annak jelképe, hogy a történelem Ura Isten. Mindszenty atya emlékirataiban „az én fegyházam”-nak nevezi. Nem véletlenül. Egyrészt a fegyőrök rengeteget költöztették, belakta a börtönt, másrészt ehhez a helyszínhez kapcsolódnak a legsúlyosabb gyötrelmei, és amikor 1954. május 13-án – a fatimai Szűzanya napján – elhagyhatta ezt a borzalmat, testsúlyának a felére soványodott, nyolcvankét kilóról negyvennégy kilóra; élet-halál között lebegett. Mégis azt írta, hogy az én fegyházam, mert a rengeteg embertelenség ellenére, amit itt átélt, az istenkapcsolatának kiváltságos, szent helye lett. A sétálóudvaron a fegyőrök végig szórakoztak vele, mit hogyan csináljon, lassan vagy gyorsabban menjen, miközben ő imádkozott. Ez a sétálóudvar imaudvarrá vált számára. A szűk celláiban pedig, amikor már misézhetett, órákon keresztül misézett, hogy szerte a világon minden magyarral együtt misézhessen.

Hírdetés

Állandóan magánál tartotta az Oltáriszentséget, még a sétára is levitte, nehogy valami baja essék. Legkegyetlenebb börtönéveit napi huszonnégy órás szentségimádásban töltötte. Mindszenty atya itt vált szentté. Plébánosként vasakaratú volt, veszprémi püspökként már kezdett atyává válni, prímásként a vértanúságra készült, itt pedig, legnagyobb szenvedései közepette, szüntelenül imádkozott, elmélyült istenkapcsolata, amiből aztán az ő életszentsége kivirágzott. Így ez a Conti utcai börtön, az ÁVÓ legkíméletlenebb fegyháza szent hellyé vált, nemcsak Mindszenty atya szentelte meg, hanem mellette más egyházi személyek, vértanúk és hitvallók is, Endrédy Vendel, Kiss Szaléz, Placid atya és azok a névtelenek, akik embertelen körülmények között szenvedték végig a Rákos-diktatúrát, vagy itt lelték halálukat – mondta a Mindszenty Alapítvány vezetője.

Michels Antal, a Józsefvárosi Szent József-templom plébánosa beszédében idézett a mai szentmise szentleckéjéből, Szent Pál apostol Efezusiakhoz írt leveléből: „Testvéreim, kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amit kaptatok. Teljes alázatban, szeretetben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel, törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet. Egy a test, és egy a lélek… Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van.”

A szónok kifejtette: különleges hangsúlya van a szentleckének, különösen annak fényében, hogy egy teljesen széteső világban élünk. Döbbenetet kiváltó kulturális forradalom zajlik a világban, amely mintha ellene mondana a krisztusi igazságnak. Hitben, reményben, szeretetben gyűltünk össze, de mintha egyre többen tagadnák ezt és a keresztséget, magát az élő, Megváltó Krisztust. Európa megtagadja a múltját, és korábban elképzelhetetlen, kaotikus állapotok kezdenek uralkodni. Ami egyértelmű, hogy ebben a felfordult világban hitünkhöz, reményünkhöz, szeretetünkhöz még inkább ragaszkodnunk kell.

A kérdés: valóban ott ég-e a szívünkben ez a három, megőrizzük-e, és tanúságot teszünk-e a világban az élő Krisztusról? Ahogyan jel volt számunkra Mindszenty atya, nekünk, keresztényeknek azon a helyen, ahol élünk, munkálkodunk, ugyancsak jelekké kell válnunk, méltón ahhoz a hivatáshoz, amit Istentől kaptunk. Jézus Krisztusban Isten megváltott minket. Minden nehézség ellenére is hinnünk kell abban, hogy a dolgok jó irányba haladhatnak, a Jóisten görbe vonalakkal is tud egyenes vonalat húzni. Ennek a hazának, országnak akkor lesz jövője, ha nemcsak, hogy keresztény marad, de éli hitét, reményét, szeretetét.

Az ünnepség végén Michels Antal atya vezetésével a jelenlévők imádkoztak az 1956-os forradalom áldozataiért, Tiszteletre méltó Mindszenty József boldoggá avatásáért, a Szűzanya közbenjárását is kérve.

A megemlékezésen Németh Csaba citerázott, és énekelte a bíboros, hercegprímás kedvenc nótáit: Ha én rózsa volnék…, Domboldalon áll egy öreg nyárfa…; Édesanyám is volt nékem; Záros kapu, záros ablak…

Az utóbbival kapcsolatban Kovács Gergely felidézte: ezt a nótát nem sokkal letartóztatása előtt hallgatta Mindszenty József, és megkérdezte a cigányprímástól: Te most énekeltél, vagy jósoltál nekem? Nem engedte, hogy megcsókolja a gyűrűs ujját, mondván, az egyik prímás nem csókol kezet a másik prímásnak.

Az ünnepi megemlékezés az egykori börtönudvaron épületvetítéssel, illetve a Szent Efrém Férfikar tiszteletadó koncertjével ért véget.

Fotó: Zuggó Zsolt

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »