Ritkán visz az utam szűkebb szülőföldem felé, arra, ahol Nógrád és Gömör ölelkezik össze. Az emlékeimben Fülektől a Medvesalja felé kanyargós, kátyús, széltében ugyancsak szűkre szabott utak vannak, most meg az út sem látszik, annyi munkagép dolgozik. Hirtelen nem is értem, mi történik, hogy ez a vidék is rákerült a felújítandók térképére. Pedig egyszerű a válasz. Tavaly novemberben a megyei választás átütő sikert hozott Gömörnek és Nógrádnak. A magyar képviselők a legerősebb frakcióval vannak jelen a megyei parlamentben, így máris van esély a sok évtizedes lemaradást pótolni.
A szombati parlamenti választás sem szól másról. Lassan másfél évtizede, hogy a magyar érdekképviselet nem része az országos vérkeringésnek. Kibicként nézzük a politikai játszmákat, s tehetetlenül engedjük, hogy döntsenek a fejünk fölött, ha éppen az érdekek úgy kívánják, a bennünket érintő dolgokról is. Miközben a napnál is világosabb, az erőtlenség csak a feloldódás perspektíváját kínálja.
Persze, azért nem volt ez a tétlenség másfél évtizede. Sok energia ment veszendőbe a magyar–vegyes szembenállás miatt. Belegondolni is rossz, hol tarthatnánk ma, ha felsőbb (ki tudja, honnan érkező?) ukázra, netán hatalmi játék csábításának engedve, vagy egyszerűen csak az emberi gyarlóság okán 2009-ben Bugár Béláék nem adják fel a magyar utat a vegyesért, és nem futnak szét az erők.
Az ősbűn terhe egy szűk csoporté, de a megosztottság fátuma mindnyájunké, s nagy árat fizettünk érte, eltékozolt tizenöt évet, amibe leginkább a választók fáradtak bele. Ezért is hittünk sokan a pártok újra egyesülésében, minden esendőségével, a vitatható konstrukció és rossz kompromisszumok ellenére is. Azzal persze nem lehetett számolni, hogy a tavalyi, novemberi választási siker után életre kel a bosszúprojekt, nehogy már jó legyen indíttatásból táplálkozva. Mert a történelmi bűnt másodszor is el lehet követni! Megszoktuk, Bugár mindig reaktiválódik, ha tehet a közösség ellen. Néhány szakadár meg felült neki, meg vele a kék gőzösre, amely már sehová nem vezet, így lesz a bosszúprojektből csődprojekt. A hazugság sem lesz igazsággá, akárhányszor is elmondják, nem Gyimesi György miatt távoztak, ő csupán ürügyül szolgált. Sólymosék finnyássága nemcsak érthetetlen, értelmezhetetlen is, hiszen 2020 előtt nem sokat adtak arra, kivel borulnak össze.
Zavarkeltésként a szakadárok sajtója több magyar pártról beszél, és a történteket megosztottságnak próbálja eladni. Egy magyar párt van, a Szövetség. Sólymosék és Simonék a szlovák többség árnyékában, még a vegyesnél is felhígultabban, mindössze vadásznak a magyar szavazatokra. Esély nélkül. Számottevő választói réteget már nem tudnak megszólítani. Persze, a politikai szemétdombért is meg kell dolgozni. Végképp múltidősítik magukat, csak a történelmi bűn emlékezete marad utánuk.
A Szövetség viszont most kapott történelmi esélyt. Már nem két nagy tömb áll egymással szemben, a párt a magyar érdekek, igények és elvárások egyedüli szószólója. Átesett a megtisztuláson, megalakulása óta nem volt olyan egységes, mint ma. Az Orbán-fóbia, a kritikátlan ukránimádat és a szivárványos zoknik már nem feszítik a pártot, a felvidékiségről, a magyar nemzethez való tartozásról, a háborúról, a genderről a párt vezetői hasonlóan gondolkodnak, nincsenek értékrendi viták, csak azonos érdekek: mindenekelőtt ismét helyzetbe hozni a felvidéki magyarságot.
Forró Krisztián jó irányba állította a hajót, biztosan kormányoz, Gyimesi a hajótatban teszi hihetetlen elszántsággal a dolgát, és mindenki egy irányba húz: ez látható az utóbbi hetekben. A kampány lendülete és hangneme, a felvetett témák, a kitűzött célok, a leírt program, a mozgósítás, most mind együtt hat, és ez erőt és hitet adhat a közösségünknek. A most sikerülhet érzését!
Látjuk, hol tartanak a szlovák pártok, a politikai kultúra kulturálatlanságot jelent, egymás sározásával, lefejelésével meg feljelentgetésével vannak elfoglalva. A déli országrészekben tartott kampánygyűléseiken ugyan bármit megígérnek, de elég csak felütni a programjaikat, egyik párt számára sem létezünk. Mit nekik utólagos földelkobzás, állampolgársági törvény, vagy kisebbségi jogbővítés, nem oldanák, főleg javunkra nem, még a déli területek gazdasági felzárkóztatását sem érzik fontosnak.
A harcainkat magunknak kell megvívni. Ezt kellene mérlegelnie mindenkinek. Ott leszünk a döntéseknél, ott ülünk, amikor a lapokat osztják, vagy ismét csak kibicelünk. Egy félmilliós közösség történelmet is írhatna, ha elég bátor lenne, mi meg évek óta csak vergődünk.
Orbán Viktor Tusványoson gyenge teljesítménynek nevezte azt, hogy a felvidéki magyarság nem tudja magát megszervezni, nem tudja elérni a képviseletet. „Ennél azért többre van szükség, ha valaki a hazáért dolgozni akar az elszakított országrészekben” – mondta a miniszterelnök. Egyenes beszéd, fontos üzenet mindnyájunknak. Rajtunk a sor, tenni kell: a hazáért, a közösségünkért, és magunkért.
Megjelent a Magyar7 2023/39.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
