Megemelni, mindenáron!

Megemelni, mindenáron!

Senki sem számított rá, hogy a műszaki átadóra a miniszter is ellátogat majd. Pontosabban „megtiszteli jelenlétével az eseményt”. Csak az avatásokra szokott ellátogatni, azok közül is csak azokra, amiket valamilyen választás előtt rendeznek. És amin meleg ételt szolgálnak fel. Régen, amikor még csak országgyűlési képviselő volt, a pogácsás rendezvényekre is elment, de amióta kapott egy tárcát, ráadásul ilyen fontosat, azóta csak olyan helyre megy, ahol az átvágandó trikolór mögött ott gőzölög valami a kondérban. Ettől persze a miniszter lehet jó ember, nem változott ő meg olyan nagyon. Az idők változnak. Ő is mindig ezt szokta mondani, persze csak négyszemközt. Az avatáson inkább a jövőről beszél. Arról, hogy mennyire szeret érte dolgozni. Nem az a fontos, hogy az ember milyen pozícióban van, hanem az, hogy milyen munkát végzett el. Hiába, nagyon szép beszédeket szokott mondani a miniszter úr.

A műszaki átadóra öles léptekkel és nagy sleppel érkezett. Volt abban a csapatban mindenféle ember, a nyavalya tudja, honnan szedi össze ezeket. Az pedig talán még a nyavalyának sem tiszta, hogy minek neki ennyi tűsarkon egyensúlyozó, cérnavékony primadonna, és mit kezd ennyi napszemüveges bájgúnárral, a sok rágózó, izomagyú bunkóval, és azokkal a lehetetlen alakokkal, akik már reggel szeszszagot árasztanak, és nem képesek rá, hogy pantallóhoz bőrcipőt vegyenek fel. A miniszter úr azt szokta erre mondani, persze csak amúgy kötetlenül, amikor már megivott néhány kupica pálinkát, hogy „nem nekem, hanem a hazának van nagy szüksége rájuk”. Ilyen szépeket mond a miniszter úr, még akkor is, ha iszik egy kicsit.

A melósok és a mérnökök, akik már ismerték a minisztert, furcsállották, hogy a tárcavezető arca most pont olyan, mint amilyennek csak a fontos pillanatokban szokták látni. Nincs rajta semmi mosoly, semmi kedvesség, semmi lágyság. Persze szigornak vagy haragnak sem volt rajta jele, sőt, aki nem ismerte a miniszter urat, azt hihette, hogy csak bambul tátott szájjal és kerekre nyitott szemeivel, mint jóllakott napközis a repetára. De aki ismerte, az tudta, hogy a miniszter úrnak ez a legfélelmetesebb harci maszkja: ha valamivel elégedetlen, akkor ebből az arckifejezésből tud a leggyorsabban átváltani ordító vadállattá. Ilyenkor kiguvad a szeme, fröcsög a nyála, a hangjába falak remegnek bele. Mozdulataira nem figyel, leborít dolgokat, és még az is megesik, hogy heves gesztikulációja közben a pettyes díszzsebkendőjét is elhagyja. Megtörtént már, többen is mesélték, hogy annyira elragadta a hév, hogy meg is taposta a földre hullott díszzsebkendőt. Nagyon figyel arra a miniszter úr, hogy a beruházások kivitelezése tökéletes legyen.

Most azonban mindent rendben talált. Elégedetten hümmögött, miközben körbevezették a műszaki átadáson. Fel is adta a leckét a statikusoknak, meg a többi szakembernek, akiknek sem szaktudásra, sem komolyabb számításra, sem műszerre nem volt szükségük ahhoz, hogy észrevegyék: a frissen felhúzott ház ferde. Az épület süllyed. Mondták ugyan a közelben lakó öregek, hogy ide ekkora böhöm házat nem kéne felhúzni, mert az ő gyerekkorukban itt még mocsár volt, de senki nem hallgatott rájuk. „Az még a múlt században volt, ma már más idők járnak” – mondták. Egy statikus, egy gyakornok mert csak szólni, miután a miniszter úr mindent rendben talált, hogy hát a ház, az bizony ferde, mert süllyed. A miniszter körbenézett és nem dühöngött, csak ennyit szólt magabiztosan: „megemelni, mindenáron!” A melósok már neki is láttak volna és mentek volna az épület süllyedő sarkához, de a miniszterből ekkor felszakadt a rettegett ordítás: „nem a házat!” Majd higgadtan kiigazította őket: „a szemközti járda egyik felét kéne megemelni, hogy ne látszódjon a süllyedés”. Ekkor már értették, mit akar a miniszter úr, és meg is nyugodtak. Csak azt röstellték egy kicsit, hogy nem készültek se pálinkával, se kondérral a műszaki átadóra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »